Harangszó, 1922

1922-02-12 / 7. szám

lányai közt négyen sietnek. Végigfutják a halottak útját, átlépik a kis vasajtó küszöbét, azután mély lélegzetre dagadó kebellel megállnak a templom körüli temető kőfala mellett. Prokopot István a torony felé húzza. Hunnius és Ilona némán állnak egymás mélleit. Szemükben a kelő nap bíbora ragyog.

— Látom-e még valamikor ezt a hegykoszorut ?... A régi templomot, a mohos fakereszteket?... kérdezi elfogódott hangon Hunnius s tekintete álmodozva öleli magához a természet szépségeit.

— Majd ha visszajön, Hunnius I... feleli csendes hangon a lány.

— És ha visszajövök, itthon találom e magát? Nem röppenti-e el arra Türdér Ilonát egy idegenből jövő királyfi? És ha majd a kert orgonafája alatt megfoghatom a kezét, mit olvasok ki a szeméből?... Boldogságot vagy kárhozatot?...

Ilona lassanként szembefordul Hun- niussal s ráemeli ártatlan szemét. Szó nem jöu ajkára, csak némán nézi Hunniust s úgy érzi, hogy lázasan dobogó bolondos szíve megszakad.

Hunnius közelebb hajol hozzá és suttogva mondja:

— Ha a szemembe néz, a maga arcát látja szemem tükrében, Ilona.

— Igen.. . most... — nyögi Ilona s rózsás pír borítja el arcát

— Most és mindig!... folytatja Hunnius és fogva tartja Ilona galambként vergődő, majd csendesen meg- nyugvő kezét.

Prokop és István alakja hangos kiáltással tör elő a tempiomfal mellől.

Hunnius kezében még egyszer megremeg a kicsiny kéz, még egy gyenge kis szorítás, azután édes álommá lesz az áiálmodott, boldog valóság s férfias, erős meleg fészkéből kiröppen a megriadt kis galamb. Egy virágot nyújt a leány felé:

— A tavasz tiszta, harmatos virága. .. Megőrzi-e, Ilona?... Eszébe jutok-e néha, néha?

A leány kebléhez szorítja a kis virágot. Azután hirtelen leszakít a templomfalát befutó borostyánról egy galyacskát s piruló arccal nyújtja Hunnius felé:

— Télen nyáron mindig zölden virul... Én ezt adom magának, Hunnius!. ..

Hazamenetkor már nem beszélhetnek. Csak a kert ajtónál súgja Hunnius :

— A poémás füzetjébe, amint kívánta, Ilona, beléírtam Rimay zsol- táros énekét. De beléjegyeztem még

1922. február 12.

HARANQSZO

egy másik éneket is. Kiszakítottam a Pecsétes titkok könyvéből. Sok fióka asztal rejtekéből előcsalogattam. Késő unokáink ajkáról elloptam ezt a virágénekes izenetet. Szívem vallomásául írtam. Én nem kérek egyebet, hanem hogy szívével olvassa, ha olvassa Ilona... És ha egyszer válaszolni akar...

Rafanides és Mária asszony a kert- ajtónál eléjük jönnek. Nem beszélhetnek többet. Meleg ölelés, barátságos kézszorítás. Azután megindul a két diák. A fiatalok a torony mellől nézik messzeségbe vesző, elkicsinyedő alakjukat. Még néhány integetés... Néhány kendőlobogtatás .. Azután elfogja alakjukat a völgyből felfel- hődző köd.

Estebéd után sietve szobájába zárkózik Ilona. Mikor azután minden elcsendesül, és nem kopog mir prédikátor uram lépése s gyors tünésü kisértetként nem suhan ide-oda a jó Mária asszony, akkor újra előveszi a poémás könyvecskét s elolvassa, ki tudja hányadszor, Hunnius szíve izenetét:

„Idővel paloták, házak, erős várak, városok

[elromolnak,

Nagy erő, vastagság, sok kincs, nagv gazdagság idővel mind elmúlnak, Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel [mind elhullnak. Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág [idővel mind elvesznek, Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává [nagy idővel lehetnek, Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség [idővel porrá lesznek. Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, [idővel tenger apad, Az ég is bíborul, fényes nap setéiül, mindennek végeszakad, Márvánköbe metszett írás kopik, veszhet, [egy helyiben más támad. Meglágyul keménység, megszűnik irigység, [jóra fordul gyűlölség, Isteniül mindenben adatott idővel változás,

