Harangszó, 1922
1922-11-12 / 46. szám
354 HARANQSZO. 1911. november 12 reszlyénség. Úgy élt, mintha nem is a földön köztünk, hanem valami nagy-nagy tökéletessebb messzeségben élt volna. Hiányzott belőle sok olyan gyarlóság, amely a kiváló egyéniségeknek szinte jellemzője, de meg volt benne az igazi nagyságnak minden qualitása. Szerény és egyszerű volt a végtelenségig. A szó legnemesebb értelmében nép-tanító maradt mindvégig. Két barátja volt, mindkettő néptanító. Szürke, igénytelen külsejében nem sejtette senki a nagy, krisztusi lelket. Új ruhát soha nem láttak rajta, kitüntetésért, rangért, vagyonért nem kilincselt, társadalmilag, politikailag nem szerepelt — mégis sokat tett, igen sokat adott: fejedelmit. O csak doldozott — a Krisztusért. Élete gyönyörű példaképe a mélyen hivő keresztyénnek, aki tudva- tudja, hogy ez a földi lét csak átmenet a jobb, szebb, boldogabb hazába, s nem értékelte túlon túl az élet értékeit. Azt mond- hatnók lenézte az életet, ennek a kicsinyességeit. Már életében átlelkiesült. Lelki szükségletei nagyok voltak, a testiek igazán minimálisak. Egész világa az otthona volt, melyet képzelete a magyar föld teremtményeivel népesített be. Legkedvesebb olvasmánya a biblia. Szerette az embereket, az állatokat, a virágokat, a zenét és minden szépet. Úgy élt, mint egy néptanító, pedig úgy élhetett volna, mint egy fejedelem. A Dunántúl szülötte. Biblikus magasságú, rövid, tömör és mégis oly kifejezésteljes stylusára ez a körülmény kétségtelen nagy hatású. Nem selyemben, nem bársonyban, csak vászonpólyában ringatták — ezért sze'.ette annyira,a népét, a földjét. — A Fejérvármegyei Ösagárd pusztán született 1863. aug. 3-án. Eredeti neve Ziegler Géza. Néptanítónak készült és bár sok tekintetben mindvégig az is maradt, csak rövid ideig tanítóskodott (Vasban Sárvár mellett és Veszprémvármegyében Devecserben is) — újságíró lett. Mint ilyen járta végig az Írói hivatás tauonc- és segéd-éveinek rögös útját, mígnem megélhetést biztosított számára fényes írói tolla. 1897-ben visszavonult teljesen az újságírástól és Egerben telepedett le, elfogadva a nemes város által írói működéséért adományozott telket. tírca. A farkasok hadnagya. Irta: Porkoláb István. (14. folytatás.) Hevenessy beváltotta szavát: nem levelezett, ítélt. De nem egészen saját szakállára. Megtehette volna ugyan, hiszen a raboknak a számát tartották csak nyilván, azt is prófünt miatt, s a No. 5 helyett könnyűszerrel lehetett volna egy másik No. 5-öt befogatni és akár lenyakaztatni; csakhogy Bögöthy Máté nem volt egészen közönséges fogoly. Legalább Írott nyomának kellett maradni. A vármegye is tudott róla. Igaz, a vármegyére azt mondták katonáék : — Smarm 1 Civil-bagázs 1 — Valamivel azonban ebben az esetben mégis többre értékelték a vitéz urak tábla-biró uraimékat a porozinkónál (= smarrni), mivelhogy egymásban a labancot nézték. Bögöthy Mátéban a kurucot látták katonáék s ehhez képest megtétettek a szükséges és szükségtelen intézkedések. Ezek eredményeként a kitűzött napon a várudvarról elsöpöiték a havat, a főbástya-fokára Azóta állandóan itt élt, kizárólag az irodalomnak, amelyet páratlan alkotásokkal gazdagított. Kilenc kész regénye maradt hagyatékában is . „ . Egyik ismerőse írja róla: „Nem érezte jól magát sehol, csak otthon. Az utóbbi időben teljesen önmagába fordult, tekintetét levette a külvilágról. Az életet rövid átmenetnek tartotta a túlvilágba. Szellemeket látott és e szellemek között ő maga is szellemként jelent meg. Hitt a túlvilágban s már semmibe sem vette azt a zűrzavaros földi létet. Csak még muzsikált, hegedült, orgonáit. Készült az új életre.“ Gárdonyi törhetetlen meggyőződésen alapuló hitét mi sem jellemzi jobban, mint utolsó szavai: — Én nem fogok meghalni, én majd felülről vigyázok reátok !. .. Végrendelete mellé egy papírlapra ezeket írta: „Sírfeliratom ne legyen más, mint egy kereszt, altatta a két név és az évszám, jóval lejebb ez a három szó : „Csak a teste!