Harangszó, 1921

1921-11-06 / 45. szám

HARANGSZÓ.

1921. november 6.

362.

kénytelenül kezdenek eltűnődni: keresik az Istent. A legtöbb csak ügy könnyedén keresi és az első, hirtelen szembeötlő ellentétnél meg is tagadja talán s lesz a lelki sötétség tévelygőjévé, az önmeghasonlás boldogtalanjává. Csak kevés megy el a kereső utón a tűnődés legvégső határáig, ahol meg kell állni a nagynak, a lángésznek épúgy, mint a kicsi, szürke agy velőnek és azt mondja: »Nem tudok toyább menni I Ezt már nem tudom a tudomány fegyverével megmagyarázni!« — És itt, ahol a »nem tudom« megállítja, találja meg az Istent! . . . Aki keresi az Istent, az ne álljon meg a tűnődés első határkövénél, melyre az van írva: nincs! — hanem menjen tovább, menjen mindaddig, míg véges esze kerekének a határán meg nem tudja, hogy igenis van! Azt sohasem fogja érezni senki, hogy nincs, de azt mindenki érezheti, hogy van. És mikor érzi, akkor, ott megnyugszik a legboldogtalanabb lélek is.

Erre a tűnődő, kereső emberi természetre számítva kellene felvértezni már az iskolában az apologetika tanításaival az életbe kikerülő ifjúságot.

Határozottan a középiskolának, a vallásoktatás módszerének a hibája, hogy nyolc gimnáziumot végzett u. n. »intelligens« embernek — tisztelet a kevés kivételnek — csak halvány fogalma van vallásának a dogmáiról, a bibliához nem is konyít, az apolo- getikát meg éppen nem tudja, hogy milyen fán terem,. . Nincs vallásos

TÁRCA.

Intés.

Magyarok, magyarok 1

Ó, beh elfordult tőlünk az Úr Isten,

Mert önönrnagunk rabjaivá lettünk. Tekintetünk nem száll a Csillagokhoz;

Jaj, a homályos, sivár fördre szegzett,

S múlandóságát reszketi a porban .. .

Ma korlátlanul uralg a vak önzés,

Hol szép erények örökmécse égett,

S a szeretet volt világító fáklya, —

Szent hit inalasztja még őrködve óvott Rút gondolattal alkuvásra lépni. —

Óh mi pásztorát vesztett, árva jűhnyáj, Nem lennénk most így, miként oldott kéve; Nem tévelyegnénk rom közt, — pusztulásban, S nem rémítene gondok sivatagja .. .

Viharvert honunk lesz még Kánaánná;

Óh csak a Krisztust, — keresztyén magyarok, Szívetek Krisztust újra feltalálja, —

Újra befogadja .. .

S. Pohánka Margit.

nemzedék, ezt mindepki tudja és hangoztatja, de azzal vajmi kevesen törődnek komolyan, hogy legyen! Nevelni kell! De nem úgy ám, mint eddig, mert a gyötielmes, a mindenkinek szenvedéses Ma, nem más, mint a Múlt nevelési bűneinek az eredménye. . .

Szakítani kell a régi, vaskalapos rendszerrel, amelynek csak az jó és üdvös, amit év századok mohája szentesített; szakítani, mert a vaskalap agyonnyomja a fejlődő agyvelőt és célt mégse ér. Heti két, illetve egy óra nem elég alapos vallásoktatásra és a vallásnak, mint iskolai tárgynak emelni kell a tekintélyét és fontosságához mérten matúra tárggyá kell tenni. Ez ellen lehet pedagógusi érveket felsorakoztatni, de az élet mellette szól és megdönt minden okoskodást. És ahelyett, hogy heti 7, illetve 6 órán át azért tanuljanak latint 8 évig a diákjaink, hogy a végén a legtöbb egy latin közmondást se tudjon lefordítani helyesen és sok más mindenféle hasznos és haszontalan stúdiummal tömik tele a korlátolt térfogatú agy velőt; sokkal eredményesebb, életrevalóbb, ha heti 3-4 órán át 8 éven keresztül vallást tanítanak.