[bizonyos vég,

Csak én szerelmemnek, mint pokol tűzé- [nek, nincs vége, mert égten ég.“

Szívéhez szorítja poémás füzetét s könnyek között bár, de boldogan elalszik. Kora reggel ragyogó napsütésben megint ott áll a templomfal mellett s álmodozva nézi az árnyas erdők közt kanyargó fehér utat. Fejére ráhajol az orgonafa virágos ága s ö boldogan temeti arcát az illatozó, fürtö3 virágcsokorba. Szeméből csendesen harmatozik a könny s szíve mégis édes boldogsággal telik meg. Milyen csudálatos is az Isten kete!... Tiz nappal ezelőtt még bimbójában szunnyadt az egész fa s mára virágpompába borult minden ága!... Kitárul két karja s halkan szálló sóhajtásra mintha választ kül61

dene valakinek, a messza ködfelhőben járónak...

(Folytatjuk.)

Olvassuk a bibliát!

A világ.

Febr. 13. Máté 16.s«. Mit ér a világ? Nincs semmi szükség itt arra, hogy agyon- kicsinyeljük. |ézusnak is fel kellett mennie a hegyre, ahonnét a Sátán megmutathatta a világ dicsőségét. Csak hagyd annak is, akit nagyon féltesz tőle, hogy átérezze, mennyi gazdagsága, szépsége, ragyogása van. És aztán állítsd a féltett léleknek a világgal szembe az ő lelkét. Mekkora érték az, hogy mégis az egész világ mindene nem ér fel vele. Egy ember, nyilván, meg sem nyerheti az egész világot. De mégha megnyerhetné is, mit használ, ha a lelke kárán. Pedig a világnak lélekveszélyes minden mozdulata s lélekfertőző magában minden lélekzete. Ellenben, ha van valami, amit tehetsz a te lelkedért, akkor az, hogy váltságul odaadod érte ezt a világot.

Febr. 14 I. János 2. iá—17. Mindenki érti, mikor a világról van szó, de ki tudná felrajzolni a térkepét, összeállítani a leltárát? Nem is lehet azt úgy. Csak Isten igéje deríti elénk, hol, miben van a világ. A világ mindaz, aminek szeretete megakadályozza nőkéin a Jézus Krisztusban Atyámmá lett Isten szeretetét. Nem épen a látható dolgok, a testem, a tudásom, aranyom teszik a világot, hanem, ha mindez úgy van, hogy eltakarja előlem Isten arcát. A világ nem az, hogy a test enni kér, hanem az, hogy mindent élvezni akar. A világ n*m az, ami künn van körülöttem. Míg nagyravágyó, kérkedő, gőgös a szív, addig nagyon is ott van bennem a világ.

Febr. 15. János 3. io Hogyan ? Hát Istennek szabad szeretni a világot? Igen, szabad, mert valamikor, amikor még nem billentette el kezéből a Sátán, csak az Övé volt s mert még mindig nem mondott le róla, hogy azé légyen, Akire nézve teremtetett. Szereti; de mennyire, máskép, mint az emberek ? Nem úgy, hogy kiszíjja mézét, összenyeri harácsolja kincsét. Hanem úgy, hogy ad. Ad, nem a teremtő keze munkájából, nem abból, amiből Neki feleslegje van, hanem saját magából; olyat, amiből neki is csak Egyetlenegyje van. És ezzel az Ö Egyetlenegyjével szeret e világban téged is.

Febr. 16. János 3 . n. Lehet, hogy Isten szereti valahogy ezt a világot, de vájjon ért-e valamit a világnak ez a szeretet? Az a gondolat jön kisérteni itt mindenkinél, hogy ettől a szeretettél tönkre kell menni a világnak. Ám Isten úgy öltötte testté az Ö világszerelmét, hogy attól nem kell el- kárhoznia. Hiszen épen azért adta az ö Fiát, hogy így szeretheíővé, csókolhatóvá lehessen ez a bünfészek szent ajkainak — a Sátán bélyegét legrutabban viselő emberarcon is. Az igaz, hogy ebben a szereletben nagyot kell változni a világ minden porci- kájának. Talán egész a megsemmisülésig, de még akkor sem örök kárhozatra. Sőt sokkal inkább szent megtartásra.

Febr. 17. 1. János 2.2. Mivel tette Jézus Istennek szerethetővé ezt a világot. Nem lángelméjével, nem is igéinek csodálatos magvetésivel, nem is azzal, hogy Ö is nagyon rajongott, hanem azzal, hogy meg-