Harangszó, 1921
1921-01-02 / 1. szám
2. HARANOSZÖ. 1921. január 2. Nem volna-e ideje, hogy életjelt adjunk magunkról ezeknek az otthonmaradt testvéreknek mi távolba szakadtak s hogy abból a kultúrából, műveltségből, melynek mi itt Európában s ép mi evangélikus magyarok részesedtünk, juttassunk nekik néhány morzsát?! Soha még magyar ember keleti Turkesztánban nem kereste a magyarság nyomait. Ha az a körösi Csorna Sándor, aki Tibetben kutatott magyar nyomok után, elment volna északabbra Turkesztánba is, alighanem a tibeti nyelv szótára helyett a csaggataj török nyelv szótárát adta volna ki. De hát mit tehetnénk az atyafiság fölelevenítésére ? Ha két, három lelkes magyar theo- lógus elmenne oda hittérítőnek! Hittérítéssel eddig nem foglalkoztunk. Scholtz esperesünk próbálkozott vele; nem volt szerencséje. Egyik pártfogolja meghalt, mielőtt végzett, a másik elment Afrikába, de csakhamar elhagyta állását és német államszolgálatba lépett. Minek küldjünk mi hittérítőket az afrikai szerecsenekhez, vagy esetleg emberevőkhöz, mikor testvéreinkhez küldhetünk 1 ? Vannak ám ott már hittérítők svédek, tehát evangélikusok. De elképzelem annak a svéd hittérítőnek a kínját, mikor tanulja azt a török szót. Hogyan ejtheti azt ki! ? Egy jó nyelvérzékü magyar fíu játszva tanulná meg ezt a rokonnyelvet s nézne s bizalmas lenne az a testvér, mikor tisztán hallana beszélni valakit az ő nyelvén s megTÁRCA. A vándor. Egy szomorú naplóból. Irta: Porkoláb István. ........január. Vanna k emberek, akik mindig szomorút látnak és minden fájdalmat éreznek, néha még azt is, mely a betegnek nem is fáj. A szomorúság látása, fájdalmak átérzése beteggé teszi a jó lelket. A lélek nem húsból van, azért helyette a szív sajog s dobog fel kínzón, fájdalmasan. Igen: a jó lélek a szívet öli meg. Az én szívem is sokszor dobog fullasztóan és zökög, akadozik, mint göröngyös úton a szekér. Hogy ne lássak, ne halljak lélekszomorítót, szív fájdítót, néha elkerülöm az embereket és keresem a szabad termétudná tőle, hogy ez a valaki távolba szakadt testvér! Valamelyik püspökünknek a svéd missziói körökkel kellene érintkezésbe lépni ez ügyben s hiszem, hogy akadnának lelkes ifjak, akik erre a misszióra örömmel vállalkoznának s lelkes magyarok, akik e célra szívesen áldoznának. Talán idővel jönne ide Magyarországba turkesztáni ifjú tanulni. S mily szép lenne, ha az egykori buddista karacsong helyett utódaiknak már keresztyén karacsongjuk lenne, a mi közreműködésünkkel is. S amint most tudnak a hazreti Muzáról is (a szent Mózesról), úgy tudnának majd a csöng túra haztetí Jesu padsahimie-ről = a nagy úrról, a szent Jézusról, fejedelmünkről I (Vége.) Újévi fohász. Isten, teremtő és fentartó jóság! Kinek kezében nemzetek jövője: Tekintsd egedből, mint szenved az ország; És nincs, ki szánja, nincs, ki fölsegélje! Hozzád repül fel bús szívünk imája: Óh, küldj egedből szent áldást reája 1 Kárpátok bérce s az alföldi róna, Bitó igáját nyögi eHeninknek ; Testvérek jajja hat el hozzánk róla . . . Jóságos Isten! siralmunkat halld meg! Fohászuk szálljon imánkkal elidbe : Add vissza őket, rabláncukat törd le! Isten! ki büntetsz, hogyha megérdemlőnk, De áldó jobbod fölsegit, ha kérünk: