Harangszó, 1922
1922-05-21 / 21. szám
170 HARANOSZÖ. 1922. május 21. tanítványai, akik között sok rendkívüli, számtalan hasznos egyéniség található — de selejtes vajmi kevés akad. Ezek a tanítványok egytől-eggyig, az elsőtől az utolsóig most, amikor egykori igazgatójuk, tanáruk nevét gyászkeretben látják, a meghatottságtól el- fogódva, őszinte hálával mondják: — Áldás emlékére! (p. i.) Petőfi OstfFyasszonyfán. Irta: Porkoláb István. 2) Petőfi életének hű képe a költeményei ; midőn ostffyasszonyfai tartózkodásának körülményeire szeretnénk némi fényt deríteni, legmegbizhatóbb források itt is a versei. Asszonyfán írt költeményei közül az elsőt, mely reánk maradt, 1839 május 29 ről keltezte. Ez a Rózához című: Hol Rábát sűrűén zöldelő füzek övedzik, Szökdele a fáknak Róza, hűs árnyi alatt. Jött s látá Aurora s díszeit irigyelve pirula, S a berk lombi fölé könnyeket ejtve futott. Kétségtelen, Petőfi ekkor már nemcsak ismerte Rózát, hanem szíve hevesebben is dobogott iránta. Ostffy- asszonyfára érkezésének idejét azonban előbbre kell tennünk, mert míg megismerte Rózát, szíve lángot fogott és verset írt róla, áhhoz, ha nem is sok, de kellett egy kis idő. Minden valószínűség szerint május elején, vagy legkésőbb közepén érkezhetett áalkovicsékhoz. Itt léte alatt édes-bús ábrándok töltötték be szívét. Mert nem is annyira szerelem, inkáb ábránd, koratavaszi álom volt ez az ifjú troubadour részéről, a szép leányéról pedig ennyi sem. így a fehérorgonás idill megmaradt idillnek és nem fejlődött tovább. Nem is fejlődhetett. Róza, ha nem idősebb, de vele feltétlenül egykorú. Szép, gazdag és előkelő. Petőfi kicsapott, kitagadott, rosszhírü ágról szakadt diák. Senki, semmi. Qyerekember, aki csak arra jó, hogy a szerelem ábrándjait játsza a szép, férjhezme- nendő leány lábainál. Tudta ezt maga az ifjú költő is, bizonyítják versei, hogy a reménytelenség kínzó fájdalmát együtt szenvedte el az első szerelem gyönyörbet ingató édes érzéseivel. Hogy első szerelme volt ez, maga mondja (az Első szerelem című versében) : leánykát hévvel én szerettem, t szerettem első szerelemmel. . . Az »Elválás« című költeményében még többet mond: Ha szólanék is, mit remélhetek ? . sors irántam oly vad, oly kemény; kárhozat, ó gyilkos képzetek 1 Nem gyűl érettem viszonérzemény. Én távozom, s örökre távozom Gyötrő titkommal tőled, ó leány 1 Vezessen a sors boldog utakon Öröm-tavasznak tündér-korszakán. Legyen pályád mosolygó rózsakert, És minden óra benne rózsaszál, S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert Szív éjjelén, hogy csillagom valáll Amint látszik, a költő nem árulta el édes és gyötrő érzelmeit Rózának Eltitkolta, mert nem hihette, hogy viszontszeressék. Így beszélte Petőfi egyik személyes ismerőse Sass János (szül.: 1800 körül, megh.: 1897.) néhai csöngei ev. tanító is. A közel száz évet élt öreg úr 65 esztendeig tanítóskodott, már Petőfi ostffyasz- szonyfai tartózkodásakor csöngei »oskolamester« volt, jól ismerte a költőt, sokszor beszélt róla. Külsejére nem erős, de izmos, erősen barna, sápadt, merengő arcú fiúnak mondta, kiben a nagyságot csak lánggal lobogó, sötét szemei sejtették. Hallgatag, zárkózott természetűnek ismerte ő is; kerülte a társaságot s legszívesebben bolyongott a Rába füzesei között egyedül, vagy meghitt rokon-barátjával Orlaival. Épp zárkózott, büszke