Harangszó, 1920

1920-03-14 / 11. szám

1920. március 14 HARANQSZO. 83. az egy egész népnek az életében is. Nem fejthetem ki ezt a hasonlatot egész teljességében. Nem is szük­séges, hisz magáért beszél. Csak egy vonását és vonatkozását akarom ki­emelni. Amennyiben a szív elrejtve munkál, amennyiben a vallás a lélek belső világában lüktet, mint az egyéni élet éltetője, annyiban a vallás magán­ügy, igen. De ez csak a fele-igazság. Amennyiben a szív működése kihat az egész szervezetre s az egész szer­vezetet élteti, fenntartja, amennyiben a vallás és a belőle fakadó tiszta erkölcs egész társadalmi és állami életünknek, közművelődésünknek, kul­túránknak egyedül biztos alapja, irá­nyítója, éltető eleme, sava-borsa, fel­bomlástól, rothadástól megóvója, annyiban a vallás a legfontosabb közügy és akik a vallást erőnek ere­jével csak magánüggyé akarják tenni, azoknak a gondolatja semmivel sem okosabb, semmivel sem jobb, mint azé, aki mindazokat az ereket, ame­lyeket a szívből kiindulnak, kiindu­lásuk pontján, a tövüknél akarná lekötni, keresztülvágni. Egy ilyen mű­tét halálos lenne az egész szervezetre ! Amikor egyszer Qladstonet, a nagy angol államférfiut, nyugalomba vo­nulása után valaki megkérdezte az iránt, mi volt az a legnagyobb gon­dolat, mely őt államférfim életmun- kájában vezérelte, a hires öreg űr minden különös fontolgatás nélkül azt a rövid választ adta: >Az, hogy Isten előtt felelős vagyok.« A tehet­nyugati államoktól; itt nálunk, a Lajtánál kezdődött a barbár Ázsia. Nagy szerencséje volt a magyar­ságnak, hogy akadt gondviselésszerü, mintegy Istentől rendelt lángeszű fia, ki a bajok mélyére látott, ki élete cél­jául tűzte ki, hogy nemzetét a tespe- désből felrázza s hazáját minden te­kintetben virágzóvá tegye, a művelt nyugati szomszédaival egy színvo­nalra emelje. Nem is kell mondanom, hogy ez a férfiú Széchenyi István volt, a legnagyobb magyar. Az ő vezér- eszmi je az volt, hogy először gazda­sági bajainkon kell segítenünk, aztán műveltségünket kell fejlesztenünk : az anyagi és szellemi fellendülés majd magával hozza a politikai szabadsá­got is, mind a nemzetnek, mind az eddig elnyomott néposztályoknak sza­badságát. Átlátta, hirdette, hogy nem az üres nemzeti hiuskodá*?. hanem a haladás menthet meg bennünket. A nemzeti érzéssel szétválaszthatatlanul összeolvasztotta a haladás, müvelő­ség nagyságára nézve nem mindenki lehet Gladstone, de az Isten előtt való felelősség tudatára nézve mind­egyikünk lehet hozzá hasonló és le­gyen is az. Aztán vigyázzunk még valamire. Hogy hová jutunk, ha isten­telen emberek vezetnek bennünket és uralkodnak rajtunk, azt sajnosán ta­pasztaltuk az elmúlt szomorú eszten­dőben. Azért legyen ezentúl nagyobb gondunk, mint eddig arra, hogy köz­ügyeink élére, tanácstermeinkbe, az országházába, és ami nem kevésbbé fontos, iskoláink tanítói székeibe olya­nok kerüljenek, akikről tudjuk, vagy legalább joggal tételezzük fel, hogy Isten előtt való felelősségük tudatá­val vannak és egyetlen dicsőségüket abban keresik, hogy a világalkotó és világfenntartó Istennek lehetnek szolgái és munkatársai. Azonban amikor a vallásnak, mint legfontosabb közügynek a jelentősé­gét hangsúlyozzuk, nem tagadhatjuk és nem feledhetjük el, hogy a vallás mint közügy, a vallás mint a köz­életnek egyik eleme és tényezője csak addig maradhat ép és csak addig nem válik hazugsággá és képmuta­tássá, amíg a vallás