Ne nézd, a múltban ami sokat vétőnk, Te légy jövőben a mi erősségünk! S ki megbünhődött múltat és jövendőt: Óh, hozz e népre boldog újesztendőt! Csajbók Lidiké. szetet, ölén közelebb érzem magam az Istenhez. De hiába: a lelki szemeket nem lehet befogni s így az én sorsom; mindig szomorút látni. Tavasszal a virágba zsendülő fák alatt úgy tűnik fel, mintha egy bánatos, könnyes leányarc tekintene reám a fehér virágszirmok közül.. . Bordóholdas nyári estéken a tilinkó bús szava fájdítja a szívem... A Loreley- haju ősz fel-fel lobbanó pásztortüzei- vel mindig az -aranyhajú Terikét juttatja eszembe, aki egy elmúlásra késztő őszi nap hagyott itt örökre... Legjobban szeretem a jégvirágos telet, talán mivel az életem is ilyen: illattalan, mint a hóvirág s úgy enyhíti a téli napsugár, mint déltájon a csak percekre felengedő havat. Ilyenkor — téli időben — a hegyeket járom s a fenyők meséit hallgatom. A fenyők susogása: akár az én szavam, mesém: szomorú sóhajtás, nem érti meg senki, ezért vész el a semmibe. A kovács láncai. Élt valamikor Angolországban egy kovács, aki olyan erős volt, hogy a legvastagabb kerékkötő láncot puszta kézzel szét tudta szakítani, amellett ügyes mesterember is volt s testi ereje és ügyessége folytán maga oly láncokat készített, amelyek a legnagyobb erőfeszítésnek is ellenállottak. Volt is keletje minden készítményének. Nem csoda, hogy jó módban élt és úri szokásokat vett fel. Egy dolog bántotta urhatnámságát, hogy nem vadászhatott. A vadászat akkoriban tisztán az uraság joga volt s a törvény halálbüntetést mért az orvvadászatra. Hiába kért engedélyt, nem adták meg neki. Egyszer felgerjedve benne a vágy, mindjobban égette ez a lelkét, míg végre mégis csak orvvadászatra adta magát, csakhogy szenvedélyének eleget tehessen. De elérte őt a végzet. Ott fogták el az erdőőrök az erdőben, ép amikor egy szarvast ejtett el. Vétkét nem tagadhatta és nem is tagadta. Nyugodtan engedte, hogy láncra verjék, még mosolygott is önmagában, amikor láncolták, biztos volt benne, hogy a börtönben önmagára hagyva könnyű szerrel szétszakítja majd bilincseit, azután kifesziti az ablak vasrácsát és elmenekül. Börtönbe jövet hozzáfogott terve kiviteléhez, de bármennyire erőlködött nem tudta a láncokat szétszakítani. Megdöbbenve vizsgálja a láncokat s kétségbe esve veszi észre, hogy ezeket a láncokat ő maga kéTél van. Ottkünt a sikon és a hegyek között vad vihar jár táncot. Nekem való idő: a vihar tombolása, a hó, a fagy dermedtsége úgytetszik enyhíti a gyulladt, fájó sebeket, jól esik, ha arcom tűként szurkálja az apró hó pihe s vadul belém-belém vág a jeges szél, azért én megyek. Ma is a hegyek közt jártam. Hó fedte síkságon csupasz fákon gubbasztó fekete varjak közt vitt el az útam. A havat kavargató téli szél szomorú nótákkal kisérte a nyomon, daltalan ajakkal fázó madarak bor- zongtak az útszéli bokrokon és kihűlt, vihartépett fészkeik bús árvaságról regéltek. Róluk emberek jutottak eszembe, akik mindig fáznak, dideregnek, szeretetlenek és társtalanok, mint magányos fa a síkságon, melyet vihar ver, villám sújt, nap süt és nem enyhít meg semmi. Mögöttem zuzmarás fák, befagyott patakok, álló malmok maradoztak el és látásukra
