Harangszó, 1922

1922-01-22 / 4. szám

Xlii évfolyam.

(922. január 22.

4. szám.

Alapította:

ItAPI BÉLA

1910-ben.

Laptulajdonos:

a Dunántüll Latlier-SsiövetsCo.

Kéziratok Lovészpatouára (Vcszprémmegye), előfizetési díjak, reklamációk a I1ARANGSZÓ kiadóhivatalának Szentgotthárdra (Vasvármegye) küldendők. Előfizetőst elfogad minden evang. lelkész és tanító.

Megjelenik minden vasárnaji.

/

SZERKESZTIK:

SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT GÉZA.

Kiadóhivatal: SZENTOOTTHÄRD,

Vasvármegye.

A HAttASOSZÓ elAfltaUal

Ara: Clmsaalagos küldései V* ívre 88, félévre 76, egész évre 150 K. Csoportos küldéssel : V* évre 83, félévre 65, egéaa évre 130 K.

Iiother.Szöretégt tagokaik clmsealagos küldéssel •/* évre 33, félévre 65, egéa* évre 130 K.

Csoportos küldéssel: V* évre 28, félévre 85, égisz évre 110 K.

Van telketek dőzsölni?

Egyik gyülekezetünkből iiják, hogy a karácsonyi ünnepek alatt nem akadt egyetlen ember, aki az űrasztalához járult volna s szomorúan kérdi a levélíró: Hová vezet ez a nagy lelki megelégedettség ?

Nem kell sokat kérdezni. Látjuk. Oda, ahová a tékozló fiú útja. Akinek nem jó az Atya közelében: jó a dőzsölésben a léha cimborák között, hogy végül jó legyen a vályú mellett a testi-lelki lerongyolődásban. Aki nem tudja megérezni és megsiratni idejében bűneit: azon keresztül nőnék és átcsapnak a bűn szennyes habjai és nagy szerencse, ha meg nem fojtják egészen.

Mi még mindig a tékozló fiú léha, könnyelmű utján futunk eszeveszetten lefelé. Ha néha egy-egy pillanatra megállunk és visszanézünk is nagyobb egyházi ünnepek, vagy hazafias ünnepélyek alkalmával s ha egyet-egyet rezzen is jobbra hivatott lelkünk: megint csak bele vetjük magunkat az árba, hadd sodorjon tovább a pusztulásba.

Azt azonban senkinek el nem hisszük, hogy ezen az utón csakugyan a puszsulásba rohanunk, sőt egyre a feltámadásról s jobb jövőről álmodozunk. Nem érzi itt bűnösnek és felelősnek magát a legnagyobb bűnös sem. Jó utón érzi itt magát az is, aki már egészen a sír partján á!i és a föld is omlani kezd alatta. Anyánk a sírban, mi a sír felett és roagába- szállás, gyász, vagy legalább illő komolyság helyett dőzsölünk, mulatunk, bált bál után tartunk, mint akiknek másra nincs okuk, csak szakadatlan végeérhetetlen örömre.

De akik e hazát és e népet nemcsak szájukkal szeretik és éltetik, hanem remegnek és dolgoznak szebb

jövőjéért: azoknak a keveseknek szíve összeszorul és keseregve kérdik: Mi történt ezzel a szerencsétlen nemzedékkel? Helyén van-e még az esze, hogy akkor is nevet, amikor sírnia kellene s a sír szélén is táncot jár, mint az őrült és mindenki hallja sírba döntött anyjának, az ezeréves hazának szemrehányását, csak ő nem: Megöltetek és van íelketek dőzsölni fölöttem ?

Ma ht nem volna szabad farsangnak lenni, hanem böjtöt kellene tartani mindenkinek míg csak ránk nem virradna az örömnek, a feltámadásnak boldog ideje.

Vagy ha már a hazával nem törődünk, gondolnánk legalább elszakasz- tott testvéreinkre és azért viselnénk magunkat komolyabban, hogy azoknak hitét, reménységét ne szaggatnánk össze és ne zúdítanánk még több mérget keserűségük poharába. Rabságukban erre néznek, innen várnak szabadulást, de mit érezhetnek, mikor annyi megértés, annyi testvéri érzés sincs bennünk, hogy legalább részvéttel gondolnánk rájuk és ne mulatnánk, ne járnánk a bolondját, míg ők sírnak és szenvednek. Mi még sokkal nagyobb bűnt követünk el ellenük, mint zsarnokaik, mert mi hitüket raboljuk el, lelkűket tépjük össze és a kétség- beesésbe kergeljük őket.

Rettenetes felelősség nehezedik reánk. Rettenetes mélysége az az emberi érzéketlenségnek ós önző szívtelenségnek, mikor eszeveszett dőzsölésünkkel azt kiáltjuk azok felé, akiknek mindenről le kell mondaniok, még magyarságukról is: pusztulhatsz, raboskodhatsz, csak azt ne kívánd, hogy én kedvteléseimről lemondjak érted 1

Lemondani? Nem volt elég a lemondásból a háború alatt? — veti ellen a léhaság. Nemi Addig nem, rpíg azoknak a testvéreknek a lemondása ezerszertc nagyobb, akik a háborút épen úgy végig szenvedték, mint mi. Aki csak magára gondol, mikor első sorban másokra kellene gondolnia s inkább szerencsétlen testvérét tagadja meg, mint kedvteléseit: abban már kihalt minden emberi érzés.

Ivánka István volt főispán és evang. felügyelő a cseh rabság alatt öngyilkossá lett. Az üldözésen kívül Csonka-Magyarország részvétlensége kergette a kétségbeesésbe. Egyik átcsempészett versében írja, hogy reménykedve néznek át as Ipoly folyón, innen várják a szabaditást, de itt csak a mulatságra gondolnak. Jól írja erről a darab hazáról:

Keze Iába le van vágva,

Mégis a bolondját járja.

Majd elkeseredve, Isten ellen ia kifakadva mondja:

Ott táncolnak és nevetnek,

Míg minket itt,

— Az Istenit —

Csehszlovák pokolra vetnek!

Szabad volna csak egy rab testvérünk hitét is tönkre tenni és rabságát megkeseríteni; ha egy szikrányi magyar érzés és a leikiismeretnek csak egy foszlánya élne bennünk? Nem halljuk a szelekben felénk szállé keserű szemrehányást: Mi rabságban pusztulunk és van telketek akkor dőzsölni ?

Vagy ha az elseakasztott részekkel nem törődünk, gondolnánk legalább a köztünk nyomorgó magyarokra. Huszár Károly és Beroolák Nándor miniszter megdöbbentő képet festett a fővárosi nyomorról. Százával haltak éhen, a még élők könyörögnek, hogy ne hagyják őket éhen pusztulni, gyer- mekmenhelyeken egy-egy ágyban négy-öt csecsemő fekszik, negyvenötven gyermeknek való teremben három-négyszáz van összezsúfolva, kitéve ragálynak, pusztulásnak. És akkor csak Szilveszter estéjén a mulatni vágyóknak va>i lelkűk legalább