Harangszó, 1920
1920-03-21 / 12. szám
1920. március 21. HARANQSZÖ VI démia Eszterházy-utcai épületének első emeletét átengedte a theológia elhelyezésére. Itt a kellő tantermek, hivatalos helyiségek, az internátus- hoz szükséges lakások rendelkezésre állanak. A fővárostól 20 felszerelt ágyat kaptunk, a Menzától 20 theo- lógusnak olcsó ellátást. Az épület bútorzatát jórészt az államtól kapjuk. Persze mindezt csak ideiglenesen. Mert minden attól függ, mi lesz Pozsony és Eperjes városával ? Most egyelőre el leszünk helyezve s a pozsonyi és eperjesi tanárok állásokat vesztett részéből s más kisegítő erőkből alakított ideiglenes tanári kar novemberben megkezdte s márciustól folytatni fogja a tanítást. Hogy mennyi lesz a tbeologusok száma, azt még nem tudjuk, mert a legtöbb fiatalember megszállt területen van, akivel érintkezni nem tudunk. Mindenesetre bizunk benne, hogy az állam jóakaratú támogatásával a theo- logiai oktatás ügyében káros fennakadás beállani nem fog. Igaz, hogy a régi kényelem sem tér vissza egyhamar. Folyamatban vannak-e még az áttérések? Mennyien tértek át? Az áttérések ma már csak szórványosak. Ilyen nagy városban az áttérések állandóan folyamatban vannak. Az 19IV. évben a Deáktéren áttért 364 izraelita, a fasorban 142, Budán 51, a német egyháznál 59, összesen tehát 616. A X. kerületi és az óbudai, a kispesti és a környékbeli egyházak adatait most nem tudom, de nem igen éri el összesen sem a 30-at. A hozzánk áttértek száma igen csekély a reformátusokhoz, de különösen a róm. kath. egyházba tértekhez képest, aminek oka az, hogy mi az áttérések elé bizonyos akadályokat gördítettünk, minek következtében csak értékes elemek jöttek hozzánk. Lehet-e valami érdemes eredményt várni a külföldi protestánsoktól? Erre a kérdésre már nem oly egyszerű a felelet. Elsőbb is mindent részletesen elmondani hosszadalmas volna. Nagy vonásokban is bajos az egészről érthető képet adni. Minden- előtt szükséges, hogy az ellenséges entente hatalmak protestantizmusát a semleges államokétól elkülönítsük. Amazokkal ugyanis csak most vettük fel az érintkezést, míg a semlegesekkel állandóan megtartottuk. Mikor a múlt évek sok nagy szenvedésére és borzalmas vérveszteségére a Károlyi-féle forradalom független és önálló magyar állam helyett egy félbolondokból és romlottakból álló gyülevészhad társadalmát teremtette meg és mi láttuk, hogy a nemzet és az egyház egész élete kockán forog, azonnal megalakítottunk egy közös protestáns bizottságot, amely a prostestantizmus külföldi összeköttetéseit igyekezett a nemzet és az egyház javára kihasználni. Kováts István ref. theol. tanár, akkor protestáns kormánybiztos nagy buzgósággal karolta fel és támogatta ezt az akciót. Ennek szervezését, el kell ismernem, az akkori kormány is, szívesen elősegítette. Különösen a közoktatási államtitkár, Juhász Nagy Sándor, aki maga is protestáns ember, minden módon istápolta. Meg is szerveződött a különféle államokba indulók kis serege. Az útirány egyike Svájcba, másika Hollandiába vitt. A kiindulás előtt egy sürgönyt küldött a bizottság a protestáns uralkodókhoz, kérve a magyar protestantizmus felkarolását. Két helyről válasz is jött ezekre a sürgönyökre egy kis biztatással. Azután elindultak. Az volt a terv, hogy Qenfból