Harangszó, 1922
1922-01-15 / 3. szám
24 HARANQSZÓ. 1922. január 15. fordult meg, hiszen akkor a gyógyításnak semmi tudományos alapja nem ▼olt, az akkor használt gyógymódokból alig maradt valami. Mégis bár az egyház bűnnek nyilvánította a zsidó orvosok igénybevételét, azok annyira értettek a betegek hitegetéséhez, szuggerálásához, hogy a pápák háziorvosai is zsidók voltak. Divatossá lehet tenni egy orvost valamely községben, járásban, megyében, egész országban. Valamikor egész Magyarországot elfogta a Harciéi láz, nem is volt jő, ha nem Herczel operálta a vakbélgyulladást; ha kellett operálni, ha nem Boer- hav# hajdani orvostanárhoz még Kínából is jöttek betegek. Az ő betegei Röntgen és rádium nélkül is meggyógyultak. Az újat akkor is szerették Villa- nova világgá kürtölte, hogy fölfedezte a bölcsek kövét, ami minden beteg- séget gyógyít; a betegeknek adott egy kis híg szeszt s azok boldogok voltak. Talán azóta gyógyítja a nép minden baját rummal, pálinkával. A középkorban az egész világról Salernóba tódultak a betegek, pedig Röntgenjük sem volt, vegyi vizsgálatot se csináltak, nem is nézték nagyítóval a köpetet, hányadékot, bélsárt, nem kopogtatták a beteg mellét, hátát, nem is hallgatták titokzatos csöveken a szívét: egyszerűen megnézték a vizeletét, az érverését, aztán eret vágtak rajta, hánytatták. És sok beteg még azt is kibírta, ahogy a mi Zsig- mond királyunk a vérhas mellett még azt is kibírta, hogy lábainál fogva fölakasztották, hogy a méreg kifolyjon belőle, (mert azt hitték, megmérgezték). A barátja, Albert osztrák herceg azonban belehalt a kúrába. De akkor az ilyen gyógyítás volt divatos és rossz volt annak az orvosnak, aki nem így vizsgált és gyógyított. Ilyenforma járvány volt a boszorkányokban való hit is. Az ellen se volt védelem, még a filozófia se védte meg ellene az embereket, hiába hirdette tudós professor Hatvani szóval és Írásban, hogy ördög nincs, a végén mégis elhitte ókelme maga is, hogy van. A régi felcsereknek és a 80-as években kikerült kftrorvosoknak az utódjai vagyunk mi régebbi falusi orvosok, akik a század első tizedében kerültünk a falukra. Mi bűnhődünk azoknak a bűneiért. Hiszen igazán kezdetleges volt az orvosképzés régen. De nem az volt a legnagyobb baj, nem éppen azért volt akkor olyan nagy a halandóság. Hanem azért, mert ahol volt is orvos a vidéken, a köznép nem ahhoz fordult első sorban, hanem a helybeli kenőasszonyokhoz, bábához, aztán a tudóshoz, ráolvasott a betegre, szenes vizet itatott vele, füstölte, izzasztotta, kö- pölöztette. Persze sok végre meggyógyult, ahogy a vihar is akárhányszor eláll a harangozásfeor. Ha már mindenki kifogyott a tudományából, akkor ráfanyalodtak az orvosra, hogy lehessen valakit okolni a beteg haláláért. Hiszen igaz, hogy kevés gyakorlati tudásuk volt, de nem az volt a baj, hanem az, hogy ami kevés volt, annak se vehették hasznát. Mert hiába tudok én a vajudozón segíteni, ha a bába későn vallja be, hogy orvosra van szükség, bizony későn érek oda, amikor már sokkal nehezebb segítenem s könnyebben támad nagy baj, bárhogy vigyázzak is. Sokszor meg már lehetetlenség is segíteni. De azért engem fognak okolni, nem a bábát azért, mert későn hívott. És mindenféle bajjal így vagyunk. Attól a perctől kezdve, mikor a beteg kezelését megkezdtem, engem okolnak minden rosszabbodásért, meg a rendelt orvosságot, nem a betegséget; az én kezem