Harangszó, 1921
1921-12-25 / 52. szám
1921. december 25. HARANGSZÓ. 5 Mit róla olvastam, fejét bűnre adta, Kezét fölemelte katonára, papra; [tett! — ölt, gyújtott, — valóban mind iszonyú bűn- Nem akarok többet szólni arról, mit tett; Nem ez az én lisztem; és ez halál nekem!... Tudja-e, mi gyötri legjobban a lelkem? Az, hogy az én fiam, az az elitéit rab, Vigasztalan haljon, ne imádkozzék pap Érette ’s az égre átkot mondjon ajka; Miket mondhat, megöl annak gondolatja!“ Aztán pihent kissé: „Oh reményem nincsen, Hogy fiamnak életét többé már megmentsem; Mentsem meg hát lelkét: ne tagadja azt meg! Én, a szegény anyja, itten ezért esdek. A nagy ég nevében, könyörüljön rajtam, Tenger búmnak felét, hagyja, hogy átadjam!“ „Mit tehetek?* „— Menjen; értesse meg véle: Megválthatja még tán irgalom igéje, ön előtt, kit ismert, mini ártatlan gyermek, Tán kitárja szivét, mely megromlott, beteg..." — „Egy lélek üdvéről van szó, tehát megyek.“ II. Éj volt. A fogházba beléptem. Szűk szobácska Fogadott, honnét a kisded ablak rácsa A borongó égre szűk kilátást enged. Az elitéit szunnyadt. A neszre fölrezzent. Ágya szélén ott ült, néma dac az arcán, Embernek csak árnya, oly halotti halvány. A szent könyvet tartám nyugodtan elébe. „Fiam, jövék — súgtam — az Isten nevébe’!4 Nem felelt. De dühtől reszketett a teste. Vissza nem riadva, lelkem el nem vesztve A drága szent könyvet föltártam elölte. Néma volt. Mióta sinylik e börtönbe’, Ö, az álmok rabja, most látta a könyvet, Mely hirdet irgalmat, békét és kegyelmet. Újra szólék: „Jöttem az Isten nevébe’!“ Ekkor fölkelt, igy szólt, szemeimbe nézve: „—Ugy-e, hogy kegyelmet akar hozni nékem? Hiszen immár késő, közel van a végem. Minek a kegyelem?! Tartsa meg; távozzék!“ Homlokán kiült már a h2lál-verejték, De rá fényt, világot a gyülölség vetett; Iszonyú volt az, mit ez ember szenvedett. Mozdulatlan arccal, nyugodtan szemléltem, Szeme vadul égett gyűlölet tüzében. Egyszer csak felismer: most, ki érzéketlen Volt eddig, nyugodt lön. Mélyen ráfigyeltem. A harag villama lázas szemeiben Nem lobog már többé... kialszik... clpihen. Ekkor én harmadszor, hogy hassak rá jobban, Mutatom a könyvet, melyre most nyugodtan Vetette rá szemét, én tartván elébe Mondám: „Fiam, jövék az Isten nevébe’!“ Felém jő támolyogva, mintha részeg volna. — „Köszönöm, — susogá — köszönöm, oh mondja, Édesanyám ? Oh jaj! tisztelendő atya Szegénynek mért voltam elfajult magzatja? Sokat sírt miattam, sokat szenvedt értem: Önnek, ki olyan jó, elmondom e vétkem. Ugy-e azért jött, hogy meghalni tanítna? Hagyjon hát magamra, kint halmoz kínra! Nem hiszek én többé oktalan mesékbe’. Istennek, hazának, vége immár, vége; Hagyjon el; mi haszna megbocsátást nyernem ? Nincs közöm Istenhez, semmihez... Hát menjen! — Gyermekem ... — Gyermeke! — Mind az, aki szenved! Haldoklónak adni lelki segedelmet, Az irgalmas Istent hirdetni: ez tisztem. — Ha Isten ember lett, úgy irgalom nincsen! — Szegény boldogtalan 1 — A vádlevél vádol (Lajstromot készítvén bűnöm halmazából) Hogy öltem, gyújtottam, loptam és raboltam. Iszonyút műveltem; haljak meghát, jól van 1 — Tompa szenvedése elhal a hörgésbe’. „— A új elv, az új tan szólott e beszédbe,“ Mondám én — „gyermekem eljött a városba, Amely az ép elmét ily elvekre vonja. Isten ! de hát van-e haza I Üres beszéd ! Nagy szavak, melyek az ember szivét, eszét Lángra gyújtják, ha bár álmában is zengnek; Mit tart az új erkölcs drágának és szentnek! ? Káromolni tud csak, kétkedni mindenben, S legelőbb magában az, aki hitetlen. Ami szent, gyűlölni, megvetni tudjátok; Oh 1 hogy e hazát is sújtja ez az átok! Szívetek mélyében, gyűlölet leplében Szép tanotok eddig rejtve vala mélyen. Midőn a harc tombolt, az ellenség árja Dúló hatalommal tört szegény hazánkra, Ki hullt el köztelek, mint a hősök régen, Midőn, mint Pompeius a földet kétségben Kardjával ütötte, hogy abból élesszen Új légiót, mi is oly kétségb’esetten Aggódtunk, vergődtünk ; látni véltük immár, Hogy iszonyú csapás fejünk felé mint száll Átkos madárképen, hogy reánk lecsapjon : A hősök nyomában kr*állt ott a harcon? Közkatona, vezér, ki hullatá vérét, A végpillanatbyi szívében örzé még Isten szerelmével „haza-szerelmet!