Harangszó, 1920

1920-12-26 / 52. szám

)*20. december 26

HARANOSZO.

307

nyár nak. A nehr-b&\ eredhet a nyereg, amely a lovat, ha ráteszik, tényleg magasítja. Szokás nálunk sok szót a latinból, németből, szlávból származtatni, ami egyrészt természetes, mert körülöttünk ezeket a nyelveket beszélik. Hédin Sven és Stein Aurél, ezen magyarból angollá lett, Indiában élő tudós könyveiből, akik Tur- kesztánban mint régészettel s földrajzzal foglalkozó tudósok utazgattak, azt tapasztaltam, hogy sok más-ere- detünek tartott szó magyar.

Esküt tettem volna rá 2 — 3 év előtt, hogy a torony szó a latin turris, vagy a német thurm-bó\ származik. S az egyik könyvben olvasom, hogy thora- nak mondják azokat az agyagtornyokat, melyek a turkesztáni homoksivatagban gyakoriak. És biztosra vettem, hogy a lator szó a latin latro szóból származik, amely tolvajt jelent. És íme, egyszer olvasom ezt: dsal lat kuni, ami azt jelenti: ember ölő homok, tehát lat azt jelenti öl, az or rag melléknév képző, mint mikor domb-ból dombom lesz E szerint lator = gyilkos, aki öl. Ép ezidőtájt tűnődtem azon, hogy a látni szó hon- nét eredhet. És a lat szót fontolgatva

Régi hazánk eltemetve,

Csonka törzsén is ítélet.. .

Bús jelenünk busább jövőt,

Éjünk igér újabb éjét.

Sok bűnünk mind összeérett;

S bár gyümölcsét sírva szedjük:

Újra néki porhanyítunk S még szaporább kézzel vetjük.

Közös balsors csépel, gázol,

De meg egymást mégsem értjük; Míg az örvény felénk kapdos,

Mentés helyett egymást tépjük.

Akinek van : dőzsöl, habzsol ;

Akinek nincs: összedőlhet.

De legárvább itt a lélek :

Ezzel sehol nem törődnek.

S balga hittel ekkép várunk Feltámadást, szebb világot;

Mintha eztán az éltetne,

Ami eddig sírba rántott.

Szállj le, angyal, s e vak éjbe Világíts be hajnalfénnyel,

Rázz, riassz fel s töltsd meg lelkünk Új sejtéssel, új reménnyel.

Hirdess nékünk nagy örömhírt: Derengni kezd, ne féljetek!

A Megtartó tinéktek is,

Közietek is megszületett I

Szalay Mihály.

rájöttem, hogy ép ebből a lat (ölést jelentő) gyökből. Ügy-e képtelenség? De most vegyük ezeket a kifejezéseket : szemet szúró, vagy szembe ötlő (tulajdonkép öltődő) dolog, ami nem szúr szemet (szúrni és ölni sok esetben egy) azt nem látom, csak azt, ami szemet szúr.

(Folyt, köv.)

A farkas és a bárány.

Irta: Pass László.

„És lakozik a farkas a báránnyal ... és egy kis gyermek őrzi azokat“ — ezt jósolta boldog reménnyel a zord idők prófétája. (Esaiás 11, 6.)

A farkas és a bárány a háború és béke ősi jelképe. A farkas a vérszomjas erőszak, a bárány a békés, szelíd ártatlanság jelképe. Aesopus meséjében is ott látjuk mind a kettőt. A kis fehér bárány inni megy a patakhoz nagy szomjasan. Odamegy a lompos farkas is. Amint meglátja a kis bárányt, vér borítja el a szemét, és kész a gyilkos szándék. Rátámad az ártatlan bárányra, hogy miért zavarja fel a vizet, mikor ő inni akar? A szelíd bárány, mert ő nem árt senkinek, nem bánt senkit, semmit, védekezni kezd, hogy hiszen a farkas áll feljebb a viz folyásán, inkább ö zavarja fel a vizet. Más ürügyet mond a farkas. Végre is kifogy az ürügyekből és a türelemből, ráveti magát a bámuló kis bárányra, elharapja a torkát s aztán, kis vártáivá csak néhány véres csont marad a vízparton. Az ordas pedig jóllakva odébb áll . . . Az ősi gonoszság és ártatlanság harcának hü jelképe ez a mese, amely időtlen idő óta tart már ember és ember, nép és nép, állam és állam között. E miatt van annyi baj ezen a világon, e miatt folyt évmilliók óta annyi, de annyi vér és könny 1 A gonosz, vérszomjas erőszak az, amely mindig megzavarja a világ békéjét, tüzcsóvát dob belé s a pusztító háborúk tengernyi vérontását, gyászát, nyomorát, kínját zúdítja a békés emberek millióira . . .

