Harangszó, 1921
1921-09-04 / 36. szám
1921. szeptember 4 HARANGSZO. 283 Az édesanyám voltál mindig nékem, Sohasem voltál hozzám mostoha, És most, amikor el akarnak tépni, Lemondhatok-e rólad ? Nem ! Soha 1 Remport Elek. 1606; 1631. Irta: Porkoláb István. (Folyt.) 1576 — 1608 közé eső 32 esztendő az az időszak, amikor a török háborúkban lesorvadt Magyarország trónján Rudolf ül. Személyében kezdetben fél —, majd egész őrült uralkodó intézi a nemzet sorsát úgy, hogy hosszú uralkodása alatt sivataggá lesz az egész ország. A legtöbb bajnak, ami ekkor az országot éri — pedig, de mennyi érte! — nem is a török a fő okozója, hanem maga a király: uralkodásra képtelen, erélytelen, mindenre reagáló, terhelt kedély. Népei sorsát komornyikok intézik, ő maga palotája legbensőbb termeiben szenvedélyeinek él. Amig országaiban a vérrel jóllakott fegyverek pillanatnyi csendjét is a halál- hörgés és a meg-megújuló harcok zavarják, addig ő a prágai Hradsin- ban órái berregésében, hölgyei mosolyában gyönyörködik. Életében nagy szerepet játszanak még az astrologia, az alchimia, a paripák és a szesz is, melynek mértéktelen élvezete az őrülésig fokozta melanchóliáját. A török árnyék-szultánok s Rudolf élete és udvara között sok hasonlatos van. Prágai palotája gyülhelye volt kora legveszedelmesebb csirkefogóinak és szerencsétkereső kalandorainak. Különösen uralkodása vége fele környezetében önérzetes embert alig találunk; tanácsosait ütötte-verte s így természetes, hogy csak azok maradtak mellette, akik aljas érdekekért mindent eltűrtek. Nem szeretett senkit, nem a papokat, akiktől félt, hogy raegmérgezik, legkevésbé a testvéreit, akiktől a trónját féltette. Ezért nem fogadta el még a jóindulatú tanácsaikat sem, aminek eiedményeképpen a nálánál valamivel jobb indulatu Mátyás főhercegnek végre erőszakkal kellett ellene fellépni, hogy a koronát a Habsburg ház végleg el ne veszítse. Politikáját a legféktelenebb magyar és protestáns gyűlölet jellemzi. Nálánál feltűnőbben és ügyetlenebbül is, egy Habsburg sem akarta megvalósítani családjának hagyományos célját: németté és katholikussá tenni Magyarországot. Célja elérésében a jobb kéz szerepét a magyar főpapság játszotta, melynek számos tagja található ott minden időben, ahol a nemzeti és vallás-szabadságjogok temetésére történt előkészület. És egyetlen egy esetben sem rajtuk, a katho- likus főpapságon múlt, hogy sokszor csúnya egyéni érdekek vallási jelszavakba burkolt zászlóját reá nem boríthatták a magyarság és a protestantizmus hullájára. Soraikból sötét emlékű neveket ismerünk ezidőből is. Viselőikre az egykorú katholikus forrás, mint »néma kutyákéról emlékezik meg, akik lelkiismeretfurdálás nélküli végrehajtói, sőt sugalmazói voltak a király legszörnyübb rendeletéinek. Rudolf magyar tanácsosai közül Pethe Márton kalocsai érsek, Migazzi Miklós váradi, Szuhay István egri püspök tűnnek ki szolgalelküsé- gükkel. Porgách Ferenc, nyitrai püspök, aki olykor-olykor nem tagadta meg magyar voltát, egészíti ki a névsort, és Himmelreich, udvari titkár, a »legfőbb javítnokc, akinek tevékenysége abban merült ki, hogy a király és tanácsosai tetszése szerint a legkisebb lelkifurdalás nélkül hamisította meg a szentesítés végett fölterjesztett országos végzeményeket. Ók intézik Magyarország sorsát a szepesi (székhelye: Kassa) és a pozsonyi kamarák: »a minden bűnök kutforrásaic utján A pozsonyi kamara elnöke Szuhay püspök, társai között a legromlottabbair egyike, hijján minden erkölcsi érzéknek, a kassai kamaráé Migazzi váradi püspök, polgári részről, Belgiojosó Barbiáno, az idegen, lelketlen, romlött kalandor a kassai főkapitányi székből igyekeznek elnyomni minden nemzeti- és vallás- szabadságot. Ügylátszott, sikerül is. A kamarák részéről megindultak ennek a kornak hírhedt »fiscális pőréi«. Ezzel kezdték. Kifosztották, kétségbe és rémületbe ejtették az egész ország vagyonos fő- és köznemességét. Rengeteg vagyon jutott így nem a fiskus, nem a köz javára, hanem a jeles társaság kezére. Különben a cél úgyis ez volt: a legaljasabb egyéni érdek. taszigálták őket a kaszárnya udvarára. A nadrág piszkos volt, a zubbony rongyos, a bocskor utálatos, a sapka a fülükig ért. A magyarok összenéztek. Olyanok voltak, mint egy koldussereg. Távol voltak hazájuktól. Nagy, sötétkövü kaszárnya udvarán. Minden magyar mellett egy szuronyos román... A szél úgy sípolt a sikátorokban. A levegő fojtó volt, mintha kevés lett volna benne az élet. Irgalmas Isten I Pattantyús János félre fordult, nem akarta, hogy szemében meglássák azt, ami oda buggyant. Mert Pattantyús János, a románkergető huszár könyezett. . . — Fuss I — Feküdj 1 — FussI — Feküdj! Az őrmester vezényelt, a kétszázötven magyar ugrált, mint a pojáca. Csupa lucsok volt, csupa sár, csupa megalázás. ötven lépésre kézben tartott puskával pihent egy szakasz román katona. Néha gyakorlatozott, de legtöbbször pihent A fegyver mindig a kezükben volt és sohasem távoztak messzire a magyaroktól. A kétszázötven magyar véresre harapott ajakkal engedelmeskedett a parancsnak, ötven lépésről gyűlölködve leselkedett feléjük ezer éles töltés. És így ment minden nap kora hajnaltól késő estig. Étlen-szomjan, hidegben-fagyban. . . A román hadnagy későn kelt, részegen feküdt az éjszaka; elkésett a rukkolástól. A szája még csupasz volt, a lelke már romlott. A százados leszidta. A hadnagy mérges volt. Nem tudta, kire haragszik. Még akkor is szitkozódott, mikor a gyakorlótérre ért. A kétszázötven magyar fáradtan gyakorlatozott. A hadnagy odaért. Megállt a század mögött, a lábát szétvetette, a kezét csípőre tette és úgy nézte a magyarok gyalázatát. Hirtelen gondolata támadt. Odalépett a század elé s hetykén intett az őrmesternek : — Félre! Az őrmester a sor mögé lépett. A hadnagy kirántotta kardját és vezényelt: — Fuss I kétszázötven magyar futott, mint a karámban kergetett paripa. Már alig lihegetek, már szemüket marta a lecsorgó verejték... már a lábuk rogyadozott.