A vallás pedig neveljen az életre: az élet könyvét, a bibliái kell tanítani, amit Luther oda tett a protestáns családok asztalára, de amely sajnos, az utóbbi időkben kezd elkerülni onnét. Meg is látszik a mai nemzedéken, hogy nem ismeri a bibÓ^zi időben.

Irta: Porkoláb István.

Még itt jár köztünk az aranyhaju szépasszony : az Ősz, enyhén csókolja az arcunkat, gyengéden simogatja a homlokunkat; de a hegyek tetején, a vizek fölött, a nap piros arcán köd fátyol lebeg, mint tengereken a vitorla-szárnyak, s az őszresápadt emberi arcok már kezdenek téli gondba sötétedni. A kertekben feloszladozó Kata-rózsák merengenek a múlandóságról : vájjon meddig élhetnek, mikor hervasztja el őket végképpen az első fagy ? A házak előtt rózsafák búslakodnak lehajtott fejjel, mint azok a hervadásnak indult szép leányok, akik már nem mennek férjhez, mert bánatterhes meséje van az életüknek; ők fáradt tekintettel szobájuk ablakából nézik kedvenc rózsafáik haldoklását ; fáj nekik az ősz, talán maga

liát, mert aki a bibliát ismeri, lehetetlen, hogy legalább ne igyekezzék a jóra. A biblia szépségeit, eredményeit kell odatárni a fogékony lelkű diák elé, hogy élete minden szákában hasznát vehesse tanításainak s késő öregségében is eszébe jussanak örök szép mondásai, amint eszébe jutnak Arany To'dijának csengő-bongó sorai.

Ha még a bibliai tudást felvértezi az iskola az apologetika tanításaival s ezzel irányt mutat a tűnődő elmének és felkelti a büszkeséget a múlt dicsőségeivel: az egyház- és nemzettörténetének alapos tanításával; akkor lesznek öntudatos, erős, hajthatatlan protestánsok, amilyenek Bocskai, Bethlen zászlói alattt 300 évvel ezelőtt kivívták a Bécsi- és a Nikols- burgi békét... p. i.

Az első krumpli.

— Történeti elbeszélés. —

Irta; Lábossá Lajos.

Az 1785—86-ik tanév téli szemeszterének vége elérkezett. A párisi egyetem idegenországbeli hallgatói már napok óta lázasan készülődnek, hogy ki erre, ki arra »útnak induljon, űzve, hajtva a rég nem látott szülőföld édes honvágyától. Mint a sok virágporral megrakott méh, olyan az ifjú lélek a még meg nem emésztett sok, értékes, magába szívott tudománnyal. Mennyi remény, mennyi áiom, mind, mind a jövendőbe irányozva. Száll a lélek a képzelet száraz élet is, és azon tűnődnek el: miért szomorú minden mese vége?... Miért? — Miért nyílik csak egyszer az áloé virág ?...

...Még itt jár köztünk a csapo- dár szépasszony, az ősz, és mi sütkérezünk mosolyában, megmámoro- sodunk zizegő. aranyhaja illatától. Utolsó levelüket hullatgató -fái alatt Gárdonyi ilyenkor álmodik legszebbeket s írja nemes hangulatú igri kúriájában azokat a fehérfátyolos meséket, melyekbe oly jól esik belefeledkezni az élet nehéz gondjai közepette. Krúdy Gyula most festegeti legszínesebbre a fehérkérgü Nyírség avarborította tájait, ahol esténként égnek már a pirosszemű pásztortüzek, a szellő bús sirámokat fujdogál, tili nkószót hordoz s a bojtár az első szeretőjét sajnálja, aki hűtlen lett, és a Pipagyujtó-csárdát, amely leégett. A poéták így ősszel írják a legtöbb jó és mégtöbb rossz verset; a tele-