Harangszó, 1922

1922-01-22 / 4. szám

34 HARANGSZÓ. 1922, január 22. 80—100 milliót eldőzsölni. És van lelke a .sok gazdagnak bíborba, bár­sonyba öltözni és mindennap vígan lakomázni, míg a lázárok morzsa nélkül, sebekben fekve pusztulnak és még az ebek is több részvéttel van­nak irántuk, mint az emberek. Nem halljuk a halál pitvarából felénk zúgó szemrehányást.. Mi éhen halunk és van lelketek akkor dőzsölni ? És van lelkünk ekként alamizsnát várni és kezét nyalni bármelyik végig korbácsoló és megrugdaló ellensé­günknek, csak hogy nekünk ne kelljen örömeinkről lemondani, asztalunkról morzsákat odaadni. Nemcsak szerencsétlenekké lettünk, hanem úgy látszik, igen le is alja- sodtunk és a világ megvetésére is méltókká akarjuk magunkat tenni. És amellett Keresztyén Magyar- országról, keresztyén kurzusról be­szélnek azok is, akiknek sejtelmük sincs a keresztyénségről és magyar­ságról, csak épen itt születtek és itt keresztelték meg őket. De ha már a mások iránt való jó érzés hiányzik, legalább magunkra gondolnánk és ne felednénk el, hogy egy test tagjai vagyunk s ha a test egy helyen el kezd pusztúlni és nem látunk a gyógyításhoz, az a pusztuló rész halálba ragadja az egészet. Lássunk a gyógyításhoz. Ne legyen itt addig senkinek kedve mulatni, ne kerüljön itt addig egyetlen fillér se hiábavalóságra, míg csak egy ember is éhezik, egy magyar szenved is idegen rabságban s egy darabja hi- ányzik is az egységes hazának. Szalay Mihály. Lőcs Istók álma. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Istók szörnyű nagy haraggal ütö- gette öklével a terített asztalt: — Hozd be már a rétest is, mert tovább nem várok ! Micsoda szörnyű­ség, hogy megeszem a levest, aztán még egy fertály órát várnom kell a másik tál ételre 1... — No, csak ne legyen kié olyan rettenetes türelmetlen 1 — hozta Julis asszony a sült rétessel felhalmozott nagy tálat. — Nyers volt a fa, ke­servesen égett a tűz, hát tovább tar­tott a rétes sülőse. Osztég azt is tud­hatja, hogy az ilyesminek elkészítése több idejét elveszi az ember gyere­kének. Kapi püspök pásztorlevele a toborzásról. Azon alkalommal, hogy a kötelező katonai szolgálat alapján szervezett hadsereget a békeszerződés megszün­tette s nemzetünk kénytelen toborzás­sal önkéntes hadsereget felállítani, Kapi Béla dunántúli püspök a kö­vetkező pásztorlevelet adta ki: Jelen pásztorlevelemmel nem egy­házépítő munkára, hanem a haza megmentésére hívom fel az egyház- községek lelkészeit és tanítóit. Nem is csak hozzájuk szólok, hanem híve­iknek továbbadott izenetem által szó­lok evangélikus népünkhöz, az evan­gélikus ifjúsághoz, az evangélikus szülőkhöz és mindnyájuknak azt mon­dom: jöjjetek, mentsétek meg a hazát! Ismeretes az a szomorú tény, hogy a fennálló kényszerhelyzet folytán kénytelenek voltunk az antant hatal­mak által kiszabott békefeltételeket elfogadni. Ennek következtében meg kell szüntetni a hadkötelezettség alap­ján fennálló hadseregünket és önkén­tes jelentkezés alapján új, de még így is korlátolt számú hadsereget kell szerveznünk. önrendelkezésünket megsemmisítő és önvédelmünket kockára vető eme szégyenletes békepontot — mint a többit is egytől-egyik — nemzetünk megsemmisítésének vágyától eltelve diktálták a