egyszersmind a legszentebb magánügyünk, amíg családi és egyéni életünk boldogságát is őszintén és igazán a vallásban keressük és a vallásra alapítjuk. Az elmélkedésünk alapjául szolgáló zsol­tárvers igazsága ide is kihat és azért erről is még néhány szót. Elbukott népboldogítóink egyszeri­dés eszméjét. Ez Széchenyinek kor­szakalkotó, nemzetet megváltó jelen­tősége. Egész életét ennek a szent célnak szentelte. De egy ember, bármi isteni erő és lelkesedés hevíti is, csak egy em­ber. Megértő munkatársakra van szük­sége, akik eszméit felfogják, lelkesed­nek értök s terjesztik azokat minél szélesebb körökben. Ebben a tekin­tetben is szerencséje volt a XIX-ik századi magyarságnak. Széchenyinek, aki a magyarok prófétája volt, sok­sok apostola akadt. Sok politikusunk, törvényhozónk sereglett zászlaja alá. de az ő legbuzgóbb hívei, eszméinek leghatásosabb terjesztői az írók vol­tak. Az íróknak, a költőknek igen sokat köszönhetünk. Ahová Széche­nyinek s az ó politikustársainak köny­vei, röpiratai, beszédei nem hatottak el, hiszen akkor meg nem voltak hír­lapok, eljutottak oda az íróknak, köl­tőknek szavai. Ök ébresztették a nemzetet elmaradottságának tudatára; ben kihirdettették azt is, hogy a kommunizmus a házasság és a csa­ládi élet eddigi rendjét nem akarja megváltoztatni. Tény az, hogy a kommunizmus szelleme nemcsak hogy nem kedvez a családi életnek és a közerkölcsiségnek, hanem arra egye­nesen bomlasztó hatással van. Mi városiak persze a kommunizmusnak romboló hatását, miként minden egyéb téren, ezen a téren is sokkal jobban láttuk és tapasztaltuk, mint falusi testvéreink. A kommunizmus bomlasztó, erkölcsrontó hatása ná­lunk is bizonyára még sokkalta na­gyobb mértékben mutatkozott volna, ha ideje és ereje lett volna arra, hogy alapelveinek összes következ­ményeit megvalósítsa. A kommuniz­musnak egyik gyökeres tévedése ugyanis abban van, hogy az egész társadalmi szervezetet csupa egyenlő értékű egyesekből összerakottnak gondolja, mintha az emberi társa­dalom nem volna más, mint egy óriási embertömeg-halmaz, — mint a lencse, meg a lencse, — holott a legegyszerűbb megfontolás minden józan embert meggyőzhet arról, hogy a társadalmi szervezetnek az az alap­sejtje, melyből az egész szervezet folytonosan megújul, nem az egyes ember, hanem a család. Azért aki a családi életet rombolja, a társadal­mat rombolja és vétkezik az emberi boldogság ellen. Mert ami boldogság ezen a szegény, inségverte földön az elveszett paradicsomból még rneg­a nemzet széles rétegeibe ők oktat­ták be a nagy eszméket, az ő szavuk tüzelte, lelkesítette nemzeti s emberi öntudatra, munkára és kitartásra a tömegeket. H»gy mely írók és miként szol­gálták a nagy eszméket, arról sokat lehetne írni, most csak néhány pél­dát akarok bemutatni, a legjeleseb­bekről megemlékezni. Széchenyi esz­méinek a legbuzgóbb terjesztője volt Fáy András. Ma már csak azók is­merik a nevét, akik az iskolában ta­nulnak róla, pedig egész életét ön­zetlenül a köznek szentelte. Irt, izga­tott, szónokolt, dolgozott folyton; a Nemzeti Színház megalapítása, az is­kolák javítása, a magyar ipar párto­lása, a nevelésügy, az első hazai takarékpénztár megalapítása körül nagy érdemei vannak. El is nevezték őt találóan „a haza mindenesének.“ Egész életét a nemzet boldogításának, gazdaggá tételének szentelte s maga szegény maradt, szegényen szállt _ ___

Next

/
Oldalképek
Tartalom