Harangszó, 1921
1921-01-02 / 1. szám
HARANGSZO. 3. 1921. január 2. szitette valamikor s oly jól dolgozva, hogy azokat emberi erő szétszakítani nem képes. Most ijedt meg csak igazán. Tudta, hogy az uraság szigorú s hogy a törvény és a jog annak az oldalán van. Irtóztató éjszakát töltött a börtönben s csak abban reménykedett, hogy tudomása szerint az uraság örvendetes eseménynek néz elébe s talán fia születik s kegyelmes lesz emiatt vele szemben. Ez az egy remény tartotta benne a lelket. Reggelre megjelent az ajtóban maga a földesur és így szólt hozzá: »kovács, halállal kellene vétkedért lakolnod — azt jól tudod — de ma éjjel megszületett az első fiam s ezért kegyelmet gyakoriok veled szemben. Menj, szabad vagy, de többé ne vétkezzél«. Lehajolt, kulcscsal felnyitotta a láncokat összetartó lakatot és szabadon engedte a kovácsot, aki most meghatottan Ígérte, hogy többé nem vétkezik s szavát be is tartotta. Mi emberek olyanok vagyunk, mint ez a kovács, könnyelműen vétkezünk és halmozunk bűnt bűnre, bár tudjuk az Isten igéjéből, hogy a bűnnek zsoldja a halál. Vétkezünk pedig abban a hiszemben, hogy vétkeinket és bűneinket könnyen lerázhatjuk majd. Ámde ezek olyan láncok, melyeket magunk kovácsoltunk s kétségbeesve keli arról meggyőződnünk, hogy saját erőnkből tőlük megszabadulni nem tudunk. Más sem segíthet rajtunk, mert a szabadulásnak kulcsa Isten kezében van. Nekünk is kétségbe kellene esnünk, ha csak önerőnkre vola megnyugvásnak különös érzete vett rajtam erőt abban a biztos tudatban, hogy majd egyszer, talán nemsokára, vadul zakatoló szívem is elhallgat, akár ezek a malmok itt a befagyott folyó vizeken. Ha eltűnődik az ember az életen : megnyugszik a halálban : milyen jó, hogy nem kell örökké élni 1 Mi is lenne akkor?... Kísérőim: a szél- és hóvihar, meg a gondolataim társaságában róttam az útat s értem a keresztúthoz, ahol egy Vándort sodort elibém az élet forgó szele. Görcsös bottal a kezében, mezítláb vonszolta fáradt testét a havas, fagy-göröngyös országúton. Találkoztunk: az élet vándorai. Rajtam jó ruha volt, róla foszlányokban a rongy lógott, különben társtalan vándorok voltunk mind a ketten. Rettenetesen fázott. Rongyaiból kilátszó meztelen testét vörösre szívta a jeges szél s felém nyújtott keze reszketett. Alamizsnát kért, mit nem adhatnánk utalva. De megszületett az élő Isten fia, az Ur Jézus Krisztus s megnyilatkozik ö benne az Isten vég- hetetlen kegyelme. Szent fiáért megbocsátja minden bűneinket, felold minden kötelék alól. Ha mi is abba a fiúba vetjük minden reményünket, ha hisszük azt, hogy ez a fiú a mi váltságunkra jött el, úgy a Jézus Krisztus érdemeiért mi is kegyelmet nyerünk. Angol eredeti után Dr. Tirtsch Gergely. Hadi följegyzéseimböl. Az őrségen. 1914-et írtak. Megtörtént a mozgósítás. Bevonultam és a szerb h2dizónába eső egyik hídnak az őrizetére vezényeltek ki őrkülönítményemmel együtt. Parancsom volt arra, hogy a sztratégiai szempontból fontos szerepet játszó hatalmas hidat megvéd- jük minden körülmények között. Az őrségen töltött napok emlékét idézem elő most. Egy nagy pusztaság kellő közepében vertünk tanyát. Az én szállásom egy szűk szoba, a legénység kvártélya pedig egy hatalmas csűr volt. A távolban húzódott meg egy kis falu szegényes házikóival, sáros utcáival és rendetlen udvaraival. Azontúl a mérhetetlen kietlenség, elhagyatottság honolt. A szabad természet ölén élve mor- zsolgattuk lefelé az idő kerekén egymásután pergő napokat. A szolgálaton kívül a természet, a mező, a rét nyújtott némi szórakozást úgy ősszel, mint télen. Néha még a szurtos pásztorgyerekek ártatlan mulatságai is nagy gyönyörűséget okoztak az embernek. Én is sokszor elnéztem e