És e két szellemről, a háború és béke szelleméről azt jósolja a próféta, hogy lesz idő, amikor végre a farkas és bárány együtt lakozik és egy kis gyermek őrzi azokat. Egy kis gyermek Születését jósolja meg, aki „megveri szájat vesszejével a földet“ — „a vérben fertőztetett ruha megég“ — a fegyverekből munkásszerszámokat csinálnak, vagyis örök béke lesz, mert ő a Békesség fejedelme lesz (Esaiás 9. Mikeás 5.) Nem bölcsek, tudósok, hadvezérek, állig fegyverben lévő seregek sokasága, hanem egyetlen egy kis gyermek teremti meg a világbékét. A kis gyermekeknek van e földön a legnagyobb hatalma. Aki ismeri az életet, az tudja, hogy a ringó bölcsőben szendergő ici-pici emberke e föld legnagyobb hatalmassága, ó érte van minden munka, gond, bánat, de viszont ö érte minden nehéz könnyű és minden keserű édes. Ez természetes is. Hiszen még a madaraknál is elsők a fiókák, aztán jönnek az öregek. Mikor az anyamadár látja, hogy veszedelem közeledik a fészke felé, akkor inkább magára irányítja ellensége figyelmét, feláldozza magát a kicsinyeiért, hogy azok megmeneküljenek. Az anyagólya, mikor

eledelt visz a kicsinyeinek s látja, hogy a ház a fészkével együtt lángolva ég, akkor lecsap a fészkére, kiterjeszti a szárnyát, betakarja a fiókáit s aztán elhamvad e fészek a gólyacsaláddal együtt. így van ez az egészséges szívü-lelkü embereknél is. Romlott az, aki nem így érez. .. „Első a gyermek !* Ha egy tülekedő tömegben megjelenik egy szegény asszony, karján egy kis gyermekkel és elhangzik a vezényszó: „helyet ennek a kis gyermeknek!“ — akkor a tülekedő emberek engedelmesen sorfalat állnak a föld legnagyobb hatalmasságának, a pöttömnyi emberkének. És ki tudná azt megmondani, hogy mennyi örömöt, vigasztalást, mennyi de mennyi boldogságot, istenáldást áraszt egy gügyögő baba élete, fejlődése, játéka, mosolya, dalolása, versike mondása, ájtatos imája a gondok, bánatok terhéthordó szülök életére 1 Mily végtelen sokszor igazolja az élet a szépséges 8-ik zsoltár szavát, hogy a jó Isten a kis gyermekek gügyögő pici ajka által erősíti meg az ő hatalmát az emberek közt, hogy a gyűlöletet elnémítsa. Hányszor érezzük, hogy a jó Isten ereje erőtlenség által valósul meg I (II. Korinth. 12,9.) Hányszor téríti meg a jó Istenhez egy-egy kis gyermek az apját, anyját! Hányszor tanítja meg egy-egy kis angyali gyermek imádkozni, a jó Istent leborulva imádni, szeretni az ő gyenge hitű szülőjét 1 Csodás nagy hatalma van a kis gyermekeknek, de hozzájuk képest végtelenül hatalmasabb az a kis gyermek, aki szavának az erejével együtt őrizi a farkast és a bárányt, aki megteremti az örök békét: a bethlehemi kisded. A próféta jóslata valóra vált, az idők teljességében megszületett a várt Messiás. Elhangzott ajkáról az élet örök parancsa: „Szeresd az Istent és embertársaidat!“... Azóta, hogy minden „elvégeztetett!“ — csaknem 2000 év eltelt és mégis úgy látszik, hogy a farkas és bárány meséje most is igaz. Nem kell mást nézni, csak a saját sorsunkat, a mai békességet, Szent hazánk szerteszaggatva, tele nyomorral és jajjal. A gonoszság tombol, az ártatlanság szenved. A mellünkön térdelő, torkunkat markában tartó ellenségünk ránkkényszerítette ezt a „békét“, amely keresztrefeszítése, meggya- lázása az igazságnak. „A nagy hal megeszi a kis halat“, a farkas felfalja a bárányt. Ezt a régi mondást igazolja keserves sorsunk s nem a próféta szavát, hogy: „lakozik a farkas a báránnyal... és egy kis gyermek őrzi azokat...“

De mégsem! Képek ragyognak felém. Az egyiken látom az iskolából kitóduló holland, svéd, dán, svájci gyermekeket, amint apró röpiratokat visznek szét s terjesztenek a városban. Egy kérés van a papírra írva : „Jó emberek, segítsetek rajtunk ruhátlan, éhező, nyomorgó magyar gyermekeken, mert elveszünk. Pedig mi úgy szeretnénk még élni és örülni, mint a ti gyermekeitek 1“ És a kérő szónak van foganatja. Könnyező nénik és bácsik, kis gyermekek és öreg urak viszik a sok ajándékot a gyűjtő helyre a szegény magyar gyermekeknek . .. Egy másik képen karácsonyünnepet látok. Egy öreg, nagy szakállu doktor bácsi rendezi a hatalmas gyermek- kórház picike betegeinek. Szép, nagy terem közepén van a csillogó, díszes karácsonyfa. Mellette egy kis színpad, betlehemes játékra. Kezdődik az ünnep, jönnek az aranyos kis szenvedő angyalok. Soknak a feje, szeme, másnak a kezecskéje, kicsi lába van bepolyálva fehér kötéssel. Néme