Harangszó, 1922
1922-11-12 / 46. szám
1922. november 12 HARANOSZO. 355 mi i I ■ I I /•* * I m « v i Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kap! Béla. 38. folyt. Tizenkettedik fejezet. A faluban kora reggel hire fut, hogy a prédikátor hazaérkezett. Az emberek először a házak előtt tárgyalják meg a nagy eseményt, azután — hogy senki se tud közülük bizonyosat, — lassan megindulnak a parochia felé. De csak a gádorig jutnak. Szunyogh András, mintha csak a főispán huszárja lenne, nagy elhatározottsággal elállja Útjukat. — Lassan, lassan a testtel, atyámfiái I... A prédikátor uramat szeretnétek látni?... Azt könnyen elhiszem I De nem olyan egyszerüséges dolog az 1 .. Prédikátor uram alszik I — Talán nem is igaz hogy hazajött, hanem csak ámítják az embereket!... kiáltja a tömegből egy asz- szony. — Dehogy is ámítják 1 Saját szememmel láttam 1... — Hát akkor miért nem bocsátanak eléje?... Eddig se kellett az ambituson várakoznunk, hanem mindjárt eléje léphettünk 1.. . — Értsék meg hát kegyelmetek : prédikátor uram alszik I Olyan édes- deden szunnyad, mint ölbéli gyermek az édes anyja kebelén. — Talán bizony beteg a lelkem ?... — Hát bizony beteg is, de azért Isten kegyelméből erőben van 1 — Csak azt mondja meg kegyelmed, hogy életben van-e igazán a mi drága prédikátorunk, mert hogy meg nem tekinthetjük őt, bizony azt hisz- szük, hogy talán bizony koporsóba fektették a mi áldott emberünket I... Szunyogh András komoly vonásura huzza mosolygós arcát, azután intésre emeli ujját és nagy meggyőződéssel megingatja fejét. — Míg vissza nem tért lelkünk hűséges őrzője, addig nem láttak kegyelmetek mosolyogni. És bizony mondom, ha a mi jó pásztorunk elhalálozott volna, úgy nem felelnék a kegyelmetek kérdezősködésére, hanem véresre verném homlokomat az ambitus kőlépcsején I... Az emberek megnyugosznak s lassanként elszélednek. Szunyogh András szava szerint dél tájra visszaszállingóznak. De ekkor már a parochia előtti utat is ellepi a nagy sokaság. Lejebb az úttesten szekerek, meg úri hintók állnak. A prédikátor hivei és tisztelői távolról is eljöttek. Rafanides pedig magas támlájú székében a gádor szélén ül; fején prémes foglalatú fekete sapkája. Boldog, ki kezét megszoríthatja. Boldogabb, ki szíve szerint szólhat Ha szabad, én annál maradok ... Összecsókoloztak a pohárkák : — Vivát! Prosit 1 Azután kocintottak általánosságban a vendégek egészségére, a házigazdáéra, köziben falatoztak a saját egészségükre, majd ismét ittak külön külön egymás egészségére. És felmelegedett, aki fázott, jóllakott, aki éhes volt. Csak az auditor nem teljesen. Az emberhús még ezután következett. Asztalt bontott tehát: — Dologra uraim 1 Az urak hajlongtak, a szép asszony igéző mosolyt küldött utánuk, majd ablakot nyitott és — kifüstölte a szobát illatos fenyöbogyóval... Dél volt. A nemeskéri artikuláris templom tornyában megkondult a harang. Es szólt bús-bánatosan, ahogyan sok-sok évszázad óta mindig szóltak, gyakran sírtak a magyar templomok harangjai, és mégis ércesen, rendületlen erővel, ahogyan mindig szóltak s a jövőben mindig szólnak a vészes viharokat túl élt protestáns harangok. A nemeskéri magyarok leemelték süvegüket, födetlen fővel asztalhoz ültek és mikor megtörölték szájukat s hálát akartak mondani az Úrnak, amiért ételt-italt adott... ajkukra fagyott a szó, nemtudták elmondani az asztal-áldást... A harang Istenhez emelő hangját bántóan zavarta meg valami s a szivekbe valami keserű fájdalom nyi- Iallot... Az első harang kondulásra tűzpirosán szaladt a kapitány asszonya konyhából a lakásra: — Már dél van és nem terítettem 1... Az ablak is nyitva ... Sietve húzta be a