Harangszó, 1920
1920-03-07 / 10. szám
74. sabb éjszakájába. És minderre elkövetkezett az emberek Ítélkezése. Mire a hős nemzet megérkezett az ellenséges nagyhatalmak elé, bi- lincses rab lett belőle. Gúny, ellenszenv, káröröm ostora csattog meg- vérezett testén. Nincsen egyetlen egy szív sem, mely felénk dobbanna, egy kar sem, mely lenyúlna és magához ölelne. Egyetlenegy hang sem mondja védelmező szóval: »nézd a büszke magyar nemzetet, egy ezredév dicsősége világit homlokán !. . . Nézd száz és ezer felszaggatott vérző sebét; a legtöbbet nyugat kultúrájának szolgálatában kapta !. . . Fegyverei árnyékában pihentünk, nemzeteink nagyságának fáját az ő könnye és vére növelte naggyá!.. . Senki sem mondja, ítélkeznek! És ez az emberi Ítélet: az ország szétdarabolása. Egy-egy darab földet, óh drága nékünk mindegyik, letépnek az anyatestről. Egy- egy tábor embert, óh testvérünk mindegyik, kiszakítanak a nemzet egységéből. Nem kérdezik a történelmet: jogosult-e? Nem kérdezik a természetet, a földrajzi alakulást, a természeti kincsek elhelyezkedését: lehetséges-e?... Nem kérdezik az érdekeltek lelkét: akarjátok-e?... ök Ítélkeznek. Elveszne Pozsony, Kassa, Eperjes és nagy vidékük. Elveszne Erdély kincses Kolozsvárral, a Tisza melléke, a Bánság. Elveszne Vas- megye vendnéplakta tája 1. . . És elveszne Nyugatmagyarország!. . .Szóljak-e többet, mikor e történelmi múltú város földjén állok s e történelmi múltú gyülekezetben emelem fel szavamat? Mondjátok meg: mit jelentene nekünk, ha mindezt a mérhetetlen értéket, mindezt a felbecsülhetetlen gazdasági, kultúrái kincset elveszítenénk I mit jelentene a szívünknek, a lelkűnknek, ha hazánk testéből leszaggatnák azokat a területeket s nemzetünk egységéből kitépnék testvéreink ezreit. Azok ajkáról hangzott el a nemzet halálos ítélete, kik embererejük, avagy a legyőzöttek gyengeségének tudatában büszkén kiáltják a történelem uj alakulásának küszöbén: »Mi frigyet kötöttünk a halállal, mi szövetségre léptünk a sírral!« Ez az ítélet reánknézve tényleg az: Halál! 2. De ez az Ítélet emberek Ítélete. És mi az emberek felett még sokat és nagyot látunk. Ezt az Ítéletet meg- felebbezzük a történelem itélőszéké- hez és megfelebbezzük a szent és irgalmas Istenhez. Nem arra hivat- kpzunk, hogy a világháborút nem akartuk, nem mutatunk rá a történelmi okmányok ama bizonyságtételére, hogy a háborút nem kerestük, hogy semmitsem vártunk, hanem csak határainkat, tűzhelyünket történelmi jogunkat védelmeztük, hanem rámutatunk ezeréves történelmünkre s a történelemben mindenkor hűséggel betölteni igyekezett hivatásunkra. Történelmi missziónk volt létünk alapja. Küzdelmünk és létünk olyan nagy értéket jelentett a művelt nyugat előtt, hogy most jogosan mutathatunk rá sebeinkre s az életért, amit védelmeztünk, jogosan követelhetünk életet a magunk számára. Megfelebbezzük tehát az emberek Ítéletét a történelem itélószéken át a szent Istenhez, a világmindenség urához. Az utolsó és megmaradó Ítéletet nem emberek, hanem az Isten mondja el, de az ő Ítélete próbatételt és megújulást jelent számunkra. A próféta felolvasott szavában az emberek Ítéletével szembehelyezkedik az Isten ítélete. A próféta nagy világossággal kiélezi ezt az ellentétet: ti azt mondjátok, az Úristen pedig így szól: Két Ítélet, de a megmaradó az Isten ítélete. Emberek ítélete után hirdetem tehát tinékíek az Isten örökkévaló ítéletét a szentirás szavával : »Az Isten pedig így szól: ime Sionban egy követ tettem le, egy prőbakö.vet, drága szegelletkövet, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut. A jogosságot mérőkötéllé teszem, az igazságot szinelővé. És eltöröltetik a halállal való frigykötés és a sírral való szövetség.