Harangszó, 1922
1922-02-12 / 7. szám
60 HARANGSZÖ. 1922. február 12. nék rajtunk, bekopogtatott hajlékunkba Hunnius János öcsém, hű pap barátom fia, ki a porosz király ófelségéhez Írandó könyörgő kiáltásunkat magával viendi. Az Írást az elmúlt estéken már egybe is állítottuk. Híven lefesténk magyarhoni anyaszentegyházunk elvetett, siralmas helyzetét. Igaztalan törvényeinket. És törvényeink védelme dacára méltatlan üldöztetésünket. Pásztoraink nyomorgattatását. Templomaink elvételét. Egyházunk méltóságának és igazságának sárba tapod- tatását. Peltáránk helyzetünket: itthon jajszavunk sem hailatszhatik, mert immár nincsen egyházunknak joga sérelmei hánytorgatására, hanem csak az egyeseknek. De mit ér az egyes ember gyenge szava, midőn belékiált a zivatartól zúgó erdőségbe? Kiáltunk tehát együtt külhon evangélikus uralkodóihoz : halljátok meg a testvéri könyörgést és segítsetek!... A baranyai részek n etében én irom alá könyörgő esdeklésünket. írásunkat azután Hunnius viszi magával. A somogyi részen levők, Szu- nyogh András hívünk utján, már megkapák az instrukciót Legfeljebb csodálkoznak majd, hogy küldöttünk ily hirtelen fekteti eléjük Írásunkat. Somogyból Tolnába megy Hunnius. Már tudja, hogy hová. Vas vármegyébe nem fárasztom fel, mert nagy fájdalmunkra néhány esztendeje ezen gyülekezeteket kegyetlen erőszakkal szétvetették. Hunnius azután felviszi Írásunkat Gőinörbe és a szomszéd vármegyékbe s megbízható, értékes névaláírásokkal megerősítteti tartalmát. Végül magával viszi külhonba s ott utasításom szerint eljár. Azt tudják kegyelmetek, hogy mi mindnyájan életünkkel játszunk. De nem múlandó életünkért, hanem hogy anyaszentegyházunk ezen ürügy által még nagyobb üldöztetést ne szenvedjen, legyünk éberek és vigyázók Még sok mindent megbeszéltek s Szunyogh András több részletet elmesélt kőrútjából. Azu'án Raíanides felállott. Éles metszésű arca sápadtságát megnöveli az olajmécs sárgás fénye. Amint kiegyenesedik s égfelé fordítja fejét, olyan, mint a férfiúi elhatározás s Istenbe vetett bizodalom sziklába vágott nzobra. — Hűségül egymásnak kezünket, könyörgésül Isiennek lelkünket adjuk oda, mondja kis vártatva. Azután ünnepélyesen magasba emeli összekulcsolt két kezét s csendesen, szinte suttogva folytatja: — Örökké > aló Isten, őrizd meg egyházunkat és áldd meg, amit érte cselekedni elhatároztunk í Kezet fogtak s némán indultak az ajtó felé. Szunyogh András azonban egyszerre csak félrevonja Rafanidest. — Még egy mondani valóm van, prédikátor uram 1... mondja suttogásra fojtott hangon. — Fontos?... Miről szól?... kérdezi Rafanides s nyugtalanul tekint az ajtó felé. Talán holnapra is hagyhatjuk 1... Szunyogh András egy pillanatig gondolkodik, de azután határozottan válaszol. — Jobb szeretem, ha ma végzünk vele, úgyis bánt, hogy nem mondtam el egyszerre. Korláti őnagyságára vonatkozik. Rafanides csodálkozva üti fel fejét. Szemében valami különös nyugtalan tűz villanik fel. — Korláti őnagyságáról ?. .. kérdezi gyorsan. Mi baj van vele. Micsoda titokzatos dolgot tud róla, amit még ma este kell közölnie? * — Talán nem is fontos és nem is titokzatos. A vármegye székhelyén mondta .prédikátor uram, hogy őnagy- sága túlságosan sokat forgolódik a föispáni szék körül. Hogy udvarlása a főispánt illeti, avagy pedig a nagy