Harangszó, 1920

1920-09-12 / 36-37. szám

210. HARANOSZÓ. 1920. szeptember 12 ingatag homokjára, a fegyveres eró vére* szuronyhegyére s a hitetlenség és erkölcstelenség iszapos salakjára akarja építeni egyéni, családi, társa­dalmi, nemzeti fejlődését és boldog­ságát. A nagy összeomlás és a romok ijesztő tömege sokak hitét és bátpr- ságát megzsibbasztja; de akik az Úr­ban biznak, azoknak ereje ma is meg­újul ; a porból is szárnyra kelnek, mint a saskeselyük ; futnak, küzdenek a szebb jövőért és nem lankadnak meg; járnak az Úrnak és embertár­saiknak szolgálatában s a rögök, tövisek, leverő romok, csüggesztő meg nem értések és hálátlanságok között sem fáradnak el. Aki egyszer megérezte Isten kegyelmét s azt a nagy boldogságot, amellyel az ó szol­gálata jár: sohasem sülyedhet fásult pesszimizmusba és nem élhet tétlen, vagy csak önző célokért leélt alacsony életet. Az igazán hivő ember soha el nem rabolható optimizmussal néz a jövőbe s épen ezért soha nem lan­kadó buzgalommal indul munkára. Úgy tesz, mint Luther, akinél éleseb­ben senki nem látta a halálos rom­lást és a bűnnek pokoli hatalmát, mégsem rettent vissza, hanem mun­kához látott, mert érezte az Istennek még nagyobb hatalmát és irgalmát, amellyel a rosszból is jót tud elő­hozni s a pokol tornácában ténfergő embert is a mennyek kapujához akarja és tudja segíteni. Épen ennek megérzése hajtotta szakadatlan, csüg- gedetlen munkára, hogy benne Isten a maga céljai számára minél alkal­masabb segítő eszközt találjon. Hité­vel kétségtelenül bizonyos volt, hogy Isten ereje és kegyelme cselekszik mindent, mégis olyan fáradhatatlanul dolgozott, mintha neki magának kel­lene mindent elvégeznie. Nincs is na­gyobb munkára bajtó erő az igazi hitnél. A nagyhitü emberek mindig örömmel dolgozó munkálok. Nekik a szolgálat nem terhes iga, hanem lelki szükséglet és gyönyörűség. Merítsünk ml is erőt és boldog­ságot abból a tudatból: kinek kegyel­méből, milyen szolgálatban állunk, akkor mihozzánk se férhet a gyáva pesszimizmus a maga fásultságával és önző tétlenségével. A nagy összeomlásban, a bűnök rettentő aratásában, másrészt a meg­gyötört és megzavart lelkek új utakat, új célokat kereső vágyódásában és várakozásában ismerjük fel azt a páratlan alkalmat, amilyen csak kevés kornak adatott és ismerjük fel azt a nagy súllyal ránk eső felelősséget, hogy ezt az alkalmat halálos bűn nélkül el nem szalaszthatjuk és ki­használatlanul nem hagyhatjuk. Hadd ismételjem a reformáció jubileumi évében hangoztatott sürgető sza­vaimat : Forrongással tele a megrendült szívek; S kínos feszültségük csak ideig tarthat: Fel, kik a világgal jót tenni akarnak! Nem volt talán soha kedvezőbb alkalom, Nem állt még kor előtt sietősebb munka! Nagy felelősséget kell venni magunkra! Nyitott, irányt váró szívek néznek esdve S ha restségünk miatt újra megcsalódnak, Félre mi az útból: másoké a holnap! Ha valamikor, ma igazán sok az aratni való, égető a munka, az arató pedig kevés. Kérjük az uratc ostro­moljuk az eget: küldjön munkásokat az ő aratásába. De ne csak kérjük, hanem magunk is álljunk be habozás, késedelmeskedés nélkül 1 Bármerre forduljunk, megdöbbentő elesettsé- günkből, megcsonkíttatásunkból, ki­űzött véreifik szenvedéséből, a mások nyomorúságán meghízottak dorbézo­lásából, buja féktelenségéből, minde­nütt mindenből a munkásokat kereső Istennek sürgető szavát kell kihalla­nunk: »Kit küldjék el? K> megy el nékem ?