Harangszó, 1923
1923-06-03 / 23. szám
178 HARANGSZÓ. 1923. június 3. vendéglátó háznak falai között össze- gyülekezve istenitiszteletet tartanak s az evangélikus öntudatot, az össze- tartozandóság érzését emelve, pár meghitt, csendes órát töltenek együtt. Akik ezt a gyülekezetei ismerik, vagy tudnak róla, úgy hívják, hogy »zalai szórványgyülekezet«; tagjai pedig azokból a hivatalosan szervezett gyülekezetektől távoleső egyháztagokból kerülnek ki, akik — épen a nagy távolság miatt — csak nagy ritkán juthatnak el egyházközségük templomába, hogy ott az istentiszteleten résztvehessenek. Akik előtt nem idegen az az érzés, mit jelent rég nem látott testvért keblünkre ölelni, idegen felekezetek közé ékelődve a magunk nyájabeliekkel találkozni, hosszú idő múltán régen hallott kedves dallamu ének, ima szárnyán Istenhez emelkedni, az evan- géliom hirdetőinek elhalkult szavát hallgatni, azok talán megérzik és megértik azt is, miért sietnek ennek a szórványgyülekezetnek tagjai minden évben örömmel a hívogató szóra — találkozásra Ennek a »zalai szórványgyülekezetnek« néhai való Böjtös János és Varga Gyula kemenesaljai esperes mellett egyik alapítója és sok éveken át nesztora Bakó Gyula felsőrajki földbirtokos volt. Az ö vendégszerető háza volt a szórványgyülekezet első temploma. Az ősi kúriának, teremnek is beillő tágas szobájában gyűltek össze a környék evangélikusai évente rendesen Úrnapján s ének, ima szárnyán a prédikáció buzdító szavainak hatása alatt felszállt a hívek lelke Istenhez. S Bakó Gyulának mindenkor gyönyörűség volt hitfeleit együttlátni házában ; jól esett neki s boldoggá tette az a gondolat, hogy ő így szolgálhat Istennek. És szolgált is. Ki tudná megmondani, hány magárahagyatott, a hitrokonok köréből kiszakított, s egyedülvalóságában már-már csüggedő lelket tudtak megmenteni ezen szórvány istenitiszteletek az evangé- liom hivei táborának ? I. ., Mert nemcsak kedélyes kirándulások, >uri< összejövetelek vpltak ezek, hanem igazi evangéliomi szeretettől összehozott együttlét. Az egyszerű földmives, a konvenciós béres együtthallgatta kenyéradó gazdájával az Úr igéit s együtt térdepelt oda arra á zsámolyra, ahonnan a szent vacsorával megvigasztalva emelkedett fel. Akik annak a szobának levegőjét szívták, valahogy az ős kereszténység egyszerűségében is megható, a- vagy a protestantizmus martiromsá- gának oly megrendítően szomorú, de a lélekbuzgóság által mégis gyönyör ködtető keretei közé képzelhették magukat. De akinek hivó szavára, vendég- szerető házának falai között oly sokszor gyülekezett össze a hívők serege messze földről, hogy imájával az Isteni kegyelem ajtaján kopogtasson, most ahoz hangzott el a hivó szózat, most az is elment messze útra, ott kopogtat és kér bebocsátást az örökkévalóság kapuján. Május 7-én meghalt Gyenesdiáson. Amikor halálhírét vettem első pillanatban az jutott eszembe, hogy a Gyula bácsiról is már csak éz a gyászkeretes lap beszél. Elment ő is. Itt hagyott bennünket De nem 1 Bakó Gyuláról a szíveink beszélnek; ott őrizzük a kedves emlékét sokan. Első sorban azok, akiké egészen volt mint az édesapjuk; azután a faluja, ahol szerették az emberek, meg mi is sokan akik sokszor láttuk a lelkesedését, részesei voltunk a vendégszeretetének 8 élveztük szívélyes, derűs, magyaros