fél ablakszárnyat... A harang andalítóan zengett... Önkénytelen fölnézett az égre ... Nyúlt a másik ablakszárny után ... A rézdobok fagyasz- tóan reccsentek, pördültek meg a vártán. Halálos Ítéletét kimondta a hadbíróság. Az asszony tüzbegyült arca fehérre szin- telenedett, mint ottkünn a hó, keze akaratlan mozdult keresztvetésre ... ajka egy nevet morzsolt: — Máté 1... Az ablak nyitva maradt. A várudvaron rövid vezényszavak pattogtak, nehéz katonalépések zuhantak, mint a deszkakoporsóra dobált fagyos földgöröngy. A katonaság zárt négyszöget formált; középre fogva az elitéltek, ezekkel szemben a hadiszék tagjai. A dobok pörgése hirtelen elszünt, megdermedt csend libbent a fagyos levegőben. Az auditor előlépett s hideg, érzéstelen hangon olvasni kezdett: — „A kegyelmes császár ő felsége nevében 1 Az alulírott napon és helyen összeült császári hadiszék a következő ítéleteket hozta: 1-ször nemes Bögöthy Máté ügyében : aki császári katonák ellen elkövetett kettős gyilkosság irtózatos bűnében vétkesnek találtatott s ezért fej-, jószág- és nemesség vesztésre ítéltetik ...“ Valahol megcsörrent egy ablak; talán a szél vágta be? — A hadbíró felnézett egy pillanatra az itélet-levélből, azután tovább olvasta az — indokokat... Az elitéit is az ablak-fele nézett. is hozzá s titokban megsimíthatja ruháját. Halvány arcán meglátszik az átélt szenvedés nyoma. De azért vonásai nyugodtak, csak szemei égnek a boldog viszontlátás örömttizé- ben. Egyszerre csak felemelkedik és csendességet parancsol keze intésével. — Dánielként sértetlenül léptem ki ellenségeim oroszlánbarlangjából. És most köszönöpi néktek, szeretett atyámfiai, szívetek ama hűségét és szeretetét, mellyel elárvult családomat körülvettétek. Az örökkévalóságban is áldlak mindezekért az én elküldőm : a felséges, szent Isten előtt. Most pedig arra kérlek mindnyájatokat : ne ünnepeljetek engem, érdemet- len, bűnös embert, botránkozást és aggodalmat keltve ellenségeink sötét lelkében, hanem térjetek békességgel a ti hajléktokba s ajánljatok engem csendes imádsággal a jó Isten kegyelmébe 1... Lassanként elcsendesedik a parochia környéke. Az általános örömben csak K°r- láti Ferenc nem osztozkodik. Idegesen jár-kel szobájában. Mikor hírül hozzák a prédikátor hazaérkeztét, aggódva számítgatja, minő változást okoz ez a dolog az ő életében. Mióta a prédikátor eltűnt, izgatottan figyelte az embereket. Még cselédjei beszélgetését is kihallgatta, A kapitány asszonya ott állt és lekiáll- tott a konjhába: — Hozzátok az ebédet, jönnek a vendégek! Az ebéd jó volt, az uraságok hálásak: nem győzték dicsérni és bizonyítani a szép- asszony főztjét Fogyogatott az étel, reá rohamosan a ruszti. Nem csoda, nagy nehéz munkát végeztek az urak, megéhültek, megszomjaztak. Különösen a szomj látszott olthatatlannak. Pedig a házigazda fáradhatatlanul töltögetett, mégis mindenki tartotta a kupáját. Akár Mózes zsidói a sziklából csorgó viz alá a fövegüket. Csak páter Já- cinth fordította fenékkel fölfele: — Elég volt! — Az auditor itélethirdető fölénnyel oktatta: — Jegyezze meg magának páterkám, a rusztibor sohase elég! A kupák koppantak: — Prosit páterkám 1 — De a barát nem ivott. Ittak az urak. S a kapitány asszonyára csakhamar lilás-piros arcok, kidagadt, eres homlokok meredtek. A hölgy a kandalóhoz húzódott: — Csúnyák ilyenkor a férfiak 1... — Páter Jácinth is oda ült és halkan beszélgettek. Russwurm zsebéből előkerült a kártya, a vendégekéből a friss arany. Ki törődött az asszonnyal meg a baráttal ? Senki. S ki törődött a fogollyal? Éppen senki. Istennél a kegyelem ! — Mondja holnap délben az auditor, és eltöri a pálcát... (Folyt, köv.)