okozta a lázat, nem a bábáé stb. Szerencsére már vannak diplomás bábáink. A múlt század végén igen megcsappant az orvostanhallgatók száma, 1899 ben mindössze 120 an iratkoztak be az első évfolyamra, 663 orvostanhallgató volt a bpesti egyetemen. Évek óta tartott a csökkenés, mert a 80-as években annyi orvos került ki az egyetemről, hogy igen kevés tudott elhelyezkedni, óriási volt a kohnkurrencia, különösen városon, de még a 3—4 ezer lakosú nagyvidékü helyeken is 3—4 orvos volt. Az újdonsült orvosok nehezen tudtak elhelyezkedni. Az igazat megvallva, igen meg is voltam rökönyödve, mikor a fölavatáskor rászabadítottak a szenvedő emberiségre. Bár kitűnő klinikáink voltak s közelről láthattuk az operá- tiókat: mégis igen gyámoltalannak éreztem magamat, mert a kiképzés csak elméleti volt. Nem tudnám megmondani, én féltem-e jobban a betegtől, ha véletlenül tanácsot kétt tőlem, vagy az én tőlem. Csak tudtam, mit hogyan kel ene csinálni, de nem tudtam volna megcsinálni semmit. Aztán meg a tanáraink is sok elrettentő példáját mutatták be praktizáló és sokszor igen híres orvosok ügyetlenségének különösen asszonyokon. Ezért is a letelepedés előtt 2 — 3 évet töltöttünk kórházakban s meglehetős gyakorlatra tettünk szert. Közben beállott az orvoshiány és 1906. körül már válogatni lehetett az orvosi állásokban. Én is azt hittem, már eleget tudok s kijöttem vidékre. Akkor axt hittem, már tudok gyógyítani. Azóta 15 év telt el s megtanultam annak a közmondásnak az igazi értelmét, hogy az az orvos tud gyógyítani, aki 3 temetőt megtöltött. Bizony nemcsak a papnak kell holtig tanulni, hanem sokkal inkább az orvosnak. A főzés egyszerűbb dolog, mégis sok rántást elront a lány, mire jó rántott levest tud főzni. Tudom én, hogyan kell megrakni a szénás szekeret, de a szomszédom fia, mégis iobbau megrakja, mert 3 éve csinálja. Mikor először rakta, kéifelől kellett a szekeret támogatni. Bizony a gyógyítást is gyakorolni kell mindenkinek' Élég sajnos, hogy 3 temetőt megtöltő emberélet árán kell beletanulnunk vidéken. Időközben megcsinálták az 1908-iki közegészségi törvényt, hogy be lehessen tölteni a sok üres körorvosi állást. Szaporították is az orvosi állásokat. De az orvosok megélhetéséről nem gondoskodtak. A fizetés kevés, a magánpraxis a nagy kohnkurrencia miatt szintén egyre kevesebb, hói van, hol nincs. Aztán meg minket, mostani öregeket tartanak a sebészek, felcserek utódainak, rólunk is azt hiszik, hogy kórházi gyakorlati kiképzés nélkül kerültünk vidékre, hogy azóta soha orvosi könyvet nem olvastunk, orvosi lapokat se, az újabb vívmányokat nem ismerjük, hogy segíteni csak a speciális képzettségű fiatal orvos tud. Bezzeg igen rossz lenne a faluk halálozási aránya, ha ez igaz lenne. Falun nem a speciá- listán fordul meg a beteg élete, vagy halála, hanem azon, aki az első napokban vizsgálja. Annak a képzettségén fordul meg, idején kerüi-e a beteg a sebész keze alá. Ezer ember közül évente elhalt az 1906 -f910 ig terjedő időben Nagybritanniában 15, Németorszdg- 17, Franciaországban 19, Olaszországban 21, Ausztriában 22, Magyar- országon 25 ember, szóval 1880-tói 1916-ig a javulás 18°/oo, azaz 18 emberrel kevesebb halt meg évenként 1000 közül, mint 1906-ig. Ez a javulás a vagyonosodásnak, az egészségesebb építkezésnek, a városok és mocsarak csatornázásának s a falusi és városi orvosok személyes fáradozásának a következménye.
