Harangszó, 1922
1922-05-14 / 20. szám
162 HARANOSZÓ. egész sora támadt, melyekből elhullott, ami hasznavehetetlen és megmaradt, ami alkalmas az ember tökéletesedésére. Ma is milliókra menő tömegeket fanatizálnak űj és régi államelméletekkel. Azt hirdetik, hogy az állam rendszere adja meg az embereknek a boldogságot. A verejtékező munkást azzal ámítják, hogyha a mai gazdasági élettel homlokegyenest ellenkező rendet hoznának be, akkor egyszerre jó és szép lenne az egész világ. Megpróbálták és erre fakadt ki egyik vezetőjük: Hiszen minden jó volna, ha az emberek mind angyalok volnának! Ebben a kifakadásban van a megoldás és ez a megoldás bizony megint Jézushoz vezet: Akkor javul meg a világ, ha az emberek megjavulnak. Tökéletes állam akkor lesz, ha az emberek tökéletesek lesznek. A jövő államát nem az álmodozó tudósok, nem a véres forradalmárok, hanem a Jézus követésében tökéletesedő keresztyének készítik elő. Minél jobbak lesznek az emberek, annál jobb lesz élni. Nincs más mego'dás. Petőfi Ostffyasszonyfán. Irta: Porkoláb István. Kemenesalja: ez a Rába-mosta, Marczal-szegte, dombkoszorús róna- ság nemcsak törökverő, labancotker- gető hősök, agarászó nemesurak földje volt, — hanem költőké, íróké is. A kúriák melegében egykor dúsan virágzott a poézis. Dukai Takách Judit, Berzsenyi Dániel, Kunoss Endre, Zá- dor (Stettner) György, Szelestey László bölcsője itt ringott. S rajtuk kívül a magyar irodalom munkásai között nem egyet, leginkább már az egyház- történetből emlékezetes nevű prédikátorokat találunk bejegyezve a Tudományos Akadémia évkönyveibe, kiknek a családja nem ismeretlen Kemenesalján. Az öt között is, akik 1790 márc. 20-án megalapítják a soproni Magyar Társaságot, kettő: Hrabovszky és Pottyondy, ennek a vidéknek a fiai Épp ezért, minden lokálpatriotizmus nélkül, bátran el lehet mondani Kemenesaljáról, hogy Dunántúl szíve volt — hajdan, s kicsiségéhez mérten — hiszen csak egy politikai járás az egész! — aránylag első helyen áll hazánk nemzet-, egyház- és irodalom-történetében. A leghalhatatlanabb magyar dalnok : Petőfi életében is emlékezetes volt Kemenesalja. Nyugtalan sorsának nyugalmas négy hónapját, az 1839, év nyarát, töltötte itt, Ostffyasszony- fán, rokonánál, Salkovics Péter mérnöknél, át-átlátogatva a szomszédos Csőngére, hova a környék egyik legszebb leánya: Tóth Róza fonzotta. Ehhez a két, kastélyos kúriás faluhoz szép emlékek fűzték az ifjú költőt: a nyugalomé, amelyre hányódásai közben vágyva vágyott, és az első szerelem ábrándjainak emlékei, melynek fehérorgonás illata édesítette meg, hacsak rövid időre is, sivár, szeretetlen életét. Mert bár rokona a kissé morÓ2US természetű és puritán Salkovics, és vele együtt sokan, sohasem látott Petőfiben mást, mint kóborszinészt, álmok után futó poétát, akiből »úgyse lesz ember«, — azért otthont adott az otthontalannak. És Petőfi akkor talán nem is kívánt ennél nagyobbat, hiszen éppen az enyhet adó otthont, a viharok ellen menedéket nyújtó hajlékot nélkülözte legjobban. Míg másnak abban a korban puha, pelyhes párna volt az élet, addig neki a föld fölött akkora hely sem jutott, hova fáradt fejét nyugalomra hajthatta volna. A sel- meci iskolát odahagyta, az édesapja kitagadta. Hívta-e ekkor Salkovics, hogy, mint az irodalomtörténet írja, az ő fogalmai szerint »embert faragjon belőle«, vagy úgy volt, ahogy Asszonyfán beszélik, hogy Orlai Petries Somával együtt, hívás nélkül jött Kemenesaljára, — nem változtat a rokon jószívűségén, aki ajtót nyitott a kicsapott, kitagadott diáknak. 