győző hatalmak. Minden gondolkodó magyar ember tisztában lehet ezen békepont igazi célzatával. Nemzetünk erejének megtörése, szuny- nyadó reménységeinek teljes letörése — Nekem ne magyarázz semmit, hanem azt tartsd be, hogy amikor az asztalhoz ülök, itt legyen azon minutában az étel 1 — ordította Istók. S maga elé húzta a tálat, elhallga­tott: birkózott szörnyen a rétessel. Koldus asszony imádsága hallat­szott be a félig nyitott szobaajtón. Julis egy kis szelet rétesért nyúlt, hogy kiviszi számára. — Mit akarsz?! — támadt rá Istók dühösen. — Tőnkre akarsz tenni I... Az én keresetemből nem traktálod senki haszontalan koldusát rétessel... Nem tudod te azt, hogy egy szelet rétesért tiz koronát is kel­lene most a korcsmában fizetni ? 1 — Nem tudom, de nem is vagyok kiváncsi rá, hogy mit számítanak a. korcsmában érte, mert nem megyek én oda réteseket enni. Annak az ér­tékét pedig épen nem számítgatom, amit a szegénynek adok, tudja meg a cél. De látnunk kell egyszersmind ezen rendelkezés veszélyes következ­ményeit is. Ezeket ellensúlyozni csak akkor lehet, ha a nemzet gondosko­dik arról, hogy a nemzeti hadseregbe hazafias, lelkes, kötelességtudó, nem­csak testben, hanem lélekben, jellem­ben is egészséges férfiak jelentkez­zenek. A megbízható hadsereg a jog­rend, a vagyon és az életbiztonság védelme, a nemzet jövendőjének biz­tosítása, a belső béke védófegyvere. De viszont egy megbízhatatlan had­sereg kifelé a meghunyászkodó gyá­vaságot, befelé pedig az erélytelen tehetetlenséget, a fegyelmezetlenség és rendetlenség veszedelmét jelenti. Nemzetünk megpróbáltatása még nem ért véget. Ha élni akarunk, ak­kor az előttünk álló időben is kitar­tással, hűséggel teljesítenünk kell a haza iránti kötelességeinket. Ez a kötelesség a harcterek vérfürdőjében megfürdetett, gránát-tüzek viharában megtépett, de mindig dicsőséget je­lentő nemzeti zászlónk alá hívja a nemzet ifjúságát. Lássa be mindenki a nemzeti hadsereg fontosságát. Te­gye szívére kezét. Hajoljon le az anyaföldhőz és kérdezze meg tőle: mit vár az ő fiaitól, azután cseleked­jék mindenki lelkiismerete szerint. Az ifjúság elé azok példáját állítom, kik hazánkat, nemzetünket a világ­háború emberfeletti küzdelmei között életük, vérük feláldozásával és koc­káztatásával szolgálták, ök igazi fiai voltak a hazának 1 Tegye meg a mai ifjúság is a maga kötelességét 1 Im­már nem kényszerből, hanem önként, nem a törvény kötelező parancsára, kiel — felelt meg Julis az emberének. — Pejg számicsd. Megböcsüld an­nak az értékét, amiért én dolgozok. — Nonol Mindig csak a maga dolgát hándálja föl, pedig én is dol­gozok ám valamit a háznál és a gazdaságban. Tán még többet, mint kié. Azért nekem soha nem tiltja meg azt, hogy a szegénynek valamit ad­jak, — hagyta magára Julis elszo­morodva az urát. — Szerencséd, hogy elmentél mel­lőlem 1 — szuszogott Istók a nagy evésben. Pár perc alatt egymaga ki­ürítette a nagy tálat. Lomhán, nagyokat nyögve ballagott aztán kifelé. — Te! Hallod I — szólt be ilyen­kép a konyhaajtón. Más neve nem volt előtte az asszonynak, mint »te«. — Itasd meg a marhákat, míg lefek­szem egy kicsinyég a pajtafiába. Nem jól érzem magamat: fáj a fejem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom