Harangszó, 1921
1921-11-06 / 45. szám
1921. november 6. HARANGSZÓ. 363. nyain az édes otthonba, a kedves családi kör^e, a még messze levő, távoli országba; ahol a gyarapítóit ismeret a lelkesült lélekben már előre megrajzolt gyakorlati értékesítését is megtalálja. A lélek kihcsei mellett a külföldről hazatérő ifjú elhozza az ott tartózkodására emlékeztető kedves emléktárgyait is. Könyv, Íróeszköz, kődarab, elhervadt virág, hamutarfó, bot, pipa, vagy söröskancsó — másnak értéktelen semmiségek, de a tulajdonosnak díszes emlékmű felépítéséhez szükséges becses mozaikdarabkák. Az útitáska még nem telt meg. Csapjunk bele egy-két cipót, hátha szükség lesz reá az úton — gondolja a diák. Számítása megcsalja és a cipóból megszáradva még otthon is előkerül valami a házbeliek csodálkozására. Sváby Tamás a selmeci új bányászakadémia ambiciózus hallgatója volt. Tanárai alig győzték dicsérni a kiváló tehetséget. És amint az ilyenkor szokás, tudós professzorai addig beszéltek, amíg elhatározta, hogy tudásának gyarapítása végett stipendiummal néhány évre külföldre megy. Az irányt illetőleg nem sokáig kellett fejét törnie: a cél a párisi egyetem lett. Ez egyetemet választotta, mert ott a kémia tudományát az akkor világhírű Lavoisier professzor tanította, akit Selmecen ép úgy ismertek, mint más hold most legsápadtabb, akár az emberek arca, akik ilyenkor szelidebbek és többet emlékeznek, mint máskor. A hervadás, az alkony látása a viru- lást, a hajnalt idézi fel; az ősz emlékeztet a tavaszra, amely piros vagy fehér rózsáival egyszer minden ember életét beillatozta ; a nyárra, melynek lenyugodott napsugára egy életen át melegít; és az elmúlásra, arra, hogy sem a tavasz, sem a nyár nem jő vissza többet, ellenben minden nappal közelebb ér a Tél, a fehér, dérvirágos, öreg tél... A cukrászdában őszülő asszonyok ozsonnáznak és amint lorgnetteo át nézik az utca forgatagát, eszükbejut leánykoruk, amikor ó utánuk törtettek ifjú gavallérok, akik azóta »de megöregedtek!« — vagy éppen künnt álmodozna? már valamelyik cédrus- ^liatu temető sírkövei alatt... A ligetek fái előtt magányosan andalgó diákgyerekek álldogálnak el és keresgélik a fa kérgébe a tavasszal vésett szívet, mely azóta beforrott a fába, de a helye sajog még a — szívben... európai főiskolán. A mi barátunknak pedig az analytikus vegytanban való alapos gyakorlati kiképzés volt leg- hőbb kívánsága. Hosszú, fáradságos út után Sváby Tamás végre Párisban volt. A tanulmányozáshoz még az itthon tanusí- tottnál is nagyobb szorgalommal látott. Tanárai megszerették az igyekvő fiatal embert, aki a magyar névnek is jó hírnevet szerzett egész viselkedésével. Erre már abban az időben is nagy szükség volt — mint most is — mert a külföld, az egyes rakoncátlan és éretlen, ott inkább mulatozó, mint tanuló ifjú viselkedése után ítélve, nem a legjobb véleménnyel volt a többi társairól sem. Olykor mégis akad valaki, aki vissza-vissza- szerzi a már elveszni látszó hazai becsületet. Ily egyéniség volt Sváby Tamás. Lavoisier professzor felismerte a bontakozó tehetséget és tőle telhetőleg segítette is szárnya bontogatásában. A külföldi áldásos szokás szerint a tanuló tanítójával fesztelenebbül és gyakran találkozik az iskola falain kívül is; nem ritkán a professzor nyájas családi körében. Sváby