1839 május elején érkezett Asszonyfára a 16. évét taposó Petőfi, háta mögött máris sok szenvedéssel és indokolatlanul rossz hírrel. Ilyen körülmények között a tótosbeszédü Salkovics aligha látta, valami túl szívesen, ám nem valószínű, hogy azt éreztette vele, mert akkor nem maradt volna itt hónapokig a nagyon is önérzetes ifjú. Maradt. És pedig abban a reményben, hogy rokona, mint Ígérte, módot nyújt neki a soproni Lyceumban való továbbtanulásra, és maradt azért is talán, mert itt mindaz megvolt, amit leginkább nélkülözött. Volt ágya, amelybe lepihenhetett, elverhette éhét, és a rábamenti füzek árnyában nyugodtan álmodozhatott s írogathatta verseit — Rózához. Ebben az időben Asszonyfával tőszomszédos faluban, Csöngén, resi- deált ősi kúriájában Csáfordi Tóth Ferenc földbirtokos. Tekintélyes, gazdag ember. Ifjabb éveiben cs. kir. őrnagy, most — burkust, franciát 1922. május 14. kergető véres harcok után — a nyugalom napjait élvezte. Hűséges élet társa: Andrássy Terézia, három gyér mekkel ajándékozta meg: két fiúval (kiknek közvetlen leszármazóiban kihalt a család férfi ága) és egy leánynyal : Rózával. Mikor Petőfi Asszonyfára került, Tóth Róza szépségének a hire túlszárnyalta már Kemenesalja határait, hogyne hallhatta volna hát az ifjú költő a közeli Asszonyfán gyakran emlegetni, hogy a szomszéd faluban milyen szép leány lakik. A diákgyerekek — többen voltak a környéken — elmondják az ilyesmit egymásnak. De Salkovicsék és Tóthék össze is jártak — talán ezen a réven ismerte meg Petőfi Rózát. Vagy Petries mutatta be, aki bizonyára előzőleg is elrándult Békésből Vasmegyébe, meglátogatni az ideszakadt rokonokat, s így élőbbről ismerős volt a környéken. Aligha csalódunk feltevésünkben, hogy a csöngei szép leány puszta hire érdekelte már a minden szépért rajongó, koránérett, szeretetre vágyódó költőt, amikor pedig megismerte és meggyőződött a hír valóságáról — beleszeretett. / (Folyt, köv.) I A harang, A falunak tornya árva volt, szótalan, Harcba ment onnan is mind a három harang... Vasárnap templomban nem volt, aki hívjon, Istendicséretre szívet ki buzdítson. Síri nyugalmára a holtat úgy vitték, Harang szava nélkül, bánattal temették. Fáj ez a némaság, torony árvasága. Segíteni kell rajt — adták szájrul-szájra. Szedjük, adjuk össze egy új harang árát, Ne nézzük így restül tornyunk árvaságát! Vasárjiap templomba, legyen aki hívjon, Istendicséretre szívet ki buzdítson, Este jöttén aki mondja, hogy elég volt, Kinek hangja mellett tér sírba a megholt. Nem tűnődtek sokat, mind azt határozták, Hogy a szükséges pénzt maguk összeadják. Ami tőle telik, vigye el mindenki, Most az egyszer adós ne maradjon senki. Volt is foganatja ennek a beszédnek. Sorra megjelentek az ifjak, a vének. Elhozta mindegyik szíves adományát: ITusz, ötven, száz, többszáz s ezer koronáját. Szegény özvegyasszony jön el utoljára, Alázattal közéig, félős a járása, Szava alig hallszik, szólni szinte restel: Vajh’ mit fog mondani itt ez a sok ember ? Eljöttem hát én is, hogy valamit adjak, Adománnyal adós hogy én- se maradjak. Hogy az az új harang szóljon majd nekem Utolsó utamon kisérjen engem is. [is, De vagyonom, kincsem, jól tudjátok nin- Égi, jó pártfogóm egyedül az Isten, [csen Ez a kélfiiléres ez minden vagyonom, De ezt a harangra tiszta szívből adom.
