Harangszó, 1922

1922-11-12 / 46. szám

1922. november 12 HARANOSZO. 355 mi i I ■ I ­I /•* * I m « v i Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kap! Béla. 38. folyt. Tizenkettedik fejezet. A faluban kora reggel hire fut, hogy a prédikátor hazaérkezett. Az emberek először a házak előtt tár­gyalják meg a nagy eseményt, azu­tán — hogy senki se tud közülük bizonyosat, — lassan megindulnak a parochia felé. De csak a gádorig jutnak. Szunyogh András, mintha csak a főispán huszárja lenne, nagy elha­tározottsággal elállja Útjukat. — Lassan, lassan a testtel, atyám­fiái I... A prédikátor uramat szeret­nétek látni?... Azt könnyen elhi­szem I De nem olyan egyszerüséges dolog az 1 .. Prédikátor uram al­szik I — Talán nem is igaz hogy haza­jött, hanem csak ámítják az embere­ket!... kiáltja a tömegből egy asz- szony. — Dehogy is ámítják 1 Saját sze­memmel láttam 1... — Hát akkor miért nem bocsáta­nak eléje?... Eddig se kellett az ambituson várakoznunk, hanem mind­járt eléje léphettünk 1.. . — Értsék meg hát kegyelmetek : prédikátor uram alszik I Olyan édes- deden szunnyad, mint ölbéli gyermek az édes anyja kebelén. — Talán bizony beteg a lelkem ?... — Hát bizony beteg is, de azért Isten kegyelméből erőben van 1 — Csak azt mondja meg kegyel­med, hogy életben van-e igazán a mi drága prédikátorunk, mert hogy meg nem tekinthetjük őt, bizony azt hisz- szük, hogy talán bizony koporsóba fektették a mi áldott emberünket I... Szunyogh András komoly voná­sura huzza mosolygós arcát, azután intésre emeli ujját és nagy meggyő­ződéssel megingatja fejét. — Míg vissza nem tért lelkünk hűséges őrzője, addig nem láttak ke­gyelmetek mosolyogni. És bizony mondom, ha a mi jó pásztorunk el­halálozott volna, úgy nem felelnék a kegyelmetek kérdezősködésére, ha­nem véresre verném homlokomat az ambitus kőlépcsején I... Az emberek megnyugosznak s las­sanként elszélednek. Szunyogh An­drás szava szerint dél tájra vissza­szállingóznak. De ekkor már a pa­rochia előtti utat is ellepi a nagy sokaság. Lejebb az úttesten szekerek, meg úri hintók állnak. A prédikátor hivei és tisztelői távolról is eljöttek. Rafanides pedig magas támlájú szé­kében a gádor szélén ül; fején pré­mes foglalatú fekete sapkája. Boldog, ki kezét megszoríthatja. Boldogabb, ki szíve szerint szólhat Ha szabad, én annál maradok ... Összecsókoloztak a pohárkák : — Vivát! Prosit 1 Azután kocintottak általánosságban a vendégek egészségére, a házigazdáéra, közi­ben falatoztak a saját egészségükre, majd ismét ittak külön külön egymás egészségére. És felmelegedett, aki fázott, jóllakott, aki éhes volt. Csak az auditor nem teljesen. Az emberhús még ezután következett. Asz­talt bontott tehát: — Dologra uraim 1 Az urak hajlongtak, a szép asszony igéző mosolyt küldött utánuk, majd ablakot nyitott és — kifüstölte a szobát illatos fenyöbogyóval... Dél volt. A nemeskéri artikuláris temp­lom tornyában megkondult a harang. Es szólt bús-bánatosan, ahogyan sok-sok év­század óta mindig szóltak, gyakran sírtak a magyar templomok harangjai, és mégis ércesen, rendületlen erővel, ahogyan min­dig szóltak s a jövőben mindig szólnak a vészes viharokat túl élt protestáns haran­gok. A nemeskéri magyarok leemelték süve­güket, födetlen fővel asztalhoz ültek és mi­kor megtörölték szájukat s hálát akartak mondani az Úrnak, amiért ételt-italt adott... ajkukra fagyott a szó, nemtudták elmondani az asztal-áldást... A harang Istenhez emelő hangját bántóan zavarta meg valami s a szivekbe valami keserű fájdalom nyi- Iallot... Az első harang kondulásra tűzpirosán szaladt a kapitány asszonya konyhából a lakásra: — Már dél van és nem terítet­tem 1... Az ablak is nyitva ... Sietve húzta be a fél ablakszárnyat... A