Harangszó, 1920
1920-09-12 / 36-37. szám
210. HARANOSZÓ. 1920. szeptember 12 ingatag homokjára, a fegyveres eró vére* szuronyhegyére s a hitetlenség és erkölcstelenség iszapos salakjára akarja építeni egyéni, családi, társadalmi, nemzeti fejlődését és boldogságát. A nagy összeomlás és a romok ijesztő tömege sokak hitét és bátpr- ságát megzsibbasztja; de akik az Úrban biznak, azoknak ereje ma is megújul ; a porból is szárnyra kelnek, mint a saskeselyük ; futnak, küzdenek a szebb jövőért és nem lankadnak meg; járnak az Úrnak és embertársaiknak szolgálatában s a rögök, tövisek, leverő romok, csüggesztő meg nem értések és hálátlanságok között sem fáradnak el. Aki egyszer megérezte Isten kegyelmét s azt a nagy boldogságot, amellyel az ó szolgálata jár: sohasem sülyedhet fásult pesszimizmusba és nem élhet tétlen, vagy csak önző célokért leélt alacsony életet. Az igazán hivő ember soha el nem rabolható optimizmussal néz a jövőbe s épen ezért soha nem lankadó buzgalommal indul munkára. Úgy tesz, mint Luther, akinél élesebben senki nem látta a halálos romlást és a bűnnek pokoli hatalmát, mégsem rettent vissza, hanem munkához látott, mert érezte az Istennek még nagyobb hatalmát és irgalmát, amellyel a rosszból is jót tud előhozni s a pokol tornácában ténfergő embert is a mennyek kapujához akarja és tudja segíteni. Épen ennek megérzése hajtotta szakadatlan, csüg- gedetlen munkára, hogy benne Isten a maga céljai számára minél alkalmasabb segítő eszközt találjon. Hitével kétségtelenül bizonyos volt, hogy Isten ereje és kegyelme cselekszik mindent, mégis olyan fáradhatatlanul dolgozott, mintha neki magának kellene mindent elvégeznie. Nincs is nagyobb munkára bajtó erő az igazi hitnél. A nagyhitü emberek mindig örömmel dolgozó munkálok. Nekik a szolgálat nem terhes iga, hanem lelki szükséglet és gyönyörűség. Merítsünk ml is erőt és boldogságot abból a tudatból: kinek kegyelméből, milyen szolgálatban állunk, akkor mihozzánk se férhet a gyáva pesszimizmus a maga fásultságával és önző tétlenségével. A nagy összeomlásban, a bűnök rettentő aratásában, másrészt a meggyötört és megzavart lelkek új utakat, új célokat kereső vágyódásában és várakozásában ismerjük fel azt a páratlan alkalmat, amilyen csak kevés kornak adatott és ismerjük fel azt a nagy súllyal ránk eső felelősséget, hogy ezt az alkalmat halálos bűn nélkül el nem szalaszthatjuk és kihasználatlanul nem hagyhatjuk. Hadd ismételjem a reformáció jubileumi évében hangoztatott sürgető szavaimat : Forrongással tele a megrendült szívek; S kínos feszültségük csak ideig tarthat: Fel, kik a világgal jót tenni akarnak! Nem volt talán soha kedvezőbb alkalom, Nem állt még kor előtt sietősebb munka! Nagy felelősséget kell venni magunkra! Nyitott, irányt váró szívek néznek esdve S ha restségünk miatt újra megcsalódnak, Félre mi az útból: másoké a holnap! Ha valamikor, ma igazán sok az aratni való, égető a munka, az arató pedig kevés. Kérjük az uratc ostromoljuk az eget: küldjön munkásokat az ő aratásába. De ne csak kérjük, hanem magunk is álljunk be habozás, késedelmeskedés nélkül 1 Bármerre forduljunk, megdöbbentő elesettsé- günkből, megcsonkíttatásunkból, kiűzött véreifik szenvedéséből, a mások nyomorúságán meghízottak dorbézolásából, buja féktelenségéből, mindenütt mindenből a munkásokat kereső Istennek sürgető szavát kell kihallanunk: »Kit küldjék el? K> megy el nékem ?