“ Igen, csak a teste halott, nagy, keresztyéni, isteni lelke nem. A lelke él és velünk marad árva magyarokkal mindörökké! P. I. Hőseink emléke. — Emléktábla leleplezésre. — Oh, nem csak az a hős, akit bámulattal Magasztal a hírnek zengő harsonája, Annak dicsősége, hejh, sok-sok névtelen Áldozatnak véres alkonyi sugára. Oh, hősök azok is, kik ismeretlenül Vért s éltet áldozva, védték szép hazájuk, Számba alig véve... de mi tudunk róluk... Emlékezzünk büszkén ma és mindig rájuk. Mikor reánk zúdult a szörnyű zivatar, Amely vérözönbe döntött egy világot: Elmentek ők is büszkén és dalolva, Elhagyva hazáért otthont és családot... És küzdöttek bátran véres harcmezőkön, Hőséget, hideget, éhséget szenvedve, Minden ellenségünk’ saját földén verték, A hős magyar névnek új babért szerezve. kiálltak a rézdobosok és megérkeztek a a hadiszék tagjai. Elég pontosan: reggeli 8 órára. Persze rossz kedvvel. A soproni auditor, akinek a hadiszék tagjai között egyedül volt némi fogalma nem ugyan a Hármas Könyvről, hanem a császári hadijogról, már éjfél óta szekerezett s mivel a bundák dacára csontig marta a hideg, ő is viszont kívánt harapni. A fogadására megjelent Hevenessyhez és Russwurmhoz ez volt első kérdése: — Hány rebbelis magyart kell felköttetni ? — Megnyugtatták, marhat, haraphat, kedvére : — Lesz néhány 1 Az a két kapitány, akit a lövői és a kapui őrségből azért rendelt ki valamilyen felsőbb parancs, hogy teljes legyen a szám, szintén mintha ecetet hajtott volna fel szil- vórium helyett, olyan ábrázattal kászmáló- dott ki a markotányos-kocsi mélyéből. Annál derültebb volt Páter Jácinth göm- bölyded piros arca. O krisztusi szegénységéhez illendően gyalog jött a horpácsi Ágoston-rendüek közeli ó-kériklastrómából, nem gémberedtek össze tagjai. Jókedvűen hangzott köszöntése a fövárta boltozata alatt: — laudeíur Jézus Christus 1 — A császári reglama ugyan nem irta elő, Ifjúság és erő daliás vitézi, Áldás, hit és remény kísért el bennetek Aggódás, siralom és sok kínzó kétség, Ijesztő sejtelem követte léptetek ... És úgy vártak vissza, vágyva, bizakodv Szerető nő, szülő, gyermek, testvér, rokoi Ezer imát, sóhajt küldve fel az Éghez, Álmatlan éjeken, gondülte napokon. És hiába vártak... ti nem jöttetek me Mikor a nagy harcnak oly átkos vége lett. Üresen maradt a családi asztalnál — Könnyes szem mereng rajt’ — a réj helyetel Ti alusztok békén, dúlt idegen földben, Vagy messze téréin zord Szibériának És álmodtok szépet, boldog győzelméről, - Kiért meghaltatok, — a magyar hazána' Pihenjetek tovább, szépeket álmodva, Amíg az az álom egyszer valóra vál’, S annyi hős harcosunk véres áldozata Áldásként majd boldog s szabad hazár száll .. Elsírt könnyeinket mi is letörüljük, Az élet, a haza várja munkás karunk, Hogy amiért ti mindent áldozátok Visszaszerezhessük egykor dicső honunk Meghaltak ők, ámde emlékük él tovább, ím, márványba vésve ragyog már hős nevű: A hálás kegyelet áll itt őrt mellette És példaként fényük halhatlan érdemű Szellemük hirdeti szebb jövő reményét, Melynek elérkeztét bizton-bizva várjuk, S hogy erős hitünket kétség meg ne ejtse Áldva emlékezzünk ma és mindig rájuk Rábai Zsigmoni Hudy Ilona: Mezei Virágok Költemények. Kapható a szerzőnél: Zebegény, HODt Ára 50 korona. hogy a hadiszékben is képviseltessék m, gukat egy üléssel a barátok; ám az olyr természetes volt, hogy ott legyenek ők mii denütt. És itt szükség is leendett Pát Jácinthra; talán éppen úgyis azért jöt mivel éles szemeivel meglátta a kolosh kertjéből a fövártára kiállított rézdobosok; Ezek pedig amolyan halálmadarak volta mint a keselyük a csatatérek körül. A kapitány asszonya, akár a festő ha nal, üdén és melengetőn ringott az. uras. gok elé: — Erre jöjjenek, kegyelmetek 1 Itt le: melegszoba és egy kis harapnivaló. Mindegyik a kívánatos földi jók kö tartozik. Hát még mikor szép asszony k nálja s ételek, italok roskadoznak az as talon. — Ami a szegény kéri parancsnoki telik. Tessék uraim I Nem igen kináltatták magukat. Az aui tor mindjárt a meggy-pálinkához nyúlt, szüknyaku üvegből teletöltötte a kristál pohárkát s összecsillogtatta szúrós szeme a rubintos nedvvel: — A házi asszo egészségére 1 Páter Jácinthnak maga a szépasszoi töltött valamilyen sárgás-zöld folyadéké — Tisztelendő atyám az édeset szereti. A páter hajlongott, mosolygott: — Ige
