Harangszó, 1922
1922-01-22 / 4. szám
36 HARANGSZÓ. 1922. január 22. OssztfaMarodott -szívvel olvastam tsvább, A hirdetések között centi méteres betűkön akadt meg a szemem: »A Nádor-utcában (Budapest, V. kerület, Lipótváros) elveszett egy öl- ebecske, — adta tudtul a hirdetés — a megtaláld jelentkezzék a Gresham palota portásánál, 5000 korona jutalomba részesül.“ Boldog kutya!... A törvényszéki bíróra gondoltam és ledobtam az újságot. Ugye, nem kell mondanom, embertársaim, hogy Miért ?... Rákoscsabán elegáns pár szállt he a kupéba. Áradt róluk a jómód. A hölgy csupa parfüm, butou, selyem és prém volt, a férfi otkolonba áztatott testét is Alaszka legdrágább szőrméi ölelték puhán körül, hogy jaj! ne érje a csontig maró hideg. Nyilván csak azért szálltak II. osztályba, mert a helyivonatokon nincsen első. A hölgy kék-róka muffjából egy Miniatűr öleb pislogaiott ki blasirt képpel, látszott is, hogy igen jó dolga van, mint azoknak a kutyáknak, akiket gyermek helyett becéz némely emberpár.,. Elhelyezkedtek és beszélgettek. — Én nem tudom — mondta a hölgy az urának, közben svédkeztyüs kezével gyengéden cirógatta az ebet — mit kellene adni a Zsuzsunak (így hívták a kutyát). Nem eszi meg a tejbe rizst, se a húslevest, se a kon- zervet... — Talán a fasirozottat? — vélte a férfi. A hölgy megelégedetten bólintott: meg volt oldva a nagy probléma. esi legényke kárőrvendö vigyorgással kapta el kezét a pajtasövény oldala nyílásától és ugrott át a szomszéd kerítésen. Véget ért ezzel Í3tók rémes álma. Szemeit dörzsölve tápászkodott fel s keserves sóhajokkal sántikált befelé. Még most is érezte talpán a tüzes nyárs égetését. A pitvarnál meglátta, hogy az utcai kerítés hasadékán az árva kis Cser Mariska leselkedik be az udvarukba. — Te, asszony... Julisom! — szólt be megtört, alázatos hangon a konyhaajtón. — Itt kukucskál be az utca ajtónál a szegény megboldogult Cser Bindi árvája. Adj ki az istenadtának egy kis rétesmaradékot, avagy egy jókaréj puha kenyeret 1... És Zsuzsu ebédre biztosan vagdslt- hust kapott. Én meg alig tudtam visszatartani elkívánkozó szavaimat: — Talán inkább egy kis strichnint kellene adni a Zsuzsunak ?!... — Pedig szereted! a kutyát, de ezt megutáltam. Mert ismét eszembejutott a VII. fizetési osztályba sorozott törvényszéki biró, akinek nincs ruhája, nincs be- tévő falatja... És a kupé sarkában magam előtt láttam vékony, tavaszi felöltőben, prémetlen nyakkal egy vérszegény pesti hivatalnokleányt, akinek nem jut tejbe rizs, húsleves, fasirozott, pedig mennyit harcol, küzd, dolgozik!... Mikor kiszálltunk a vonatból, szerettem volna odasugni az ölebes hölgynek: — Asszonyom, ma nem illik ennyire kimutatni a jólétet... Nem, mert a gazdagok autóiról a szegények kopott ruhájára fröccsenő sár nem szül jót... Ds nem szóltam ; a prém eltakarta a füleit, úgyse hallotta volna meg... Hanem a kormány megláthatná a fertőt, a nyomort, az oktalan fényt, a pompát és egy rendelettel véget vethetne a megbotránkoztató muJatozási őrületnek, tivornyáknak, orgiáknak, amiket ökölbeszorult kézzel néznek az éhhalállal küzdők... Áz Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Eéla. Második fejezet. 4. foiytv Estefelé Korláti Ferenc őnagysága felkereste p’rédiláior uramat. Kissé elhízott, széles, vállas alak. Kora vén arcán mély ráncokat húzott a mohón habzsolt életmámor. Arca gondosan simára borotvált, de egy kissé elék- teleníti gyér szálú, csapzott bajusza. Tekintete nyugtalanul villáz jobbra- baira. Beszédközben fejét ide-oda veti s ritkán néz a vele beszélő .izemébe. Különben nagy gondos*ággal öltözködik s hátravetett fejjel, érezhető gőggel intézi el az embereket. Rafanides prédikátor csendes tiszteletadással megy eléje. Nem szereti a gőgös nagyurat. Durvasága, önzése és kicsapongó élete miatt eliiéli, de azért kénytelen figyelembe venni, mint nyájának legbefolyásosabb és leggazdagabb tagját. Különben is családi kötelékek erősítik ismeretségüket. Korláti elhalt felesége, egy tiszta, nemes lélek, igaz szeretettel szerette a papi családot, különösen pedig Rafanides feleségét: Mária asszonyt. Korláti Zsófia leánya pedig Ilona barátnője volt, fia pedig Rafanides Mártonnal együtt Halléban tanult az egyetemen. — No prédikátor uram, — kezdi Korláti, miután a parochiára invitálást elhárította magától, — nem sok újat é3 jót mondhatok, jártam a vár- megye urainál, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy a magas helytartó- tanács tényleg valami iniuriát tervez szolgaházai eklézsiánk ellen. Nem tudom azonban, hogy 'mit akarnak ? Arról is suttogó szót ejtének, hogy prédikátor urauat befektették volna valami feljelentéssel. De annyira titkolóznak, hogy biztos értesülést nem szerezhettem. Rafanides elgondolkodva tekint maga elé — De hát mégis, mit akarnak? Törvényelleneset sem eklézsiánk, sem magam nem cselekvőnk. Sok keserű tapasztalásom vagyon, de azért mégis hiszem, hogy védelmez a törvény. Korláti arcán gúnyos mosoly jelenik meg s kezével kicsinylőleg int. — Nem a törvény a hatalom, hanem a hatalom a törvény I Ezt tanulja meg, kegyelmed. — Ősi jogon birjuk vallásszabadságunkat, — folytatja Rafanides, mintha nem is hallotta volna a közbeszólási. Templomunk némesi telken áll. Pásztori szolgálatomban meghajolok a törvény előtt. — Bizonyíthatjuk-e az ősi jogot?... kérdezi csípős hangon Korláti. — Évszázados múlt tesz bizonyságot felőlünk, — szól ünnepélyesen a prédikátor s égfelé emeli kezét. Rafanides szívéből kiömlik a keserűség. Mi vár még erre a nyomorult sokat szenvedett evangélikus anya- szentegyházra. Hát nem volt elegendő a Lipót császár alatti szenvedés I Hát az állam igazán Bársony György egri püspök feje és szíve szerint gondolkodik még most is s nem lát maga előtt kívánatosabb célt, hanem hogy a kálvinisták és lutheránusok teljesen kiírassanak 1 ? Az ember reménykedett, hogy a mostani uralkodó, III. Károly, — kinek a felséges isten adjon hosszú életet, győzedelmes fegyvert és bölcsességes, jó apai szívet, — megüresíti a keserűség tömlőjét. De bizony, nem úgy lón. Kiesett az evangélikus anyaszentegy- báz abból a gráciából, amit csak ezután kellett volna elnyernie. Most már a sérelmeit tudtul adó jajszavát se mondhatja el együttesen, hanem csak külön-külön. Nem anyaszentegy- házról, hanem csak egyes emberekről *