< Álljunk elébe és mondjuk a prófétával valamennyien: »Itt vagyok én, küldj el engemetl« Azután bízzunk elküldőnkben, bizzunk küldetésünkben és bizzunk azokban, akikhez küldettünk. Ismerjük fel a rosszban is a jót, a mocsárban is a virágot, a parányi magban is a jövő lehetőségeit, a kifejlődésre kész gazdag kalászokat. Ha magunk gyöngék vagyunk és sok mindent lehetetlennek tartunk, elég erős az Isten, akinek minden lehetséges. A háborúnak a jövő szempontjából talán egyetlen igazi áldása az, hogy a jobbak nem nézik tovább közönyösen a világ romlását, hanem belátják, hogy menteniük kell a lelkeket s ennek utján a társadalmakat és nemzeteket. Mert amint egy-egy nemzet csak akkor bukik el politikaiB TÁRCA. 1 Zúgnak a harangok... Zúgnak a harangok szomorú búgással, Egyszerű koporsót visznek a sírkertbe. Zokogó kis árvák lépkednek utána, Anyjukat kísérik az örök nyughelyre. Könnyharmatos arcuk, esdő pillantásuk Könyörögve néz a gyászoló tömegre: Ne vigyétek őt el. Hagyjátok meg nékünk, Ezután ki csókol álmot a szemünkre! ? Anyátlan árvának töröld le a könnyét, Szárítgasd fel lelked meleg sugarával. Könnyítsd rajt’ az élet legkeserűbb átkát, Amely megfosztá őt élte angyalától. ________ Hudy Hona. V eronka. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. VI. Jól mondta az öreg Éva néni, szegény özvegy fonogató zsellér asz- szony: — Meglássák, édes lelkeimék, sohase lesz ebből a szép halovány bimbóból nyíló rózsa. Az ilyen túlokos, csoda jóságos gyermekek nem szoktak megmaradni. Nem hagyja a jó Isten itt a bűnös világban, elviszi angyalának. Elég sok példa van reá. Higyjék meg, galambaim, saját szememmel láttam, hogy egy varangybékát, amitől az ember gyereke még látva is borzad, a rossz gyermekek féligmeddig agyonvertek, ő felvette könnyező szemmel a tenyerébe s leheletével melengető. .. Aztán az igazat megvallva, sok koldus és szegény vándor alamizsna nélkül hagyta volna el udvarukat, ha ő titkon, köténye alá rejtve nem adogat nekik. Kora tavasszal elkezdett Veronka vésztjóslóan köhögni s napról-napra hervadt, mint a vihartépte liliom. A szülők ijedten, aggodalmas szívvel figyelték. — Jer, leányom, öltözz ünneplőbe 1 Befog édesapád a kocsiba s elmegyünk az orvoshoz, — szólította az édesanya könnyét leplezve egyik reggelen. Meglepetve tekintett Veronka édesanyjára s pár másodpercig gondolkodva állt előtte, mígnem szokatlan lelkes fény gyűlt a bágyadt kék szemekbe. — Ne menjünk, jó anyám... Hiába. .. Tudom én jól, hogy hiába I... Aztán nem félek ám a haláltól, hisz Marci vár reám... — Oh, jaj 1 Mi lesz velünk?! Nem lesz sem fiunk, sem leányunk.. . Oh, mily szerencsétlenek vagyunk 1 — Fia is van, leánya is lesz. Hisz az maradok ott is... Ottan nem kell féltenie édesanyámnak bennünket, ott leszünk a legjobb helyen. — Jaj, jaj nekünk!... Kiért harcoltunk, kiért szenvedtünk ? 1 Nem lesz akiért tovább küzdjünk,.. nem lesz, akire szeretetünket ruházzuk I...
