Harangszó, 1922
1922-09-03 / 36. szám
2U HARANQS20. í 922. szeptember 3. ember nem juthatott volna el szellemi tehetségeinek felismerésére. Gondoljunk egy darab kovára. Hideg, kemény, néma, nem mutat semmi életjelt, de ha acél sújt reá, minden ütésre gyűjtő, fénylő szikrákkal válaszol. Az embernél a szükség az az erőkifejtésre serkentő acél és az anyagi vívmányon utazd haladásnak tagadhatlanul ez képezi egyik rugóját. Az ember óhajtja a jólétet, de ha ez nem a munka, fáradalom eredménye. hanem a szerencse által ölébe vetett ajándék: akkor sok esetben nem áldásnak, hanem csapásnak bizonyul. Visszaélésre csábit, álomba ringatja a lelkierőt és elfelejteti az egyénnel magasb erkölcsi rendeltetését Másrészről: »az élet nehézségei, a nyomorai, a szerencséhez vezető utón levő akadályok valóságos áldást képeznek. Ezek edzik az embert és önbizalomra tanítják. Minden úgy jön szembe velünk, mint az oroszlán Sámsonnal. Az első találkozásnál ordít, fogait csikorgatja, de a bátor legyőzvén egy egy csomó mézet talál benne.c Joggal mondja egy görög bölcs: »Képesség és szükség egymás mellett laknak.« A szükség a tehetségnek szigorú, de leghathatósban munkálkodó szövetségese, ez buzdítja kitartásra, segíti az életharcon győzelemre. Az ősembert, midőn körötte a gyümölcs megritkult, a halászat puszta kézzel mindig nehezebb lett, a kisebb TÁRCA. A farkasok hadnagya. Irta: Porkoláb István. (4. folytatás.) Pünkösd vasárnapja volt. Kora délután. A nap melegen ömlött szét a falun, az emberek behúzódtak a házak, kertek hűvösébe, nem járt senki az utcákon. Csak a kuvaszok kap- dosták a legyeket a kapuk előtt, na gyokat ásítva, el-elmorrantva néha magukat. Az ünnep csöndje, az ebédutáni jóllakottság nyugalma üldögélt mindenfele; még a gólyák sem kele- peltek az iskolaház tetején. Mintha minden aludt volna. A Skriba-porta a szokottnál is csöndesebb volt. Hétköznap legalább Zsuzsa-néne hangja megtörte a csendet, ahogy a cselédekkel zsémbelt vagy a szárnyas jószágot hivta, de ma ő sem hallatta neszét Kifáradt J J vadakat nem foghatta, mert gyorsaságukkal elmenekültek, a madarak elrepültek előlle, a nagyobb állatokkal nem szállhatott szembe, mert erejük felülmúlta az övét: egyre gyötrőbb zavarba hozta a kérdés, hogyan szerezzen magának és családjának élelmet? A szükségben találta meg a hü tanítót, aki kényszerítette eszközök keresésére, melyeket az eledelszerzésnél, a védekezésnél, támadásnál segítségül használhat. Megfigyelte a természetben a különböző tárgyakat, ezek sajátságait és őket célja után törekvésében eszközül alkalmazva iparkodott pótolni a nagyobb testi erő és gyorsaság hiányát. Érezte a tüské nél fájdalmat okozó hatását. Ennek alakjára dárdát készített úgy hogy egy bot végére szívós növényrostokkal hosszú tövist, halcsontot vagy hegyes követ erősített Majd éles kovaszilánkokból nyílhegyet, késeket állított elő. Hogy az állatokkal vívott harcon ütésének hatását fokozhassa, súlyos kőbaltát csinált, meliyel a farkas, medve, bölény belapított koponyájára odavéste a bizonyítványt, hogy számító értelmével a harcon ő a hatalmasabb. A hidegnek bántó hatásától menekülést keresvén, midőn látta, hogy az erdőben egymást érintő két faág a vihar ereje által egymás hoz dörzsölve végül tüzet fog, lángra gyúl: a szükségtől hajtva ő is kísérletet tett hasonló eredmény eiőhozá sára. Két darab száraz fát vett kezébe az ünnepi ebéd főzésében s alig, hogy a kanalat letette, elbólintott a hűvös, levenduleszagu szobában. A ház ura is szendergett. Az ebédutáni szunyókálás hozzátartozott napi életrendjéhez, mióta az időt jelző óramutató túlhaladta élete delét. Húzta a farkasbőrrel leterített kerevet, no meg a köszvény, amely a török elleni táborozások alatt ette magát tagjaiba Csak Jucika nem aludt. Ébren álmodott a kerti kis pádon virágai között. Kezében Balassa Bálint Istenes énekeit tartotta, de nem olvasott, tekintete átsiklott könyvecskén s egy különös formájú növényen merengett. Már többször is elnézte ezt a hirtelen felnyúlt, nagy, szívlevelü növényt, amelyről senkisem tudta a faluban, hogy miféle s eltűnődött, hogyan kerül a virágai közé, mikor senkisem ültette. — Hogyan ? — most is ezt kérdezte önmagától és kezecskéjét szívére szorította; úgy ficánkolt az, akár a kis vad nyulacska, mellyel Mihók, és ezeket addig dörzsölte egymáson, míg az egyik megtüzesedett. Az így nyert tüzet aztán szerény otthona tűzhelyén gondosan áp vita a család, hogy ki ne aludjék Az ételmaradéknak, a megszelídített állatok tejének másnapra eltevéséhez edényre volt szüksége. Midőn tapasztalta, hogy a melegség a föld rögét keményebbé teszi: agyagból bögréket, tányérokat alakított és ezeket a napon megszá- ritotta, tűzön kiégette. Mikor a szaporodás folytán be népesült a vidék s a természet által önként, munka nélkül nyújtott gyümölcs elégtelen volt a lakosok ellátására, az ehető vad ritkult: a szükség reá vette az embert jónak talált növényfajoknak tenyésztésére. Tapasztalván, hogy e munkában a kőfegyverekkel nem boldogul: alkalmasabb eszközöket keresett és reá jött az ércek használatára. Először a puhább érceket fedezte fel és rézből, majd vegyítéssel előállított bronzból készített nemcsak fegyvert, hanem munkaeszközöket. sarlót, kaszát, kést, még ékszereket is. De itt sem állhatott meg. A megélhetési viszonyok egyre több erőfeszítést követeltek s a már a mívelödés útjára lépett ember folytonos kutatásával megismerte és használatba vette a vasat és ezzel a haladás új korszaka nyílt meg előtte. A vas nagyobb keménységével és ruganyosságával sokszorosan célszerűbbnek bizonyult a bronznál, réznél. a jobbágy, örvendeztette meg a tavasszal. Vajon miért dobogott úgy fel a szíve? — A régi mellé új gondolat társult: — Hogyan támadt ott benn a szívben ez az érzés, mely tegnap óta betöltötte egész valóját; égbe emel és a poros földre sújt; eszményi érzéseket és tiltott vágyakat ébreszt ?!... A kertajtó elsírta magát, az édesapa lépett be rajta. A méhes felé tartott. De amint megpillantotta leányát, melléje ült: — Min tűnődsz fehér galambom? — — Ezt a növényt nézem. Nem tudjuk, miféle, senkisem ültette, mégis van. Hogy kerülhetett ide? Néha adnak fel ilyen kérdéseket a gyermekek a szülőknek, az ifjak az öregeknek. Skriba hosszasan nézte az idegen növényt: — Hogyan ? Hogyan ? — mondta azután — taián madár hozta a csőrében, talán szellő hozta a szárnyait.
