Harangszó, 1921

1921-09-04 / 36. szám

1921. szeptember 4 HARANGSZO. 283 Az édesanyám voltál mindig nékem, Sohasem voltál hozzám mostoha, És most, amikor el akarnak tépni, Lemondhatok-e rólad ? Nem ! Soha 1 Remport Elek. 1606; 1631. Irta: Porkoláb István. (Folyt.) 1576 — 1608 közé eső 32 esztendő az az időszak, amikor a török há­borúkban lesorvadt Magyarország trónján Rudolf ül. Személyében kez­detben fél —, majd egész őrült ural­kodó intézi a nemzet sorsát úgy, hogy hosszú uralkodása alatt siva­taggá lesz az egész ország. A legtöbb bajnak, ami ekkor az országot éri — pedig, de mennyi érte! — nem is a török a fő okozója, hanem maga a király: uralkodásra képtelen, erély­telen, mindenre reagáló, terhelt ke­dély. Népei sorsát komornyikok inté­zik, ő maga palotája legbensőbb termeiben szenvedélyeinek él. Amig országaiban a vérrel jóllakott fegy­verek pillanatnyi csendjét is a halál- hörgés és a meg-megújuló harcok zavarják, addig ő a prágai Hradsin- ban órái berregésében, hölgyei mo­solyában gyönyörködik. Életében nagy szerepet játszanak még az astrologia, az alchimia, a paripák és a szesz is, melynek mértéktelen élvezete az őrü­lésig fokozta melanchóliáját. A török árnyék-szultánok s Rudolf élete és udvara között sok hasonlatos van. Prágai palotája gyülhelye volt kora legveszedelmesebb csirkefogóinak és szerencsétkereső kalandorainak. Kü­lönösen uralkodása vége fele környe­zetében önérzetes embert alig találunk; tanácsosait ütötte-verte s így termé­szetes, hogy csak azok maradtak mellette, akik aljas érdekekért min­dent eltűrtek. Nem szeretett senkit, nem a papokat, akiktől félt, hogy raegmérgezik, legkevésbé a testvéreit, akiktől a trónját féltette. Ezért nem fogadta el még a jóindulatú tanácsai­kat sem, aminek eiedményeképpen a nálánál valamivel jobb indulatu Má­tyás főhercegnek végre erőszakkal kellett ellene fellépni, hogy a koronát a Habsburg ház végleg el ne veszítse. Politikáját a legféktelenebb magyar és protestáns gyűlölet jellemzi. Ná­lánál feltűnőbben és ügyetlenebbül is, egy Habsburg sem akarta meg­valósítani családjának hagyományos célját: németté és katholikussá tenni Magyarországot. Célja elérésében a jobb kéz szerepét a magyar főpapság játszotta, melynek számos tagja található ott minden időben, ahol a nemzeti és vallás-szabadságjogok te­metésére történt előkészület. És egyet­len egy esetben sem rajtuk, a katho- likus főpapságon múlt, hogy sokszor csúnya egyéni érdekek vallási jelsza­vakba burkolt zászlóját reá nem bo­ríthatták a magyarság és a protes­tantizmus hullájára. Soraikból sötét emlékű neveket ismerünk ezidőből is. Viselőikre az egykorú katholikus forrás, mint »néma kutyákéról em­lékezik meg, akik lelkiismeretfurdálás nélküli végrehajtói, sőt sugalmazói voltak a király legszörnyübb ren­deletéinek. Rudolf magyar tanácsosai közül Pethe Márton kalocsai érsek, Migazzi Miklós váradi, Szuhay István egri püspök tűnnek ki szolgalelküsé- gükkel. Porgách Ferenc, nyitrai püs­pök, aki olykor-olykor nem tagadta meg magyar voltát, egészíti ki a név­sort, és Himmelreich, udvari titkár, a »legfőbb javítnokc, akinek tevé­kenysége abban merült ki, hogy a király és tanácsosai tetszése szerint a legkisebb lelkifurdalás nélkül hami­sította meg a szentesítés végett föl­terjesztett országos végzeményeket. Ók intézik Magyarország sorsát a szepesi (székhelye: Kassa) és a po­zsonyi kamarák: »a minden bűnök kutforrásaic utján A pozsonyi ka­mara elnöke Szuhay püspök, társai között a legromlottabbair egyike, hijján minden erkölcsi érzéknek, a kassai kamaráé Migazzi váradi püspök, pol­gári részről, Belgiojosó Barbiáno, az idegen, lelketlen, romlött kalandor a kassai főkapitányi székből igyekeznek elnyomni minden nemzeti- és vallás- szabadságot. Ügylátszott, sikerül is. A kamarák részéről megindultak ennek a kornak hírhedt »fiscális pőréi«. Ezzel kezdték. Kifosztották, kétségbe és rémületbe ejtették az egész ország vagyonos fő- és köznemességét. Ren­geteg vagyon jutott így nem a fiskus, nem a köz javára, hanem a jeles társaság kezére. Különben a cél úgyis ez volt: a legaljasabb egyéni érdek. taszigálták őket a kaszárnya udva­rára. A nadrág piszkos volt, a zubbony rongyos, a bocskor utálatos, a sapka a fülükig ért. A magyarok összenéztek. Olyanok voltak, mint egy koldussereg. Távol voltak hazájuktól. Nagy, sötétkövü kaszárnya udvarán. Min­den magyar mellett egy szuronyos román... A szél úgy sípolt a siká­torokban. A levegő fojtó volt, mintha kevés lett volna benne az élet. Irgalmas Isten I Pattantyús János félre fordult, nem akarta, hogy szemében meglássák azt, ami oda buggyant. Mert Pattantyús János, a román­kergető huszár könyezett. . . — Fuss I — Feküdj 1 — FussI — Feküdj! Az őrmester vezényelt, a kétszáz­ötven magyar ugrált, mint a pojáca. Csupa lucsok volt, csupa sár, csupa megalázás. ötven lépésre kézben tartott pus­kával pihent egy szakasz román ka­tona. Néha gyakorlatozott, de leg­többször pihent A fegyver mindig a kezükben volt és sohasem távoztak messzire a magyaroktól. A kétszázötven magyar véresre harapott ajakkal engedelmeskedett a parancsnak, ötven lépésről gyűlöl­ködve leselkedett feléjük ezer éles töltés. És így ment minden nap kora hajnaltól késő estig. Étlen-szomjan, hidegben-fagyban. . . A román hadnagy későn kelt, ré­szegen feküdt az éjszaka; elkésett a rukkolástól. A szája még csupasz volt, a lelke már romlott. A százados leszidta. A hadnagy mérges volt. Nem tudta, kire haragszik. Még akkor is szitkozódott, mikor a gyakorlótérre ért. A kétszázötven magyar fáradtan gyakorlatozott. A hadnagy odaért. Megállt a szá­zad mögött, a lábát szétvetette, a kezét csípőre tette és úgy nézte a magyarok gyalázatát. Hirtelen gondolata támadt. Odalépett a század elé s hetykén intett az őrmesternek : — Félre! Az őrmester a sor mögé lépett. A hadnagy kirántotta kardját és vezényelt: — Fuss I kétszázötven magyar futott, mint a karámban kergetett paripa. Már alig lihegetek, már szemüket marta a lecsorgó verejték... már a lábuk rogyadozott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom