Harangszó, 1922
1922-01-15 / 3. szám
18 HARANGSZÓ 1922. január IS Bodnár Zsigmond katolikus irő mondta: »Szent István koronája Bethlen Gábor erélyes politikája nélkül talán a bécsi udvar érdekes régiségei közé került volna.* A vallási elfogultság erős rágalmakkal ma is lázadónak kiáltja. Ezzel szemben I. Ferenc József szolgáltatott elégtételt, midőn hazánk fővárosában Bethlen Gábornak is szobrot állíttatott. A nikolsburgi békét jubiláljuk. De ennek jelentőségét megértve Schiller szavaival mondjuk: »A mű mesterét dicsérje*. Ami a német protestantizmusnak Gusztáv Adolf, a hős svéd király, az volt a magyaroknak Erdély fejedelme, sőt több. Bethlen és Gusztáv Adolf, a két nagy hős, nemcsak kortársak és vér szerint sógorok, de lelkileg is rokonok. Lángelme, nagvratörő, ideális lélek mindegyik. Még a bibliából vett jelszavuk is ugyanaz volt: »Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!« (Róm. 8, 31.). Csak rövid jellemvonásokban lássuk Bethlent, mint a nikolsburgi béke hősét. Világtörténeti szerepkörben, nagy tervekkel mint fejedelmi hadvezér és államférfiu lép elsőben is szemünk elé. Másodsorban pedig és főként a kultúra hősét lássuk benne tudósok és művészek körében, aki minden műveltség koronájának és minden bölcseség kezdetének az istenfélelmet vallotta s a vallásos érzést ily hatalmas életerőnek a maga életével is bebizonyította. TÁRCA. Napsugárka. Irta: Porkoláb István. Délután három óra felé járt az idő. A nagy, lomha bérház földszintjén tiszta, meleg leányhang búgott fel: — Anyuci, édes, éhes vagyok !... És az egyik harmadik emeleti lakás konyhájában tudta már a tűztől pirult arcú, dolgos kezű anyuci, hogy jön az ő édes, aranyos, éhes, kicsi lánya a hivatalból. Mint a zergegida a hegycsúcsokon, úgy szökdécselt fel a lépcsőkön és ment egyenesen a konyhába. Gyengéden ölelte át az édesanyját, összevizsgálta, nem történt-e reggel óta valami változás rajta, azután kifejtőzött a kabátból és kérdőn nézett körül. Olyan volt így, mint az aranyló napsugár, amely keresi, hogy merre árasszon fényt, meI. Az iktári Bethlenek ősi családjából 1580. született. Atyja Bethlen Farkas, Gyula várának hősi védője, anyja a székely vérből származott Lázár Druzsina volt. Kora árvaságra jutván anyai nagybátyja nevelte, ki nem sokra becsülte a tudományt s az ifjút már 16 éves korában elvonta az iskolától. Maga panaszolta fel, hogy diákul sohasem tanult s magyar írásnál egyebet nem tudott. De az éleseszü ifjú a félbeszakadt pályáról olthatatlan vágyat hozott s mint maga mestere pótolta az iskolázás hiányait. Holta napjáig szerette a könyveket és tudósokat. Ifjúsága Erdély legszomorubb időszakába esett. A fejedelmi udvarból a féktelen vad Báthory Gábor elöl neki is menekülni kellett. A nemzet már Básta és Barbianó idejében is őt kívánta vezérnek, de szerényen kitért s az idősebb kipróbált Bocs- kayt ajánlotta, akit főként ő nyert meg a felkelés ügyének. Egymással folytatott és az ellenség kezébe került levelezésük adott éppen okot a háború megkezdésére. Erdély fejedelmévé 1613. választották meg. S ezzel kezdődik nem csak hazánk, hanem egész Európa sorsára kiható világtörténeti szerepe. Első támadására a harmincéves háború kezdetén a csehek elnyomása kényszerűé. Jól Hidta Bethlen, hogy a csehek leigázása után a magyaroké következik. Thurn Mátyás, a csehek legséget. Talán ezért is hívja Valaki Napsugárkának... Az édesanyja tudta már, mit jelent ez a tekintet: — Leveled van — mondta mosolyogva. A napsugár még bővebben ömlött, a fehér arc enyhe pírban ragyogott: — De jó is az a póstás bácsi!... Kedves, jó öreg postás, akit olyan nehezen várnak a leányszobák lakói, miért nem voltál most ott, bizony megcirógatta volna deres szakáladat két igen puha, fehér, kicsi kacsó !... Ehelyett az édesanyja arcát simogatta, majd nagy hirtelen, mintha rossz fát tett volna a tűzre, szégyenlősen szaladt a szobába. A terített asztalon, a tányér mellett ott volt a — levél. . A kezébe fogta; még naposabb lett az arca. A varrőasztalkához lépett s a munkakosárkából, a tűk, cérnák, selymek közül kicsi ollót vett elő és vágni kezdte a borítékot. Alig várta, hogy nyitva legyen, de, jaj I egy vivezére 1619. Bécs falai alatt bizonyító Thurzó Szaniszló előtt, hogy tej a tejhez nem hasonlít jobban, mint a magyarok helyzete a Csehekéhez. Schubert Pál, a jeles soproni lelkész, ki maga is Morvaországból menekült, a büki zsinaton prédikálta: Proximus ardet Ucalegon. Már a szomszéd háza ég. Nem volt tehát üres beszéd, amit Bethlen Rákóczy Györgynek írt: »Meggyőzött sokképen nemzetemhez való igaz affectu- som, az nagy Istennek igaz tiszteletéhez való nagy érzelmem és magamban elvégeztem, hogy az Isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjak.* Voltak személyes okai is. Elfogott levelekből értesült, hogy az udvar őt nem ismeri el és Homonnay Györgyöt akarja helyébe ültetni. De szabadságharcában őt is, mint Gusztáv Adolfot, magasabb ideális célok vezették. Nemzetét és a protestantizmust kellett a végveszélytől megmenteni. Zászlaján ott volt az égő tűz- oszlop és a bárány képe a zsoltárverssel: »Mikor az Isten felkél az ő ellenségei elszélednek és elfutnak előle az ő gyűlölői.* (68.2,) Alig hogy Erdélyből kijött, az egész úemzet hozzá pártolt. Csak Pázmány és Esterházy törték vesztére. A panaszos kiáltványt (Querela Hungáriáé), mellyel bizalmasa, Al- vinczy Péter, a jeles kassai pap, a felkelést ország-világ előtt megokolta, az egész ország megértette. Kassa, lágért se szabta volna fel. Az olyan csúnya, szinte bántó, mikor úgy tépik fel a kedves levelet I Megsértik ezzel a küldőjét s a szívet, lelket simogató szavakat, betűket. . . Eggyet vágott az ollóval... Kívülről az édesanyja léptei hallatszottak... Ledobta hirtelen az ollót s a levelet a — keblébe rejtette... Ott van legméltóbb helyen, a szív fölött. .. Mert a kedves levelet csak egyedül jó olvasni. Egyedül, mikor senkisem látja, hogyan hévül lázpirosra az előbb még tejfehér arc s fénylenek, foszfo- reszkálnak a szemek, mint nőnek egyre nagyobbra az álmokat látó szembogarak és válik merengőre a tekintet, mely neki szól, aki a levelet irta. .. Anyuci sietve hozta a levest éhes kis leányának. De ö nem nagyon kapott rajta, szórakozottan kanalaz- gatta. — Már nem vagy éhes ? — évö- dött vele szelíden az édesanyja.