« így ítélkezik az Isten. Nem tör pálcát, nem törli ki a nemzetet az élők sorából az ő busulása napján. Nem igaztalan a bosszuállásban. Nem diktál feltételeket meghallgatás nélkül. A szent Isten az ö itéletho- zásában próbakővé teszi a történelem nagy katasztrófáját. Megméri a jogosságot és igazságot Életet ad és biztosít s megmutatja ennek az uj életnek biztos, erős alapját, megmaradó szegelletkövet. És az eredmény : eltörli a halállal való frigyet és a sírral való szövetséget. íme az Ur ítélete: próbatétel és megújulás. Történelmünk rettenetes megpró- bálíatásos időszaka legyen lelkünk nemességének próbája. A szenvedés a nemzet életerejének, a szenvedni tudás a lélek nemességének mutatója. Megrázó gyászunkban tegyünk bizonyságot a magyar nemzet életerejéről s gyászunk elviselésében mutassuk meg nemzetünk lelkének nemességét. __________HARANGSZÓ. __________ 1 920. március 7. A házakon gyászlobogót lenget a téli szél. Templomokban gyászistentiszteletre gyülekezik a hívek serege. De mindez nem elég. Gyászoljunk, de ne temessünk. Ne legyen gyászunk pogányos jajgatás, üres, erőtelen jajveszékelés. De ne legyen az mélységnélküli felületes érzés. Könyünk legyen láthatatlan, de örök, fagyjon oda a lelkünkhoz. A megpróbáltatás csontekéje szántsa végig lelkünket, hasítsa bele a fájdalmak barázdáit, hullassuk bele nagy elhatározások termő magját s azután öntözzük könvünkkel és verejtékünkkel. Változzék meg külső és belső életünk. Hallgasson el az utca vásári lármája, a pihenés örve alatt féltámadó élvezethajhászás. Haljon meg a szá- mitgató önzés, a haszonleső kufár- kodás. Konior csend, halálos komolyság, néma fenség legyen a gyász- fátyol, mely nemzetünk fájdalmát hirdeti. Próbáljuk meg életünket is. A rettenetes katasztrófát sok minden magyarázza, de minden magyarázat töredékes marad mindaddig, míg az önmagunkban rejlő okokról megfeledkezünk. Mások, idegenek hozhatták ránk rettenetes nyomorúságunkat, de hogy magyar ember odaadta magát s hogy magyar lélekben gyökerei verhetett, azért mindnyájunkat felelősség terhel. Kérdezem: olyan volt-e a nemzet lelke, mint a milyennek lenni kellett? Megbecsültük-e azokat a nagy erkölcsi értékeket, melyek a nemzet fenntartásához szükségesek? Politikai, társadalmi, közgazdasági életünkben meg volt-e a biztos, önzetlen célkitűzés, mely a nemzet közjavát az egyes ember önzetlen szolgálatával akarja biztosítani ? Nagybirtok, tőke, vagyon szolgálták-e hűséggel a köz érdekét és a felebaráti szeretet nagy követeléseit? Kultúra, irodalom, művészet megtartó lelket, világosságot, életerőt sugározták-e, avagy sorvasztott pusz- tulásthozó Iehelleíük? Volt-e a nemzetnek, a társadalomnak érzékeny éber lelkiismerete, mely pallossal őrizte a nemzet templomát s oltára kincseit, mint egykor az angyal az édenkert kapuját ? Kérdések, melyekre a választ ajkunk helyett lelkiismere- : tünk adja meg. De ha igazán megadja, akkor szívünkre ütünk és azt mondjuk: mea culpa, mea maxima culpa! Az Ur követ tett le, egy próbakövet. Midőn gyalázatunk és j nyomorúságunk hatalmas sziklakövét» oly sokan sírkővé akarják tenni, ne