harang andalítóan zengett... Önkény­telen fölnézett az égre ... Nyúlt a másik ablakszárny után ... A rézdobok fagyasz- tóan reccsentek, pördültek meg a vártán. Halálos Ítéletét kimondta a hadbíróság. Az asszony tüzbegyült arca fehérre szin- telenedett, mint ottkünn a hó, keze akarat­lan mozdult keresztvetésre ... ajka egy nevet morzsolt: — Máté 1... Az ablak nyitva maradt. A várudvaron rövid vezényszavak pat­togtak, nehéz katonalépések zuhantak, mint a deszkakoporsóra dobált fagyos földgö­röngy. A katonaság zárt négyszöget for­mált; középre fogva az elitéltek, ezekkel szemben a hadiszék tagjai. A dobok pörgése hirtelen elszünt, meg­dermedt csend libbent a fagyos levegőben. Az auditor előlépett s hideg, érzéstelen hangon olvasni kezdett: — „A kegyelmes császár ő felsége ne­vében 1 Az alulírott napon és helyen össze­ült császári hadiszék a következő ítélete­ket hozta: 1-ször nemes Bögöthy Máté ügyében : aki császári katonák ellen elkövetett kettős gyilkosság irtózatos bűnében vétkesnek ta­láltatott s ezért fej-, jószág- és nemesség vesztésre ítéltetik ...“ Valahol megcsörrent egy ablak; talán a szél vágta be? — A hadbíró felnézett egy pillanatra az itélet-levélből, azután to­vább olvasta az — indokokat... Az elitéit is az ablak-fele nézett. is hozzá s titokban megsimíthatja ruháját. Halvány arcán meglátszik az átélt szenvedés nyoma. De azért vonásai nyugodtak, csak szemei ég­nek a boldog viszontlátás örömttizé- ben. Egyszerre csak felemelkedik és csendességet parancsol keze intésével. — Dánielként sértetlenül léptem ki ellenségeim oroszlánbarlangjából. És most köszönöpi néktek, szeretett atyámfiai, szívetek ama hűségét és szeretetét, mellyel elárvult családo­mat körülvettétek. Az örökkévalóság­ban is áldlak mindezekért az én el­küldőm : a felséges, szent Isten előtt. Most pedig arra kérlek mindnyájato­kat : ne ünnepeljetek engem, érdemet- len, bűnös embert, botránkozást és aggodalmat keltve ellenségeink sötét lelkében, hanem térjetek békességgel a ti hajléktokba s ajánljatok engem csendes imádsággal a jó Isten ke­gyelmébe 1... Lassanként elcsendesedik a paro­chia környéke. Az általános örömben csak K°r- láti Ferenc nem osztozkodik. Idege­sen jár-kel szobájában. Mikor hírül hozzák a prédikátor hazaérkeztét, aggódva számítgatja, minő változást okoz ez a dolog az ő életében. Mióta a prédikátor eltűnt, izgatot­tan figyelte az embereket. Még cse­lédjei beszélgetését is kihallgatta, A kapitány asszonya ott állt és lekiáll- tott a konjhába: — Hozzátok az ebédet, jönnek a ven­dégek! Az ebéd jó volt, az uraságok hálásak: nem győzték dicsérni és bizonyítani a szép- asszony főztjét Fogyogatott az étel, reá rohamosan a ruszti. Nem csoda, nagy ne­héz munkát végeztek az urak, megéhültek, megszomjaztak. Különösen a szomj látszott olthatatlannak. Pedig a házigazda fáradha­tatlanul töltögetett, mégis mindenki tartotta a kupáját. Akár Mózes zsidói a sziklából csorgó viz alá a fövegüket. Csak páter Já- cinth fordította fenékkel fölfele: — Elég volt! — Az auditor itélethirdető fölénnyel oktatta: — Jegyezze meg magának páterkám, a rusztibor sohase elég! A kupák koppantak: — Prosit páter­kám 1 — De a barát nem ivott. Ittak az urak. S a kapitány asszonyára csakhamar lilás-piros arcok, kidagadt, eres homlokok meredtek. A hölgy a kandalóhoz húzódott: — Csúnyák ilyenkor a férfiak 1... — Páter Jácinth is oda ült és halkan beszélgettek. Russwurm zsebéből előkerült a kártya, a vendégekéből a friss arany. Ki törődött az asszonnyal meg a baráttal ? Senki. S ki törődött a fogollyal? Éppen senki. Istennél a kegyelem ! — Mondja holnap délben az auditor, és eltöri a pálcát... (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom