Harangszó, 1922
1922-05-07 / 19. szám
1922. m&jus 7. HARANQSZÖ. annyira csalogatlak s édesgettek bennünket a testvéri ölelkezésre; amely könyvben Lutherről és Kálvinról s követőikről következetesen mindig mint eretnekekről van szó. Tehát míg nyilvánosan testvéri jobbot kínáltak, meri az érdekeik úgy kívánták, alattomban még akkor is ellenünk dolgoztak ; míg nyilvánosan keresztyén-testvéreknek neveztek, hátunk mögött s maguk között,továbbra is eretnekekneK tartottak. És lehetne még sokat beszélni s írni erről a tárgyról. De minek 1 Hiszen ezekből is világos, hogy a katholikusok elnyomatásáról Magyarországon szó sem lehet és türelmetlenséggel a katholicizmus a protestantizmust éppen nem vádolhatja. Sőt inkább, ha valakinek van oka a panaszra, nekünk protestánsoknak van; s ha a türelmetlenség vádja ráillik valamely felekezetre, a katholicizrnusra nagyon is ráillik. Megengedem s tudom, hogy most mikor igazán össze kellene fognunk és közös erővel dolgoznunk a romok eltakarításán s a romok felett egy új Magyarország fölépítésén, nem helyes és nem időszerű ezeknek a sebeknek a felszaggatása. De a túlsó oldalról jövő támadások és rosszakaratú vádak kényszerítenek rá. Mert szükségesnek tartom, hogy lássák a mi híveink is tisztán, hogyan gondolkoznak és beszélnek rólunk oda-át, a katholikus táborban. A „keresztény kurzus“ idején. „Az Úrnak nagyobb dicsőségére“ s szegény, megcsonkított, kifosztott, letiport magyar hazánk javára. * Sok panasz és több cikk érkezett hozzánk, sok tapasztalatot szereztünk magunk is,'hogy a keresztény kurzust sokan katholikus kurzusnak értik s hazánkat Regnum Christianum, vagyis Krisztus országa helyett Regnum Marianummá, vagyis Már a országává szeretnék tenni és ehhez képest tiirrelmetlenséggel és lélekhalászattal rombolják a szükséges egyetértést. Mi eddig Tcerültünk és tűrtünk mindent; ezulán %em akarunk támadni, de védelmül kénytelenek vagyunk a támadásokkal foglalkozni s a ferde beállítású, igazságtalan vádakkal szemben a történeti igazságokra és való tényekre rámutatni. Annak örülnénk, ha ily en kérdésekkel soha foglalkoznunk nem kellene. Szerkesztőséij. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Hatodik fejezet, is. folyt Jó néhány hét elmúltával egy késő este a parochia kapuja elé járt Márton kocsija s ő lábagyökerezetten megállóit az ajtó nyílásában. Mintha egy pillanat alatt szívére szakadt volna élete egész boldogsága. Édesanyja sápadtan állt az asztal mellett s némán szívéré szorította kezét. A húga hangos kacagással feléjeröpült s a nyakába borult. Az édesapja lassan jött feléje, de szeme könnyben fürdőit s mikor átölelte, a szeretet mindhalálig hu acélkarjának ölelését érezte. Megindul a sürgés-forgás. Ami jót rejteget a parochia éléskamrája, mind az asztalra kerül. Azután a sok kér- dezősködés. Egyik kérdés a másik után. Utólagos félelmek, késői remegések, szemek csillogásában felvillanó örömek» és büszkeségek. Már félig álomba ringatja a hosszú utazás fáradtsága, az édesanyja még akkor is belopódzik a szobába, tesz-vesz a fiókosszekrénynél, de az a fontos, hogy mégegyszer odaállhasson az ágy fejéhez s nézhesse a fia arcát. Márton elnehezült szempillái alól félig ébren, félig álomban látja az anyját s valami csodálatos melegség járja át szívét. Micsoda boldogság, mikor az emberrel éreztetik a szere- tetet, de mennyivel nagyobb, mikor az ember megérzi az észrevétetni nem akart szeretetet. Az első nap csak boldogságot hoz. Semmit se talál, ami