hatalmú katholikus püspököt, azt nem lehet megállapítani, mivelhogy a püspök és a főispán hatalma egy személyben vagyon egyesítve. Rafanides elgondolkodik, azután megfontoltan mondja : — Eklézsiánk igaz ügyében fáradozik, bizonyára azért jár a püspök színe elé!.. . Szunyogh András kételkedve felrántja szemöldökét s két keze mozgatásával mondja el, amit szavakkal nem akar mondani: — Lehet, hogy abban is fárad őnagysága. Hanem azt is rebesgetik, hogy a szolgaházai birtokról százötven juhot hajtottak fel a helytartóság valamelyik uagy befolyású tagjához. A pécsi püspök szava pedig a százötven hízott báránynál is többet nyom. Nevezetesen az a kegyelmes püspöki szó, melyet gráciául elnyer majd Korláti őnagysága, Rafanides hirtelen megrázza fejét, mintha egy keilemet'en gondolatot hessegetne a leikéből. — Csak nem a zálogos birtok ügyére gondol kegyelmed?... kérdezi óvatosan. Szunyogh András nyaka közé huzza a fejét s szája elé tartott tenyerén keresztül csendesen súgja: — Én is védelmeztem önagyságát, de kemény kérdéssel így feleiének: hát kegyelmetek Szolgaházán farkassal kívánják őriztetni a nyájat ?. . . Rafanides elgondolkodva, izgatottan jár fel és alá. Súlyos léptei alatt döng a padló s megcsikordulnak a vánkosfán meglazult deszkák. Megmegrázza fejét, meg-megáll, azután megint tovább megy. Lehetetlenség 1 . .. mondja egyik mozdulata. Ki tudja?... mondja a másik. Végre megáll Szunyogh AnŐrás előtt s vállára nehezíti kezét: — Jól cselekedte kegyelmed, hogy ezt is megemlité. Nem hiszem ugyan, hogy kígyót me'engelnénk keblünkön, de mindenesetre vigyázunk és minde- nekföiött hallgatunk 1. .. Kiléplek a holdvilágtól fényes gádorra. A virágos udvaron csendesen beszélgettek a többiek. Ilona is fenn- virrasztott. Esíebéd után, alighogy visszahnzódtak a többiek a dolgozó- szobába, fejfájás kezdte gyötörni. Gyorsan vállára vetette hát puha mellkendőjét s kijött a virágos udvarra, hogy a balzsamos éjszakai levegőben megfürdesse fájó fejét. Most már mellette állt Hunnius is és csendesen beszélgetnek. Talán a fejfájás okozza, talán a f;hér holdvilág, Ilona arca úgy világít az éjszaka szürke palástján, mint fehér liliomnak főidre hullott fehér-szirma. Másnap reggel. Lassan ébred a hajnal. Álmos szemeit fáradtén ki kinyitja, de mikor szürke fátyolba burkoltnak látja az erdőket és völgyeket, megint csak tovább alustik. Erős szél rázza a fákat. Az égen kósza felhők száguldanak, minlha fantasztikus emberalakok kergetőznének. Egyszerre csak elváük a föld az égtől. Egy keskeny piros sáv húzódik végig az égalján. Rejtett mélységből szétlövel a sötétség bilincséből kiszabaduló sugárkéve s biborszinü sipkát rajzol a hegy kopasz tejére. Az éjszaka szürke ruhájú, alattomos manói, mintha lángostor csapkodná mezítelen hátukat, riadtan menekülnek bérctetőről, völgyek mélyéről az erdők mélységébe. Eleinte meghúzódnak a széles törzsű fák terebélye alatt, de hogy a lángostor mind messzebb féléjük ér, lelapulnak a tüskés bokrok aljába s behúzódnak a borz és róka földalatti üregébe. A virágos kert útjáról, meg a veteményes ágyak mellől már elmenekültek az éjszakai koboldok. De a halottak útján még meglátszik a szaladok szürke árnyéka s a vadon bokrok közül még ki kitekint az éjszaka gyász fekete szeme. Az éjszaka széttépett szürke fősz-
