Harangszó, 1921

1921-12-25 / 52. szám

A „HARANGSZÓ“ karácsonyi melléklete.

Tépelödés.

Cehel-c még Atyánk az Isten? Ceszállfat-e még ránk kegyelme? Lenyúl-e züllöH- ressz káért,

Begy a mélységben sírra átölelje?

(?yújt-e sugárzó fényt felettünk,

Begy megszakassza éjszakánkat? ftüld-e örömhírt mindazeknak, ßik itt eremre félre, bizra cárnak?

Nekünk adja-e újra krisztust,

Akit már régkép megtagadtunk?

Meg tud-e mest köztünk születni, ftinek szállást eddig se^el sem adtunk?

Adunk-e mest s belcöje mellett 'Iudunk-e fittel térdre esni,

Bitetlen múltúnk meqsiratni 3 Jenőnk sehel, csak krisztusban keresni.

Beláttuk-e, hegy Nála nélkül halállá serradt itt az élet?

Iszap, femek, tél lep be mindent, Virág lefagy, gyümölcs, mag meg nem érf ef.

Míg ett, hel 0 jár: új tarasznak Osedás furaima repked, áradj Beit pusztaságok újra élnek,

Áldás bérit el bőrén földet, ágat.

Sirár szírek szinültig telnek,

Alrók, aléltak talpra állnak;

Eg megnyílik, látók születnek,

Vágyak, csedák, álmek raléra rálnak.

Meglesz-e ez mest, mest minálunk? Rajtunk-e még az Ur kegyelme? Atyánk-e még s ráismerünk-e Míg még időnk, sersunk régleg betelne?

Vagy már be is telt? rége? régünk? Nincs irgalom . . . sírunk megásna ... § rehannunk kell eszünk reszítre Vakén a télbe, részbe, pusztulásba . . .

Szalay Mihály.

]>:Ii van belül?

Karácsonyi mese. irta: Porkoláb István.

• A nap lenyugodott.

A Végtelenből fehér angyalszárnyakon elindult a karácsonyeste. A

látóhatár szélén feljött a Háromkirályok csillaga; ma fényesebben ragyog, mint máskor, hogy hirdesse világszerte mindeneknek:

— Dicsőség a magasságos meny- nyekben az Istennek, és e földön békesség és az emberekhez jó akarat 1

Száll, száll a szent este... s amint lassan, lágy-simoga'ón egészen ráborítja békeglóriáját a földre, elszíinik az élet zsibvásárján a kalmári lárma, egymásután ürülnek ki a gyárak, az irodák, elnéptelenednek az utcák, el az ócska örömök, emberi léhaságok tanyái, mindenki haza igyekszik gyer- tyagyűjtás előtt. Még az is, akinek otthona nincs, ösztönszer tien keresi a helyet, hol a családi élet tisztnltabb örömei s a karácsonyfa fénye árasztanak enyhítő melegséget. Karácsonyestén, úgytetszik korábban tér meg fészkére a madár, ahol a párja várja, s az űlszéli vándor több reménnyel kémleli a messze falu szélső házaiból feléje szüremlő fénysugárt: hátha ma neki is többet juttatnak a jóakaratát emberek az örömeikből...

Karácsonyestéjén teljes fényét árasztja szerte a keresztyén világ felett a Megváltó békéje s ha csak órákra is, beköltözik az emberszivekbe a szeretet. A reményszin karácsonyfa gyertyáinak biztató fénye világit az ablakokban; köréje gyülekeznek a kórházak sápadt arcú betegei, a fegy- házak komor rabjai, az árvaházak szomorú árvái s a büszke paloták urai épp úgy, mint a szalmatetős hajlékok lakói.

Mindenkinek hoz valamit a karácsonyeste ; igazi boldogságot a gyermekeknek, tiszta örömöt, békét a felnőtteknek, s akire éppen fájó emlékkel köszönt rá, az simogassa végig tekintetével a krisztkindlit váró gyermeket, aki még azt hiszi, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát...: a boldog arc láttára elcsitul a legvadabb fájás, megenyhül a legzordo- nabb emlék, hogy helyet engedjen a gyermekkor szelíd, szép képeinek, amikor mi is boldogok voltunk, mert azt hittük, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát...

De szép is volt az a karácsonyfa!... Rajta a marcipán, cukor, csokoládé, aranydió, aranyalma, ezüstfüst s csúcsában a fényt sugárztj csillag: egy darab megvalósult gyermekálom. Azután a játékok: kard, puska, hintaló, hogy felderült láttukra az arcom, no és az az óraműre járó biciklista, amelyik emlékezetes szerepet játszott életemben.

— Mi hajthatja ezt a sport-sapkás bádog-legényt? — tűnődtem el gyermekésszel a karácsonyfa alatt és hogy megtudjam, csillagos, csontnyelti késemmel elkezdtem — feszegetni.

Édesanyám rám szólt:

— Mit csinálsz?

— Hát megnézem, hogy mi van belül ? — feleltem egész magától értetődően. Mert dgygondoltam, természetes az, hogy megtudjam: >mi van belül?«

— Nem jó azt tudni! — hangzott édesanyám ajakáról a szelíd és mégis oly sokat mondó figyelmeztetés.

Fogott is rajtam, abba hagytam a kutató munkát, hogy továbbra meg azon tűnődjem el: miért nem jó azt tudni, hogy »mi van belül?« — Nemsokára megtudtam.

Szintén karácsonyestéjén történt. Megelőzőleg délután azt mondta édesanyám nekem és az öcsémnek:

— Legyetek jók; kimegyek egy kicsit: megnézem, mit hoz a Jézuska,

Mi jók voltunk és csendben, boldogan vártuk az örömöt hozó karácsonyestét. Közben alkonyodni kezdett és mivel édesanyám még mindig nem jött, nyugtalanság vett rajtam erőt: hol van ő? Kimentem megnézni. Az ebédlő ajtót zárva találtam.

— Oda nem szabad bemenni 1 — figyelmeztetett a cseléd.

Igen ám, csakhogy engem nem lehetett ennyivel kielégíteni:

*— Miért ? — motoszkált a fejemben és benéztem a kulcslyúkon.

Édesanyám a karácsonyfát díszítette ...

— Hát nem a Kis-Jézus hozza ? I — sóhajtottam fel szinte ijedten és nagyon-nagyon szomorú lettem. És úgy szerettem volna sírni, sírni keservesen, sokáig, de nem tudtam, csak a torkomat szorongatta valamilyen kegyetlen nagy fájdalom. Az első csalódás fájdalma volt ez s a könnyek, amik nemtudtak előtörni a kínzó fájástól, a megszűnt igazi boldogságnak, a tovatűnt gyermekkornak szóltak.

Abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát — megszűntem gyermek lenni. Este nem örültem már a karácsonyfának, nem ragyogott fel arcom a játékok láttára sem és nem játszottam soha többet. Szomorúan álltam a karácsonyfa mellett. Édesanyámnak feltűnt:

— Mi bajod, kis fiam? — kérdezte az ő sebetgyógyító hangján.

— Nem tudom, de nagyon fáj valami...