és Hágából majd tovább indulnak a vándorapostolok. Sajnos, egyetlen entente állam sem adott egyetlen megbízottunknak sem beutazási engedélyt. Vékony ereken, egy-egy magánlevél, vagy egy-egy ellenséges államból világot látni indult újságíró, vagy egyházi férfiú utján lehetett csak panaszainkat és kérelmeinket a külföldhöz juttatnunk. Ezért azután küldötteink nagyobb- része visszatért, csak egy-két emberünk maradt önálló helyén Hágában és Qenfben, várva a jobb alkalmak bekövetkezését. Ekkor új terv kovácsolódott. Meg kell kísérelnünk a még egyetlen lehetőségét: a semlegesek útján közelíteni meg az ellenséges nagyhatalmakat. Pröhle professorral társulva magam indultam útra 1919. március elején Svédországba és Dániába, egy csomó propaganda iratot vive szétszórás végett. Az út nem volt hiábavaló. Bár közKövetkező regényében, melynek címe: Magyarország 1514-ben a jobbágyság nagy elnyomását s az ennek következtében kitört Dózsa-forradal- mat rajzolja — mintegy intve saját korát, hogy szüntesse meg az elnyomást, szabadítsa fel a jobbágyságot, nehogy a jármát megúnt ismét a nép hasonló véres tettekre ragadtassa magát. Van aztán egy vígjátéka: Éljen az egyenlőség! melyben az u. n. áldemokratákat gúnyolja, azokat, akik ajkukon hordják ugyan az egyenlőség jelszavát, de valóban mit sem akarnak róla tudni; akik a fölöttük állókat magukkal egyenlőknek tartják, de a csak egy hajszállal alattuk állókat lenézik. Bizony vannak ilyenek napjainkban is bőven! Azt hiszem, mindnyájan belátjuk, hogy Eötvös ezekkel a munkákkal igen nagy szolgálatot tett a haladás ügyének. Életrajzának írója méltán mondja, hogy minden munkája nemcsak irodalmi mű volt, de tett is a reformok érdekében. Itt emlékezem még meg legnagyobb elbeszélő költőnkről, Arany János- ról is. Ö is azok közé tartozik, kik a régi rendszert, különösen a megye- rendszert s a választási visszaéléseket ostromolják. Ezt teszi az Elveszett alkotmány című komikus épo- szában Kigúnyolja a műveletlen maradiakat is, a meggondolás nélküli hamarfi haladókat is. Tanulságul azt hirdeti korának, hogy olvadjon össze a maradi és e bakon haladó magyar; kölcsönösen mérsékeljék egymást s eréllyel, lelkesedéssel s józansággal segítsenek az ország bajain. Amit Fáy, Qaál, Eötvös, Arany tettek, nagyjából ugyanazt cselekedte ennek a kornak többi Írója is. Regény-, novella- és drámaírók általában gúnyolták, ostorozták elmaradottságunkat, hibáinkat, burkoltan vagy nyíltan hirdették Széchenyi jeligéjét, hogy haladnunk, művelődnünk kell. Ez volt a főgondolatuk: legyünk ió magyarok, legyen bennünk erős nemzeti érzés, de legyünk egyúttal európaiak, ha haladunk, anyagilag is, szellemileg is művelődünk. Ma,ez már senkinek sem újság, egészen természetesnek találja mindenki, de a száz év előtti kemény koponyáju magyar bizony még nem így gondolkozott. Az még a duhajkodásban, nagyivásban, káromkodásban látta a magyarságot, ezekben kereste a virtust. Ez a duhaj, tanulatlan, világtól elmaradt nemes alaposan megkapta a magáét a korabeli Íróktól. Annyiszor nevetségtárgyává tették, hogy bizony végre elszégyenlelte magát s levetkőzte régi merevségét, belátta a haladás szükségességét, vagy visszahúzódott kúriájának magányába. Az újabb nemzedéket pedig már az irók egészen másnak nevelték.