Harangszó, 1920
1920-03-28 / 13. szám
ján emelték a templom nehéz súlyát, mert Vadas-Ülés templomát ellenséges kéz döntötte le, a mi szép templomainkat pedig mi magunk romboljuk közönyösségünkkel. Pedig ma épen nem volna szabad üres templomokra, ilyen modern, új romokra akadni, hiszen életünk boldogsága, jövendőnk, nemzetünk fenmaradása jórészt attól függ: mennyire telnek meg a hívők seregével épen a protestáns templomok s miként ünnepeljük meg igazán Istennek tetsző módon a vasárnapot! Vigyázzon minden hivő, hogy az ő gyülekezetének temploma valóban az Ürnak háza legyen, s az ünnep napsugara ne- csak egy rendezett kőrakást találjon helyén, hanem megvilágítsa egy ünneplő, imádkozó gyülekezet arcát. Mindegyikünk úgy tekintsen körül, mintha egyedül rajta állana, hogy a templom megteljék s ezáltal igazán az Úr házává magasztosuljon. Mert ezekre van igazán nagy szükség, hiszen Ezékiel próféta látomása (Ezé- kiel 47.) nem egy szétfoszló, tovatűnő álom, hanem egy örök, isteni törvény, melyet megmásítani nem tudnak sem századok, sem ezredévek, sem jelenvalók, sem következendők: a templomok oltáránál fakad fel az élet vizének forrása, mely végig folyik a templomon, alácsörgedezik a templom lépcsőjén, s új tavaszt, új virulást, életet visz mindenfelé a kiégett forró pusztaságban! Ugy-e mi élni akarunk ! ? Tiltakozunk ellenségeink halálos Ítélete ellen; imádkozva borulunk ama szent, nagy reményünk fölé, hogy a magyar föld véres romokkal takart rögei felett, lesz még új élet, s ha nem is víg, de legalább jobb esztendő! Azért ne felejtsük, hogy ennek az új életnek, a magyarság új életének, újabb ezer évnek az a feltétele, hogy a mi hazánk földjét is megöntözze a protestáns templomok szent oltárainál felfakadó forrásvíz, az evangélium, de amely csak addig csörgedezik alá jótékony erejével a kihalt pusztaságra, amíg a templom romjai, széthullott kövei el nem borítják, vagyis amíg az Urnák háza megtelik Istenhez vágyó kegyelmet kereső emberekkel ! Magyarok! Protestánsok! ha élni akartok, siessetek az oltárok forrásvizéhez ; siessetek a templomok védő bástyáihoz, ott teljesedjetek be egy új élet reményével, ott »öltöz- zétek fel az Istennek minden fegyverét, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok.« (Ef. 6, 11.) Á templomból veletek 1920. március 28. HARANQSZO. együtt, utánatok kilép az életnek vize az elpusztult szegény országra ! Templomaitok ne legyenek üresek, romok, kőrakások! Ne romboljátok ti magatok a szent helyet, mert azok a templomok, melyeket saját népünk rombol le, vidékeket, országokat temetnek magú alá! De még tovább is mehetünk ! Emlékezzünk azokról a templomokról, amelyekről manapság már olyan kevesen tudnak s talán meg is lepi őket az apostol szava: »Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek ?... Nem tudjátok-e, hogy ti az Isten temploma vagytok és az Isten Lelke lakozik bennetek?...