természete miatt nem nagyon kedvelték Asszonyfán. Sass János szerint Tóth Rózával csak keveset beszélt Petőfi s ha együtt voltak, ábrándos tekintettel, gyönyörködve, szótalan nézte. Senki- sem tudta róla, hogy titkos rajongója a szép leánynak. A Rózához írt verseit is búcsuzáskor nyújtotta át. Ám azért a Tóth kúria becézett szép virága bizonyára előbb is megsejtette az ő finom női ösztönével, diák-apród- jának szíve érzéseit, s a végbucsukor talán nem eresztette el meleg szó forró kézszorítás nélkül az örökre távozót... Rózánál Petőfi verseinek sok eredeti kézirata maradt, melyek később a Tóth család oldalági leányrokonaihoz kerültek és elkallódtak. Mint Hutter csöngei nagytiszteletes mondja, elhasználták csomagolópapír helyett, lévén abban az időben ritka az újságpapír... Pápán a Könnye családnál jutott ilyen sorsra a költő néhány eredeti kézirata. Sass Jánostól tudjuk, hogy Petőfi szívesen járt templomba. Minden vasárnap ott lehetett látni s a helyet, ahol ülni szokott, ma is tudják és mutatják a csöngei templomban. A vándormadarak délre költözése idején, 1839. szeptember első napjai egyikén (5. vagy 6-dikán) vett vég- búcsut Ostffyasszonyfától a költő. Az utolsó itt írt verse »Petries Somához« 4-ről kelt, s 7-én már Sopronban találjuk, ahol végső elkeseredésében beállt katonának. Ettől fogva ismét belekerült az élet viharainak, szenvedéseinek vad sodrába, melyekből megacélozottan kikerülve, alig pár év múlva csudálatos fényben lépett a magyar nép fórumára. Rokona Salkovics ugyanis, nem váltotta be Ígéretét, hogy fiával együtt tanítatja, hanem azzal, hogy »úgyse lesz ebből ember« — sorsára engedte. Tudjuk ki lett belőle. Az, akinek a neve mellé nem találunk jelzőt ! Avagy nem hangzik szegényesen Petőfi nevemellett a »nagy« jelző?! Bizony, ide kicsi még a nagy szó is. És ki lett Tóth Rózából? — Mő- ritz Ferencné (Csabdi, Fehér m.). Földesuraság neje. Hát bizony jobb parti volt akkor (és most is) egy ezer holdas uraság, mint egy szegény poéta, akinek biborszívánél és láng- leikénél nincsen egyebe. Két esztendőre Petőfivel való ismeretsége után, 1841. nov. 23-án ment férjhez. Tudott-e erről a költő, nem tudjuk, de való, hogy verseiből még ekkor is kiárzik egy-egy mély sóhajtás, melyet a csöngei Tóth-kuria felé küldött. Ám, mintha nem is Rózát siratnák már ezek a sóhajok, hanem inkább az első, legszebb szerelem érzéseit, melyek, mint a bimbófagyott rózsa, meddőn hervadtak el, anélkül, hogy virulhattak volna.. . Tóth Róza és Móritz Ferenc házasságából egyetlen leány: Alojzia született, aki verebélyi Marsó Lőrinc csendőrőrnagy özvegye. Ó, mint mondják, teljesen az édesanyjára hasonlít é3 szintén híres szépség volt Csak ő barna (Róza szőke volt) Mutatták mennyasszonykori fényképét : középmagas, lágy vonalú, valóban szép, nemes arcélü hölgy, fején dús haj, az akkori divat szerint koszorúba fonva. A Tóth családban különben nem voltak ritkák a szépségek ; Kemenesalján emlékeznek még deresedő fejű öreg urak Hutterné született Tóth Jolán (Róza unoka- huga) viruló leánykorára, akivel daliás legénykorukban együtt ropták a csárdást a híres raegyebálokon. Családjából ő az utolsó, immár leányágra szakadt leszármazó. Biedermeier hangulatú otthonában, kegyelettel őriz Tóth Rózától kedves emléktárgyakat, köztük egy gyönyörű, karcsú, apró- virágos altwien vázát, amelyben egy
