Harangszó, 1920

1920-09-12 / 36-37. szám

1920 szeptember 12.

HARANQSZÖ.

211.

lag, ha már előbb elbukott erkölcsileg: politikai fölemelkedése is csak úgy következhetik el, ha előbb fölemelkedik erkölcsileg.

Ma is időszerűek a belmisszió atyjának, Wichernnek szavai: >Itt

egy nagy kollektív munkáról, űj reformációról van szó. Az első reformáció a hit jegyében folyt le, ennek a mentő szeretet jelszava alatt kell végbemennie. Nem egyesek feladata ez, hanem minden hivő keresztyén emberé. . . össze kell hát gyül- niök elsősorban a prédikátoroknak és az elmulasztottakért bűnbánatra kell indulniok és bünbánatuk által erre kell birniok az egész gyülekezetei. Alázzuk meg magunkat az Űr előtt. Íme itt az a tartozás, amely nemcsak egyeseké, hanem mindnyájunké, nemcsak ezé a nemzetségé, hanem olyan öröklött tartozás, amelyet a jövő érdekében most kell lefizetnünk. A bűnbánaton át támadunk fel új hitre és indulunk az ebből eredő munkára: népünknek Krisztus ereje és dicsősége által való megmentésére 1« *

Tehát bűnbánat, bűnbánatból fakadó mentő munka I Ez a jobb jövő építése. Aki eddig eljutott, épít is csüggedetlenül.

A csüggedetlen kitartás hangsúlyozása különösen helyén való ma és épen nálunk, könnyen hevülő, könnyen lehűlő magyaroknál, ahol annyi nagyszerű kezdést s annyi gyászos letörést, annyi ragyogó félsikert s annyi cél előtt való össze— Lesz, édes jó anyám, lesz 1... Hisz tanultuk, hogy mindnyájan a jó Isten gyermekei vagyunk. A jó Istennek pedig mindig vannak szegény árvái, akik szeretetre szorulnak... Tán úgyis azért teszi árvává őket, hogy próbára hívja fel a népeket: szeressétek az enyéimet, én is szereteti a tieiteket I. .*.

VII.

Egy hónapig tartó esőzés után kisütött isnflét a nap s ragyogó fénysugárkéve vetődött-a kórágyán fekvő Veronka takarójára.

— Oh, Istenem! Csakhogy megláthattam mégegyszer a szép, ragyogó napot... elbúcsúzhatok tőle is... Jaj, csak fel tudnék kelni, elmennék még egy bucsuzóra. .. oda, ahol legboldogabb voltam, ahova legjobban húzott a szívem: az iskolába. ..

— Ha annyira vágyódol, édes leányom, elviszlek én az ölemben,

roskadást kellett már megérnünk. Mintha csak az volna a végzetünk, hogy magasra-magasra lendüljünk, aztán elernyedten mélybe bukjunk és egyszerre kieresszük kezünkből mindazt, amit nagy erőfeszítéssel megszereztünk.

Pedig hogy mit tehet a kitartó munka, mutatja Széchenyi példája, aki csaknem egymaga rázta fel és mentette meg romlásnak indult, tes- pedő nemzetét. Példája hatott, lelkének tüze gyújtott és ébresztő munkára ragadott másokat is. Séchenyi szilárd vallomásával biztassuk mi is magunkat és egymást is: »Dobáljon bár sárral, sőt méreggel a szívtelen tudatlanság holtunkig; ne fakadjon bár virág, hol munl&lunk soha; legyen bár kitörülve nevünk hazánk fiainak emlékezetéből előbb, hogysem a hideg föld borít... ne gyengüljünk el azért... Tegyünk, amennyit tehetünk Anyaföldünk magasítása s egykori dicsőítése végett.«

Vagy másik nyilatkozata szerint: »Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok ; levágják lábaimat, kezemen fogok járni; kiszakítják kezeimet, hasamon fogok csúszni: csak szolgálhassak I«

Szolgálat az elesett népért: szolgálat magáért az Istenért! Ha pedig az Istenért szolgálunk, akkor bizonyos. számunkra az Isten megsegítő, Jó sikerre vezető kegyelme. Akkor még a kedvezőtlennek látszó körülmények is kedvezően hathatnak munkánkra, mint Chapmann C. Róbert

avagy édesapád. Ugy-e, apjuk, átviszi? Kend jobban elbírja... Vagy én is elbírlak, gyermekem, hisz olyan köny- nyü vagy, mint egy ölbeli baba.

— óh, be jó lesz, óh be örülök I S azt hiszem, magam is át tudok menni.

Felöltöztette édesanyja. Egyet-kettőt lépkedett a szobában az asztal szélébe fogózkodva, de mindjárt kifáradt, le kellett ülnie. Elszomorodva sóhajtotta:

— Hiába, nem tudok magam átmenni f

•— Ne is erőltesd magadat leányom, átviszlek én I — mondotta az édesanya könnybelábadt szemmel.

— Dehogy is viszed, hisz akkora majdnem, mint te. Takargasd kendőbe, viszem én, — szólt Bakos komoran s ölébe emelte Veronkát.

Üres volt a fehérre meszelt, tágas iskolaterem. A beteg leányka szomorú merengéssel hordozta körül tekintetét.

mondja : »ha valakinek legfőbb gondja és foglalkozása az, hogy az Úrnak szolgáljon és tessék, akkor minden körülménynek szolgálnia kell őt.«

Fel tehát a Luther-Szövetség zászlaja alatt is az Úrért s ebben és ezzel a jobb jövőért való csüggedetlen munkára!

Szalay Mihály.

A dunántúli evang. egyházkerület közgyűlése.

Sopronban, — ez ősi gyülekezet körében, ahol evangélikus keresztyén anyaszentegyházunk bölcsője ringott, »ahol a kapuk kiáltanak és a kövek beszélnek, hol a viharverte ősi falakról az elmúlt nagy évszázadok tekintenek le reánk,« ahol alig három évvel ezelőtt is a reformáció négyszáz- éves emlékének ünneplése alkalmából, »a négy évszázad záróhatáránál Istent keserű lélekkel megálltunk és szemünk tekintetében tüzzó egyesült a múlt emlékével a jövendő reménysége« — tartotta a dunántúli ev. egyházkerület ez évi rendes közgyűlést. — Sopronban, hogy amennyiben az utóbbi évek idegőrlő rettenetes megpróbáltatásai között, a forradalmak és a kommün alatt elfelejtettük volna a négyszázéves emlékezésnek ünnepi üzenetét: „A hitben élő evangélikus egyház! Ez az utolsó cél, mely felé törekedni kell. Ahol megvan a hit teljessége, ott eloszlik a jövendő aggodalma... Az ötödik évszázad küBeült az első padba.

— Itt ültem első osztályos koromban 1 — sóhajtotta s fájdalmasan tekintett a fali ábécés táblára.

Majd tovább ment a padok közt, sorba felkereste, következő osztályok szerint a volt helyeit. A legutolsó helyen leborult a padra, könnye csordult rá s egy hosszú csókkal búcsúzott el tőle.. .

Bakos szemében kis gyermekkora óta most csillant meg az első könnycsepp. Hatalmas öklével dörzsölte széjjel.

— Jer már, leányom, menjünk haza I — szólította oly ismeretlen lágy hangon, hogy Veronka hirtelen meglepetve tekintett reá.

Á>jyba került ismét a beteg leányka s negyed óra múlva igen rosszul lett. Édes apját hivta:

— Egy kis örökséget szeretnék, édes apám !

— Hisz tfed lesz, gyermekem,