« (I. Kor. 6, 19, 3, 16.) Ez a beszéd a kőből épült szent hajlékokról az emberre, az Isten Lelkének élő templomaira fordítja tekintetünket: Emberek! az Isten templomai vagytok; testetek legyen hát a Szent Léleknek otthona I Milyen kevesen tudják — mert nem olvassák a bibliát, — hogy a legszebb templom akkor épült fel, amidőn Isten megteremtette az első embert és formált a föld porából lakást, templomot az ő Lelkének, és milyen dicső, fényes templomot! A szem csillogásától, az ajkak imád- ságos beszédétől, a kenyeret kereső, alamizsnát osztó, könyeket letörlő kezekig, mennyi drágaságuk van ezeknek az élő templomoknak ! Menynyire kell ezekre vigyázni, hogy valamiképpen romokká ne legyenek ezek az isten keze által formált legszebb templomok! De vizsgáljuk csak meg őket: nem akadunk-e itt is romokra, széthullott kövekre? íme sokaknál azon az ajkon, amelyen az imádság s a megbocsátás igéinek kellene hangzani, káramló beszéd, botránkoztató szó fakad. Az a nyelv, amelynek Istent dicsérő szent éneket kellene mondani, mert erre van teremtve, »nagy dolgokon hányja magát«, az irigységnek, a viszálynak szavait hajtogatja, »lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától.« (Jakab 1.) Azok a szemek, melyeket azért adott Isten, hogy meglássuk az ő szép, szabad világát, hogy a csillogó har- matcsepp, a hajlongó fűszál is hirdethesse előttünk az ő dicsőséget, hatalmát, milyen szívesen akadnak meg olyan képeken, olyan jeleneteken amelyeknek látása letörli a lélek hamvát s kiöli az emberből a szemérmet, >a test lelkiismeretét.« És azok a kezek, amelyekkel könyeket kellene'' 99. letörölni, özvegyeket árvákat kellene gyámolítani, felemelni, ...vért ontanak, fenyegetőleg emelkednek fel s fájdalmat okoznak I így teszi sok ember átokká saját magán és embertársain az Istennek áldását s így rombolja a legszebb templomokat, az élő templomokat! Vagy ott van az egészség, a Teremtő egyik legnagyobb áldása, az ifjúság, az életnek kedves ajándéka, amiket harcos védekezéssel kellene védeni; de az a méreg, amit a kábító örömök víg óráiban könnyelmüenszívtak magukba, már hány ember arcát torzította el s tette sötétté egykori szelid nézésüket ; szemük téveteg pillantása mindig csak arról beszél: itt már romba- dőlt a Lélek temploma, alig látható vonásokban tünedezik elő nagy ritkán, imitt-amott az Isten képe, hol lehet itt meglátni az örökkévalóság számára teremtett embert ?! Nézzük csak meg: hány olyan emberroncs jár közöttünk, akik maguk rombolták le önkezükkel a Lélek templomát, testüket! — Újra templomromokhoz érkeztünk... és ez nem is lehet máskép ott, ahol a kőből épült templomok üresek, elhagyatottak, ahol az oltárok új életet adó forrásvizéhez nem sietnek a szomjazó lelkek. Aki elfelejt imádkozni, megtanul át- kozódni, aki nem nyújtja ki kezét segítségre, jó cselekedetre, egyszer- csak elindul a rombolás útján pusztítani ; aki elfelejtkezik az ősök építette templomokról, lassanként szívében is lerombolja az Isten oltárát, s elfelejti, hogy az ő teste a benne lakozó Léleknek temploma ! íme így kapcsolódik össze elszakíthatatlan erősséggel az Urnák háza és a mi életünknek hajléka. Az egyiknek megromlása, összeomlása maga után vonja a másiknak pusztulását. >Ha valaki az Istennek templomát megrontja, megrontja ót az Isten !« (I. Kor. 317.) Fáj az igazság, de mégis ki kell mondani: mindenfelé templomromok... templomromok! Ki ne akarná, hogy a romboló karok helyett segítő kezek támadjanak, a most még átkozódó ajkak imádkozni tanuljanak, a botránkoztató szemek újra megtalálják az igazi szépségeket, hogy az emberroncsok után jöjjön egy testben-lélekben erős, egészséges új nemzedék, amelynek minden egyes tagja érezze, hogy ő az Isten lelkének élő temploma; ki ne várná az »új eget és új földet,« amelyen nem lesznek templomromok ! Azért induljunk el templomaink felé, mint tették a mi elődeink, s onnét