“ Lihegvefigyeltrámjegy pár percnyi csend lett. Majd szólt: „Értem. Öh ha elvesztünk mindnyájan, És e hon elveszett szörnyű nyomorában. Azért volt, mert sok más ’s én nem tevém tisztem, Hitvány semmiségben hagyjon hát elvesznem, Az ég megvetésre méltatna csak engem. Már semmit sem érek; oh, atyám, hát menjen! „Fiam — mondám — hosszú az Úrnak türelme; Ha keményen sújtott, méltó valál erre. Meg leszel büntetve; de a végső percbe’ Hidd, hogy felemel még végtelen kegyelme: Térj meg és az Isten megbocsát!* A hajnal Térdelve találta bűnbánatos arccal; És amikor fölkelt, kezemet megfogva „Figyeljen, — szól — otthon hogyha majd elmondja, Hogy én bűnbánókép’ haltam vezekelve, Mondja el, oh atj ám, mondja el nevembe’, Ókét az ellenség felgyújtá, kirablá, Az idegen mindent félig téve rommá, Ók várják, hogy eljön még a bosszú napja; De hogyha hazánknak szíve megszakadna, Mondja meg, hogy oka én vagyok és azok, Kiknek őrjöngése szent törvényt taposott: Égi, földi törvényt, melyek együtt vesznek. Törvény-megvetésért pusztul el a nemzet! Pusztuló népeknek ez az igaz lecke, Fennmarad, ha jobb lesz, ’s meggyógyul a lelke, Éltem, bűnhődésem senki se’ feledje: öltem ’s életemmel lakolok érette, Nem amint mi tettünk, tegyenek másképen, Hogy a hont feledtem, ez vala fővétkem; E szörnyű napokban kikerülhetetlen, Hogy azért, amit tett, ki-ki vezekeljen!“ És az Úrban halt meg. De amiket monda E szegény rajongó nékem haldokolva, Keserű igazság vagyon abban, érzem: Tán szeme az örök, az isteni fényben Fürdött, mig érinté a halálnak árnya, És a menny kapuja fel lón neki tarva! Hic natus est... Jézus Krisztus születésének az éve... A római világbirodalom felett Augusztus császár uralkodott... Különös csend honolt a nagyvilágban : a vérrel jóllakott fegyvereknek a csendje, melyet válogatott mámoroktól ittas ajkak danája, kieszelt kínzásoktól őrjöngó rabszolgák halálordítása tett mégnyomasztőbbá. Pihentek a légiók. Véres verejtéket izzadtak a rabszolgák. Ledöntött istenszobroknál orgiáztak a gazdagok, az előkelők A szeretet ismeretlen fogalom volt Csak kényurat ismertek és rabszolgát. Az érzékiség és a kegyetlenség : az emberben felülkerekedett állati vágyak uralkodtak. Qúny tárgya volt az erkölcs, komédia a vallás, mely nem nyújtott enyhülést a szenvedőnek. A kétségbeesett előtt csupán egy út kínálkozott a menekülésre : az öngyilkosság. Meggyalázták az Isten legszebb művét, a természet két legnagyobb titkát: a születést és a balált. Színpadon gyönyörködtek a szülő rabszolganők kínjaiban és a rabszolgák kivégzésében... Sötét kor ez, koromfekete, akár a vakember világa; csillagtalan éj, melybe még lidércfény sem világít. És hangtalan, mint a némák ajaka. De mégis, mintha valami felzendült, felcsillant volna: nesztelen fuvalom, mely észrevétlen simogatta a kinba- rázdás emberarcokat; halavány fénysugár, amit csak az elnyomottak, a szenvedők, a szegények éreztek, láttak ösztönszerüen. Az ó táborukban egyre erősödött a hit, a világrengető események megérzése; a remény, hogy történni kell valaminek, jÖDni kell Valakinek, aki megváltja a veszendőnek indult világot, megmenti a romlásba rohanó emberiséget... A bivők, az elnyomottak, a szenvedők most nem csalódtak ösztönös hitükben A római világbirodalom távoli tartományának egy alig ismert falucskájában megjelent már ekkor az Isten angyala Máriának és szólt hozzá ilyképpen: — Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél. És imé fogansz a te mébedben és szülsz fiat és nevezd az ő nevét Jézusnak. Az esthajnal csillag fényesebben