< Álljunk elébe és mondjuk a prófétával valamennyien: »Itt va­gyok én, küldj el engemetl« Azután bízzunk elküldőnkben, bizzunk kül­detésünkben és bizzunk azokban, akikhez küldettünk. Ismerjük fel a rosszban is a jót, a mocsárban is a virágot, a parányi magban is a jövő lehetőségeit, a kifejlődésre kész gaz­dag kalászokat. Ha magunk gyöngék vagyunk és sok mindent lehetetlennek tartunk, elég erős az Isten, akinek minden lehetséges. A háborúnak a jövő szempontjá­ból talán egyetlen igazi áldása az, hogy a jobbak nem nézik tovább közönyösen a világ romlását, hanem belátják, hogy menteniük kell a lel­keket s ennek utján a társadalmakat és nemzeteket. Mert amint egy-egy nemzet csak akkor bukik el politikai­B TÁRCA. 1 Zúgnak a harangok... Zúgnak a harangok szomorú búgással, Egyszerű koporsót visznek a sírkertbe. Zokogó kis árvák lépkednek utána, Anyjukat kísérik az örök nyughelyre. Könnyharmatos arcuk, esdő pillantásuk Könyörögve néz a gyászoló tömegre: Ne vigyétek őt el. Hagyjátok meg nékünk, Ezután ki csókol álmot a szemünkre! ? Anyátlan árvának töröld le a könnyét, Szárítgasd fel lelked meleg sugarával. Könnyítsd rajt’ az élet legkeserűbb átkát, Amely megfosztá őt élte angyalától. ________ Hudy Hona. V eronka. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. VI. Jól mondta az öreg Éva néni, szegény özvegy fonogató zsellér asz- szony: — Meglássák, édes lelkeimék, so­hase lesz ebből a szép halovány bim­bóból nyíló rózsa. Az ilyen túlokos, csoda jóságos gyermekek nem szok­tak megmaradni. Nem hagyja a jó Isten itt a bűnös világban, elviszi angyalának. Elég sok példa van reá. Higyjék meg, galambaim, saját sze­memmel láttam, hogy egy varangy­békát, amitől az ember gyereke még látva is borzad, a rossz gyermekek féligmeddig agyonvertek, ő felvette könnyező szemmel a tenyerébe s le­heletével melengető. .. Aztán az iga­zat megvallva, sok koldus és szegény vándor alamizsna nélkül hagyta volna el udvarukat, ha ő titkon, köténye alá rejtve nem adogat nekik. Kora tavasszal elkezdett Veronka vésztjóslóan köhögni s napról-napra hervadt, mint a vihartépte liliom. A szülők ijedten, aggodalmas szív­vel figyelték. — Jer, leányom, öltözz ünneplőbe 1 Befog édesapád a kocsiba s elme­gyünk az orvoshoz, — szólította az édesanya könnyét leplezve egyik reg­gelen. Meglepetve tekintett Veronka édes­anyjára s pár másodpercig gondol­kodva állt előtte, mígnem szokatlan lelkes fény gyűlt a bágyadt kék sze­mekbe. — Ne menjünk, jó anyám... Hi­ába. .. Tudom én jól, hogy hiába I... Aztán nem félek ám a haláltól, hisz Marci vár reám... — Oh, jaj 1 Mi lesz velünk?! Nem lesz sem fiunk, sem leányunk.. . Oh, mily szerencsétlenek vagyunk 1 — Fia is van, leánya is lesz. Hisz az maradok ott is... Ottan nem kell féltenie édesanyámnak bennünket, ott leszünk a legjobb helyen. — Jaj, jaj nekünk!... Kiért har­coltunk, kiért szenvedtünk ? 1 Nem lesz akiért tovább küzdjünk,.. nem lesz, akire szeretetünket ruházzuk I...

Next

/
Oldalképek
Tartalom