Harangszó, 1920
1920-03-14 / 11. szám
82. HARANQSZÓ. 1920. március 14. Hogy a boldogság is Átok ahhoz képest.“ Jertek álljatok ide, álljunk ide mindnyájan a Krisztus keresztje alá. Vessünk egy tekintetet az ártatlan szenvedő kínteljes arcára. Azok az el nem sirt, titkon visszatartott köny- nyek hadd hulljanak ide a legfenségesebb hős kínjainak helyére. Fel a keresztet I Ha nehéz is, ha feltöri is vállunkat, ha vérzik is alatta a szív, ha kicsordul is lábunkból a vér a Oolgotha ut éles köveit járva. Jézus előttünk jár; a legnagyobb szenvedések glóriakoszorus hőse. A kommunizmus és a vallás a 127. zsoltár 1. versének világításában. Irta: dr. Pröhle Károly. 2 Hogy senki félre ne értsen: egyetlen szavam sem irányul a szegény munkásnép ellen, melynek mindenkor szívesen nyújtunk testvérkezet, hiszen ők a mi testünkből való test és a mi vérünkből való vér és ha mindnyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban, akkor csakugyan nincsen sem szolga, sem szabados között válogatás. De azt igen is szívből óhajtom munkástestvéreink saját érdekében, hogy okuljanak a történtekből és mindjobban lerázzák magukról azokat a lelki bilincseket, amelyeket önző, hatalomvágytól elvakult, a ke- resztyénség szellemétől idegen vezetők reájuk raktak. Viszont a másik oldalra tekintve szívből óhajtom azt is, hogy a polgári, a birtokos és vagyonos elem is okuljon a történtekből, felejtsen el minden keserűséget, nyissa meg szívét a munkásnép iránt, hogy így mindnyájan egymást kölcsönösen megértve, az önző osztályharc embertelen gondolatát félretéve, az igazság és a szeretet egyesült jegyében vállvetett erővel, teljes odaadással dolgozhassunk ezer sebből vérző népünk, társadalmunk, hazánk bajainak orvoslásán, egy jobb, boldogabb jövő felépítésén! Ez az egész munkánk és törekvésünk pedig csak akkor nem lesz hiábavaló, csak akkor lesz rajta maradandó áldás, ha soha egy pillanatig sem feledkezünk meg többé arról, hogy mi emberek igazán jót, állandót, maradandót csak akkor alkothatunk, ha nem a magunk eszén járunk és nem a saját erőnkre támaszkodunk, hanem ha minden gondolatunkat, minden tervünket, minden célkitűzésűnket Isten gondolataihoz, Isten világtervéhez, az erkölcsi világrend törvényeihez szabjuk és úgy dolgozunk, mint Istennek munkatársai, Hten világépítő és világfenntartó munkájának szolgáló szervei; mert bizonnyal és örökké igaz: Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak, akik azt építik. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrizők. Egy régi görög bölcsnek a mondása jut eszembe: »Úgy látom, hogy egy város inkább jöhetne létre és állhatna fenn fundamentom nélkül, mint egy állam az istenekben való minden hit nélkül.« Vájjon mi keresztyének a pogányoktól szégyeníttes- sük-e meg magunkat? Hadd szőjjek közbe egy más hasonlatot. Vájjon elgondolkoztunk-e már azon, hogy mily csodálatos izomzat, mily csodálatos szerv a szív, melyet a Teremtő szervezetünk középpontjába, keblünkbe rejtett? A testnek majdnem minden egyéb szerve naponként hosszabb-rövidebb pihenőt tart és még a tüdő működését, a lélekzet- vételt is vissza tudjuk fojtani, bár rövid ideig. De a szív éjjel-nappal, alva-ébren, szakadatlanul dolgozik, szakadatlanul gyűjti magába a szervezet életnedveit, lövelli át a tűdébe, hogy felfrissüljenek és hajtja szét az egész szervezetbe, hogy éljen. Ameddig a szív működik, addig él a test. Ha a szív beteg, beteg az egész test és ha a testnek más szervét i támadja meg a kór, az is előbb gyógyul, ha a szív jól végzi munká ját. A szívnek első és utolsó dobbanása az életnek, első és utolsó jele. Ha a szív utolsót dobban, beáll a halál és nincs biztosabb támadás az élet ellen, mint az, amely a szív ellen irányul. Ami a testi szervezetben a szív, az lelki, szellemi életünkben a vallás, Tárca. A nemzeti eszme s a reformok szolgálatiban Széchenyi és Kossuth korában. Irta: Ruzsonyi Béla. Az ember élete, mind az egyes emberé, mind az emberi társadalomé, a népeké örök küzdelem, törekvés, harc a jobb vagy legalább is jobbnak vélt állapotok után. Ez a küzdelem olykor nyugvópontra ér, mikor a cél el van érve, aztán újra folytatódik más cél, uj ideál eléréséért. Megállás, pihenés, megnyugvás nincsen, csak a megsemmisülésben, a sírban: ez már az ember tragédiája... Ezt az örökösen hullámzó küzdelmet látjuk a magyarság történetében is. Ma is olyan kort élünk, melynek titáni küzdelmet kell vívnia, bonyolult problémákat kell megoldania. Lenni, vagy nem lenni! ? — ez a kérdés van tűzbetükkel felírva a sötét magyar égbolton. A feleletet nekünk kell megadnunk, nem szóval, mert szólni könnyű, de férfitettel, férfilélekkel, munkával. Szegezzük előre tekintetünket, törjünk rendületlenül egyetlen szent cél felé: ez a cél a jelenben nemzetünk megmentése a megsemmisüléstől s nyomortól, a jövőben aztán boldogí- tása, felvirágoztatása. De olykor tekintsünk hátra is, a pultba. Különösen akkor, ha csüg- gfbűés lankasztja el lelkünket, ha kétség hervasztja le reményeinket. Sokszor élt már nehéz időket a magyar, sokszor állott a megsemmisülés tátongó szélén, de valami szinte csodás erő mindig megmentette s felemelte. Magában a nemzetben volt meg ez az őserő, mely sokszor látszólag már kihamvadt, de a legnagyobb szükség idején ismét lángra lobbant, mint a hamu alatt lappangó ____________________________ z sarátnok. Merítsünk a múltból erőt, reményt, lelkesedést, kitartást, okuljunk a múltnak hibáiból: így lesz a történelem a latin közmondás szerint az élet tanítómestere. A sivár, kétségbe taszító munkából tekintsünk vissza a múltba egy évszázaddal. Nézzük, mit látunk száz év előtt. Talán találunk oly jelenségeket, mik fölemelik lecsüggedt lelkünket, miket értékesíthetünk a nyomorult jelen számára. A XIX. század eleje is szomorú kora volt hazánknak. Hungária teste nem volt ugyan darabokra marcan- f golva, mint ma, de szolgaságban volt a nemzet, a Habsburgok és Ausztria igájában. Ez volt az egyik baj. A másik az, hogy a nép el volt nyomva, t a nemesé volt a jog, a vagyon, a fény, a nem nemesé a kötelesség, a munka, a verejték; a harmadik pe- ‘ dig az, hogy műveltségben, tudomány- ij ban s gazdasági tekintetben rendkí- . vül el volt maradva országunk a ♦ ______________________________\