gyermekek naiv játékait, amint a tehenek tam, de volt két kabátom, neki egy sem, az egyiket odaadtam, azt hittem, megmentem vele a megfagyástól. Azt hittem... Nem tudtam nézni: a hidegtől és a meghatottságtól mint eredtek meg könnyei s folytak végig kín- barázdás arcán. Férfi könnyet látni nagyon szomorú s hogy ne lássam, sietve mentem tovább. Vándorom a falunak tartott, talán egy tányér meleg étel reménye vonzotta, vagy egy fűtött zúg, hol merev tagjait felmele- githeti. A vihar közben elmaradt s a hegygerincre érve elém gyönyörű panoráma tárult: a megszakadt felhők közül lemosolygott a téli nap, a fák ágain millió és millió apró hulló csillag, csillogott-villogott a napsugár aranyozta hózománc, a fenyők susogtak, hópallástjuk alatt hajladoztak, mintegy köszöntve a zivatar után újraéledő természetet. Távolabbról a határhegyek látszottak, előttem a völgy legeltetése közben pajzánkodtak, enyeleg- tek. Zöld gályákból és kukoricaszárból pásztorkunyhót építettek. E kis alkotmány remekmű volt és hirdette a nomádéletet élő falusi gyermekeknek a kunyhóalkotás iránti érzékét, technikai ügyességét A mező, a határ végtelen birodalmának nagy csendjét ritkán szakította meg valami, így például a nagy tömegben repdeső varjak károgásukkal, a nyulak futásukkal, amikor végigszáguldottak az avar pusztán, hogy kikerüljék a vadászt. Egyedül a szél volt az az elem, amely lépten-nyomon zavarta a némaságot. Szegény őrtálló katona alig tudott védekezni ellene, s nem tudta, hogy melyik percben fordítja fel egyetlen menedékét : az őrbódét. Az ágyuzengés is végigzúgott amellett hosszú, tompa búgásával és hirdette, hogy a közelben csaták zajlanak le és honfitársaink vére folyik a morajló ágyudörgés alatt. Hej, az ágyudörgés! E mellett szánto- gat apáitól öröklött kis szántóföldjén egy öreg paraszt, akit már koránál fogva sem szólíthat harcba a hadiparancs. Gondolatokba merülve halad az eke mellett. Ágyu- szó és eke! A harc és a béke szimbólumai ! Az északi és déli harcteret juttatja eszébe ez a szokatlan hang. Ott látja lelki szeme előtt fiát, unokáját, rokonát küzdeni a fékevesztett ellenséggel. Nagyot sóhajt, könnyeit ingujjával törülgeti és aztán egyet csördít az ostorával, hogy gyorsabban haladjanak az ökrök. Egy másik tábla földön egy öreg nénike krumplit ásogat. Odébb meg a fiatal béres hosszú szekéren viszi hazafelé a kukoricaszárat. Olykor-olykor meg-megkondul a juh- nyáj kolompja is és a zajba belevegyül a csürhét őrző kondás dudája is. Nem messze gyors iramodással menekül egy ravasz róka. Néha-néha ide téved a szomszéd faluból a búsan búgó harangoknak a szava is, hirdetve, hogy a közelben élénkebb élet van. Ez volt a külvilág, amelynél sokkal élénkebb az őrség belső éle. Embereim jól éltek. Volt dohányuk, volt pénzük. Zsoldjuk, hadi pótdíjuk és egyéb mellékjárandóságuk sokszor annyira rúgott, ölén falvak szenderegtek, azt hinnők téli álomban, ha a kéményekből felszálló füst-fátyol nem jelezte volna, hogy ébren vannak: éltető, melengető tűzet szítnak a lakóik. Egy ősfenyő törzséhez támaszkodva néztem le a völgybe és hallgattam áhítattal a mélyből feltörő csudás szimfóniát, a környékbeli falvak harangjai vecsernyére szóltak, szavuk a tiszta légben harmonikus imába fonódott s mint egy zsolozsma, száll az ég felé az Űrhöz. Elfogódva a természet templomának szépségeitől, megenyhült lélekkel álltam ott soká, soká... mígnem a határhegyek mögött lebukott a nap, köd ereszkedett a véges tekintet elé, este volt, haza felé indultam. Akár egy végtelennek tetsző fehér lepel, a látóhatártól feketésen szegve, olyan volt a síkság, beborítva a csillagfényes, teleholdas menybolttól. A síkon néma csend fogadott, mint éjjel a