modorát. Most már a gyenesdiási temető bokrai susogják neki tovább a csendes mesét. Én pedig meghatva odalépek a sirja mellé s a frissen felhányt könnyöntözte hantok közé elültetek egy kis virágot, mely a pompázó május mieden virágát felülmúlja, az ismerősök, a szórványbeli hitsor- sosok szíve szeretetének drága hajtását : a kegyeletes hálás emlékezést Isten vele kedves Gyula bátyánk! Az idén már nem lesz köztünk; a rajki kúriára szomorúság borult. De mi elmegyünk ismét s ha a szobájába lépünk érezni fogjuk, hogy itt hagyta nekünk örökségül a lelkesedését az ősszetartozandóság, a hitrokoni szeretet nemes érzéséi s amíg szomorúan idézzük emlékezetünkbe az alakját, úgy érezzük, mintha mégis közöttünk volna. Bakó Gyula életrajzi adatait itt közöljük: 1848. május 5-én született Nagy- geresden, Sopron megyében- Tanulmányait az ősi soproni lyceumban, majd a keszthelyi gazdasági tanintéA becsület. Irta: Porkoláb István. A hold delelőn állt a hegy felett. Az ég országutján poroszkáló Gön- cölszekér rudján éjfélre fordult a csillag-lámpás. Aludt a csönd. Oly mélyen aludt, hogy hallani lehetett a föld pihegésót. A holdfény alatt lenge, könnyed ködfátyol reszketett könnyesen : a föld lehelete, zsolozsmája vitorlaszárnyakon úszott az ég felé. A hegy néma és zöldes-fekete volt, mint ravatalra helyezett óriási koporsó, amelyet fehér foltok tarkítottak. Ézek a foltok: a hegy peremén, eresz alatt gubbaszkodő hajlékok, becsukott fatábla szemekkel világtalanul tekintettek a csillagokra. Csak egy hajlék herge-lyuknyi ablakán sütött ki firhangszürte, tompa fény; de ez sem világolt messze, leesett a zsuppkalapos házikó tűzfala elé s ott szétömlött a rőzsekerítésen. Pál, a hegypásztor, meggyujtotta a mécset. Pedig alig egy órája, hogy eloltotta s öltözetesen ledobta magát az ágyra. Szunditani akart, de nem tudott. Nem volt nyugta. — A becsület, a becsület I... — dohogta és lekászmálódott az ágyról. A falról leakasztotta vele együtt megöregedett perkussziós szerszámát, töltögette. Csak úgy, a markából, gondoloraformán. Mert uraknak való az: gondosan, vigyázva mérecsgélni, töltögetni a puskaport meg az ólom- göbecset — nem neki. A kászmálódásra az asszony — ványadt és öreg — nyöszörögve ült fel ágyában : ^^Már megint mégy ? 1 Egyedül, Majd egyszer aztán nem érsz haza... Leütnek... Nagyot fohászkodott és rákezdett egy Miatyánkra. Pál tovább bajmolódott a puskával, belefujt piramedlijébe, fölporozta, rárakta a gyutacsot s lassan leeresztette az iromba kakasokat. Közben felelgetett a feleségének: — Persze megint. Mindig. Addig megyek a gazemberek után, míg el nem kapom az Üstökűket. Mert tudod- e, asszony, a faluban már engem is gyanúsítanak ? I Azt mondják, én is tudós vagyok a pincetörésekben I Becsület dolga hát, hogy meglegyen a tolvaj. A becsületé 1... Az ember kihúzta magát. Még mindig erős, szálas férfi volt, feje elérte a mestergerendát. A közel hetven esztendő mindössze behavazta sűrű sörte haját és mintha egyik lábából ellopott volna néhány ujjnyit. Bicegett. De ezt sem az idő okozta, hanem az uraság hordója. Egyszer, még virágában, bort eresztettek le ketten, túlbecsülték az erejüket s a hordó elnyargalt. Néki csak eltörte, megrövidítette a jobb lábát, ám a társa rosszabbul, legrosszabbul járt,