Tamás Lavoisier professzo- rékhoz járatos lett. Nemcsak jó tanácsért ment oda, hanem azért is, hogy a kedves leányos háznál el-el- szórakozzék, ha feje nagyon tele lett már a kémia észbontó képleteivel. Diákleányok, akik tudnak még álmodni, az Aranyember-t olvasgatják a pad alatt, szerelmesek lesznek Le- vetinczi Tímár Mihályba és elvágyódnak Senkiszigetére, ahol olyan fehéren volt szép ez a valóságban kevésbé fehér élet... Piatal asszonyok, akik rájöttek már, hogy kár volt férjhez menni csak azért, hogy asszonyok lehessenek és azt is tudják, hogy csak az boldog, aki álmodik, a csalódás vonásával arcukon emlékeznek vissza a leányszobájukra, amelyben csupa ábránd volt az élet... • ősszel a kertekalatt jár a tél, hűvösek az esték s emlékeket mesélő alkonyatokon jólesik behúzódni, a meleg szobába, a duruzsoló kályha mellé és elkavargatni a halk csengésű herendi csészében párolgó teát, melynek illatával és a cigaretta-füsttel annyi sok édes és bohó, keserű és bántó gondolat száttt már tova, a semmibe.. . ...Még itt jár köztünk az arany- hajú szépasszony, az Ősz, de már hullatja a búcsukönnyeit. A fákról Sokszor ült a család asztalánál. És ki tudja: a professzor két bájos leánya közül nem mozdította-e meg valamelyik a mi Tamásunk kémikus szívét is ? Ezt nem tudjuk, de ne is kutassuk. Erről különben nem emlékszik meg az a levél sem, amelyet Schwartner Márton, a pesti egyetem diplomatika tanára 1792-ben írt; amelyből a Sváby Tamásra vonatkozó itt leírt adatok is valók. Ez talán az ifjú és leány titka volt. Ne legyünk hát kíméletlenek velük szemben. Most is a fehér asztalnál ülnek, de mintha valami szokatlan kedvetlenség és szomorúság alig észrevehető vonásai ülnének a máskor oly vidám mosolygó arcokon. Megfigyelésünk nem csal, mert Sváby Tamás búcsúlakomáját tartja Lavoisier-knál. Hiába 1 az élet találkozás és elválás, amely szenvedéssel kevert. De mit tegyen I ? Otthon szülei, testvérei és édes hazája várja. A honvágy égeti tűrhetetlenül. Menni kell I... Inkább majd visszajön... Az indulás holnap reggel lesz még a korai órákban, szinte napkelte előtt. A professzor és diák még egyszer együtt volt. Az előbbi boldog, mert lelke kincsét megosztva, azt messze idegenbe küldheti; az utóbbi boldog, mert lelki kincseiben gazdagodva térhet vissza nagy útjáról. A család szerette a különben külsőre sem utólsó halott levelek hulldogálnak a sétaterek padjain üldögélők ölébe; öreg urak, akik fáradt járással tudnak már csak elsétálni az első pádig, rezig- náltan birizgálják csontgombos botjukkal a hulló avart és a messzeségbe nézve nagyot sóhajtanak. Vájjon miért? Kurtaszoknyás, villanó- bokáju bakfisok, akikről azt hinnők, hogy fehér fogsorukat mutatva csak szembenevetni tudnak; kacajtalan ajakkal fogják kacsójukba az ölükbe- hullt hervatag levél fonnyadt csukáját és nézik, nézik, mint egy eltört kedves, drága porcellánt, melyet nem lehet összeragasztani... Vájjon miértis hallgattak, szomorodtak úgy el ? — Miért hallgat el trillázás közben a kanári madár? És miért szomorodnak el hirtelen a levelüket hullató fák alatt nevetgélő szép asszonyok, akiknek életszomj csillog a szeméből; anyák, akik mellett a fehér kocsiban ott gőgicsél a kis gyermek? — Vájjon miért?... A hulló levelekre sok minden van írva... ______ i