nyugtalanítaná. Csend, békesség honol mindenfelé. Az édesapja, mmtha cserfából faragták volna ki. Látása ugyan gyenge, de kemény léptekkel jár, világos fejjel gondolkodik, az energiája töretlenül erős. Csillogó szemekkel hallgatja fia beszámolóját a külföldön történtekről. Mikor megtudja, hogy az ő jalkiáltá3a elérkezett a protestáns uralkodó kezeihez, felragyog az arca. Nem hálálkodik, nem dicsérget, hanem férfiasán megrázza fia kezét. Második nap déltájban ünneplőbe öltözködik Márton s K°rláti őnagy- ságához siet. Be kell mutatnia őnagy- ságának hódolatát s hirt kell vinnie Gáspárról. Mikor végigmegy a kerítés mellett s felfelé lépeget a lépcsőkön, szíve hevesen ver. A felső folyosón megvárakoztatják, jóllehet úgy látta, hogy őnagysága az ablakban üldögél, de azután mégis csak bekerül a belső szobába. Korláti tényleg az ablakmélyedésben ül, lábát a szemben álló széken nyugtatja. Nem kel fel, nem megy eléje, arca nem is árul el Örömet. — Hát megjöttél... Mit tudsz a fiamról?... Korhelykedik-e sokat a hitvány gézengúz, vagy talán most is az ostoba könyveket bújja?.".. Márton szép sorjában elmond mindent, amit ő lényegesnek és örvendetesnek tart. De úgylátszik, Korlátit nem érdekli a saját fia sorsa, mert hangos ásitozással kitekint az ablakon. A belső inas a szomszéd község plébánosát jelenti. Korlá'i felugrik s örvendezéssel eléjesiet. Márton csak áll és vár. De Korlátinak már csak az új vendéghez van szava, Márton157 ról teljesen megfelejtkezik. Végre is a plébános Márton felé fordítja fejét, azután kérdőleg néz Korlátira. — Ja, igazi... Bemutatom plébános uram Rafanides... Na, hogy is hívnak ? —■ Rafanides Márton vagyok. Feleli fojtott hangon Márton s a szégyenérzet biborszinüre festi arcát. — Az itteni lutheránus pap fia, magyarázza Korláti Azután félvállról kérdezi: — Ugy-e theologus vagy? Most jön Némethonból, külföldi univerzitáson tanult. Pedig kár, hogy a fiú lutheránus pap lesz, mert többre is lenne esze... A plébános elkényszeredetten nevet a durvaságon, de tekintetén látszik, hogy szánja a fiatalembert. Leülnek, beszélgetésbe kezdenek, de Korláti már nem vesz tudomást Mártonról. Az néhány pillanatig áll, azután feszesen meghajtja magát: — Nagyságod megengedi, hogy kegyes gráciájába ajánlhassam magamat. — Isten áldjon ! veti oda s hanyagul nyújtja kezét. Mikor már az ajtónál van, utánaszól: — Köszönöm a fiamról szóló híradást I Hát ez mi volt, kérdezi Márton, mialatt lassan lemegy a lépcsőn s tovahalad az elhanyagolt élőkért gazos utján. Arca tűzben ég, szemei elhomályosodnak az elfojtott indulattól, reszkető lábai alig bírják a járást. Azelőtt úgy tekintették, mintha fiuk lett volna. Most pedig csupa hidegség és gőg az egész ember. Minden szava korbácsütés az ember önérzetén. De hát miért? Csak két oka lehet, tépe- lódik tovább Márton. Vagy megsejtette Zsófia leányasszony hozzávaló szerelmét, vagy pedig az apja és talán az egyháza ellen van kifogása. De hát miért, miért? A kert sarkánál megzörren a bokor. Zsófia leányasszony lép a kerítéshez s halavány arcán, tündöklő szemein leplezetlenül ragyog szíve boldogsága. A lécek közt kinyújtja karcsú kis kezét s csendesen szól: — Márton! Csakhogy megjött, édes Márton! És mintha ez a kicsiny kéz minden borongó felhőt szétkergetne, Márton lelke egy pillanat alatt verőfényesre csendesedik. Kezébe veszi, észrevétlenül megsimogatja a kicsiny kezet s mikor néptelennek látja a környéket, hirtelen ráhajol, megcsókolja azt s égő homlokához szorítja. (Folytatjuk.)
