Harangszó, 1923
1923-08-12 / 32-33. szám
250 HARANGSZÓ. > 1923 augusztus 12. ködik 800 000 tanítóval és 8 millió tanítvánnyal. Amerikában körülbelül 150.000 iskola 1,400.000 tanítóval és 12,000.000 tanítvánnyal. Hazánkban a különböző protestáns egyházak együttvéve 1910-ben 370 vasárnapi iskolát tartottak fenn 700 tanítóval és 8000 tanítvánnyal. Az egész viiá gon ina már 300.000 vasárnapi iskola működik harmadfél millió tanítóval és 25 millió tanítvánnyal. Novók Rezső. Quo vádi«? Raffay püspök búcsúztató beszéde Kossuth Lajos Tódor temetésekor. Július 26-án a délelőtti órákban tért meg pihenni az elárvult, kifosztott magyar földbe övéi közé az utolsó Kossuth. A gyászünnepséget az operaház énekkarának gyászéneke vezette be, mely után dr. Raffay Sándor püspök búcsúztatta el a nagy halottat az ev. egyház nevében a következő beszéddel : — A vallásos lélek kegyeletes érzésével köszöntlek téged, Kossuth Lajos Tivadar testvérem az Urban. Megállítlak mégegyszer vándorutadon és szólok tehozzád. Szólhatnék a népnek nevében, egy nemzet nevében, amely most kegyeletes tisztelettel tekint koporsódra, szólhatnék a múltnak nevében, amely nemes törekvések, jövendőt alapozó nagy akarások ragyogó dicsőségét egész sereggel rótta Rozika. Egy kis majori leány története. Irta: Csite Károly. (Folytatás.) — Micsoda szél fújta volna meg!? Hisz már egy hét óta annyi szellő sincs, ami a fűszálat megmozdítaná. És . . . csak nézzék, nézzék ezt a vén embert! Csupa nedves az arca a könnytől... Úgy-e, a másét tudja siratni, de a saját leánya koporsójára egy könnycseppet sem hullatott! — Hallgass asszony, hallgass! Siratom azt is, siratom ezt is . . . sírok mindazokért, akikért csordultig telt ez a vén szív bánattal, keserűséggel ! . . . VIII. Rozika visszajött. Süvölt a szél, szitálja, kavarja a frissen esett, térdig érő havat. fel a magyar történelem lapjaira ama név után, amelyet viseltél. Szólhatnék az összetört szíveknek nagy bánata nevében, hogy elmondjam mindannyiunk fájdalmának fájó üzenetét a haza atyjának, akinek körébe pihenésre térsz. Szólhatnék, mint Cegléd szülötte, a Kossuth névvel örökre össze forrt nemzeti eszmék rajongó népének nevében, amely odaállt Kossuth zászlaja alá, hogy segítse újraépíteni az ezeréves szent magyar hazát. De én küldött vagyok. Az én uramnak, a minden hivőt vérével megváltott Jézus Krisztusnak üzenetét hozom el néked Megállítlak vándorutadon és az ő szavaival ezt a kérdést intézem tehozzád : Quo vadis ? Te most pihenni mégy? Hát nem látod, hogy a föld, amelybe visszavágytál, minden paráoyi kis szemesé jében fájdalmasan felsóhajt megcson kításának fájdalmában. Nem látod, hogy itt ebben a csonka hazában minden egyes becsületesen érző magyar szív nélkülözi most a békének és megnyugvásnak áldott érzését. Hazajöttél s nem érzed, hogy oly nép körébe kerültél, mely idegen lett tulajdon honában. Quo vadis? Óh, én értelek téged, te a szeretteid körébe jöttél, édesatyád, anyád, szerető testvéreid meleg kegyelettel őrzött otthonába. Köszöntlek tehát meleg szeretettel annak nevében, aki az élet és feltámadás Köszöntöm hazavágyá sódat, mert ez az érzés mindnyájunkkal közös, köszöntőm és megáldom a te pihenésed helyét, e gyászos koporsót, amely hosszú vándorlás Mintha csak vakító, fehér portengerben úsznék a sik mező. A major felé vezető tagúton két hótól fehér alak botorkál. Az elől baktató hosszú, görnyedt, csontos férfiú, a csapáiban lépegető pedig egy kis leány gyermek. Kisgál takács igyekszik kis unokájával a majoron túl fekvő Halastó községbe jutni, ha ugyan oda érkeznek ilyen zimankós időben. Az öreg fejéről hiányzik a föveg. Régi, kopott sapkáját már a falu végén lekapta fejéről a szélvész s tudja az Ég, merre vitte? Gyér, hától nedves haját cibálja, összevissza kaszálja a szél. Bal karján egy kis kendőbe kötött bugyor, jobb kezében pedig idomtalan bot, mely nélkül már menni sem tudna ilyen időben s ilyen útban. A gyermek hátul nyöszörögni kezd : — Jaj, öreg apa! nem tudok után most a békesség révébe betértf* megáldom bennefekvő tetemedet, megáldom azt a szentséges hajlékot, amelybe most pihenésre térsz és amelynek falai között olt áll a leg szeatebb nemzeti törekvések megszentelt oltára. Megáldom porladó tetemedet az á'dások örök Istenének nevében. És te halhatatlanságra hivatott lélek, hová térsz? Te szállj vissza az élet és irgalom örök Istenéhez, vidd el hozzá mindnyájunk imádságát és rakd le fohászkodásainkat az ó szentségének örök zsámolyához. A mi imádkozásunk legyen az áldozat. amelyet neked hozunk, legyen áldozat, amelyet te hozol nekünk az áldások őrök Istenénél. Ámen. Nyugodjék immár békében a nagy Kossuth nagy fia a honi hőidben ! Ifjú püspök öreg felügyelő, öreg püspök ifjú felügyelő. Magam elé tudom képzelni azt a kemenessömjéni jelenetet, mikor az öreg felügyelő megádotta az ifjú püspököt. Láttam már ehhez hasonió szépet. Akkor egy öreg püspök mondott Áment egy ifjú felügyelő szavára. Karsay szuperintendens és vezértársa, a nemes Káldy Gyula soha nem titkolt bámulattal adóztak annak a kitartó és sikeres küzdelemnek, melyet a kis bonyhádi gimnázium léiéért Marliauzer Imre és társai már menni... Üljünk le egy kicsit. — Nem lehet, gyermekem. Elaludnánk s megfagynánk a hóban. — Jaj! úgy szeretnék én a hóban aludni! — Űgy-úgy! rá érsz te még az örök alvásra. Nekem biz’ legjobb volna már így tennem . . . Valószínű, hogy ott lesz az én éjjeli ágyam. A leányka megáll. Hangos sírásba fog. — Miért sírsz, te kis árvaság, te ? 1 — fordul meg az öreg. Htipögve szól a kis leány: — Miért mondd olyant, öregapám?! . . . Miért akar meghalni! — Ejnye, no, még ilyent! . . . Hát mondtam én, hogy meghalok ! ? Dehogy mondtam, kicsikém . . . No, csak ne sírj! Jer, viszlek. Ölébe emeli az agg unokáját, botorkál tovább, lihegve, míg csak ki nem merül a fáradságtól.
