Harangszó, 1920
1920-08-29 / 34-35. szám
202. HARANQSZÓ. 1920. augusztus 29. f a veszedelem tudatára. Az egész falu nekilátott a munkának. Ástak, ástak és az ajtó szabaddá lett — ám a homok csak újra meg újra szaporodott. Vájjon még meddig tarthatunk istenitiszteletet? kérdé csüggedve az egész gyülekezet. Igen, még meddig ? A homok mind magasabbra emelkedett. Hasztalan volt már a fáradságos munka. Nemsokára be kellett vallaniok: »Hiábavaló minden, gyengék vagyunk a természet erejével szemben. Mentsük meg, amit még megmenthetünk.«— S az ablakon át kiemelték az orgonát, a harangokat, a gyertyatartókat és a feszületet. Pusztán és üresen állott a templom, az Istenháza, annyi öröm és áldás forrása. Ám, most már nem egyéb, mint a halászfalucskának jele. Róla tudhatta meg a vándor, hogy itt Krisztus hívei éltek. De, még meddig lesz ennek hirdetője ? Mind szükebben és szükebben vette körül a homok a templomot. Már régóta hatolt a benyomott ablakokon át a templomba. Majd a tetőt is elfedte, azután a tornyot, melyből egykor a harangok oly harsányan csengtek- bongtak. Minden, minden halott, el van temetve. — És most már csak a kereszt áll itt, ezen a hatalmas síron. Ezt cselekedték a futóhomok apró szemecskéi. * * * Szomorúsággal eltelve fordulunk el a halálnak e helyétől és csendben kérdezzük, hogy áll a dolog a mi templomunkkal — az enyémmel — a tieddel ? Katterfeld A. után A. B. Két árvácska. Irta: Pass László. A jó Isten egyik drága ajándéka a virág. Virág nélkül olyan dísztelen, színtelen volna az élet. Egyetlen szál virág is életet, derűt, barátságos meleg hangulatot teremt egy kis lakásban. Mily kedvesek a kis fehér falvak fehér házai előtt a pici virágos kertek, vagy a szegény munkáslakás ablakából kikandikáló muskátli és viola 1 A virág az élet egyik dísze. Valami sajátságos erő sugárzik a virágról. Tőle üdül a fáradt, enyhül a szenvedő, vidnl a bús. A virág békét áraszt maga körül. Megannyi angyal egy-egy szép virág, mely nem tűr maga körül összeráncolt szemöldökű, gondos, sóhajtozó bánatot, elcsüggedő fáradalmat, hanem életet derítő, életet ujitó, mosolyt keltő erejét sugározza mindenkire. Akkor drágák, akkor csoda erejűek igazán, ha nem mi szakítjuk, hanem valaki más szakítja nekünk, aki szeret minket. Akkor lelke, beszédje van a virágnak. Ezerszerte szebben, hívebben közvetíti a mély, tiszta érzést, mint a szó. A virág mélyen hallgatva beszél ékesen. Édesanyák, mondjátok, miért őriztek egy-egy elsárgult, elszáradt régi virágot imakönyvetekben? Leányok, mondjátok, miért szorítjátok szívetekhez, -ajkatokhoz az első szál virágot? Mert az némán, hallgatos egy mindent fizető szót mond, azt, hogy: »szeret«. Miért adunk virágot annak, akinek kedves örömöt akarunk szerezni ? Mert barátságról, szeretet- ről beszél. És miért ültetünk virágot a sírokra ? Miért fonunk virágból koszorút korhadó keresztfákra ? Hogy elmondja annak, aki a sírban porlik, hogy a szeretet erősebb a halálnál, virraszt a hű emlékezet a sírok felett. Mily megható látvány, mikor egy roskatag anyóka, vagy aggastyán reszketeg kézzel, nehezen hajló derékkal, de mosolygó buzgalommal gyomlálja gondosan, szépítgeti annak a sírját, akit a halál tőle elszakított I A fájdalomtól megszentelt öröm az, letérdelni annak a sírjához, akit sze- j rettünk, aki szeretett, talán az édesanyáéhoz s aztán teleültetni azt azokkal a virágokkal, amelyeket ő szeretett, gondozni, díszíteni szép virágokkal az életünk legnagyobb kincsét takaró sírhalmot. Es mily fájó az ma sok-sok édesanyának, hitvesnek, leánynak, hogy a jó fiú, férj, apa nem jön vissza többet soha, de még a sírjához sem lehet elmenni s ha le- ' hetne is, nem tudná megmondani senki az ég alatt, hol, merre van az a drága sír, hogy virágot ültessen reá a hű szeretet. És lássátok, bár nem mehettek, a vágyatok, a lelke- ' tek, a sóhajtástok elszáll helyettetek s megtalálja azt a sírt. És íme az TÁRCA. Yeronka. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. IV. — Ejnye, no, ki van itthon?... Nyitva-tárva az ajtó, aztán senki sem fogadja az embörséges-embör tisztességes köszönését. Itt aztán jó aratást csinálna a tolvaj! — tipródott a galambősz, erősen hajlott Csőre Bindi, volt dörgösi kanász, most pedig az új levélhordó Bakosék pitvarában. Ágota néni a csapóajtós pincéből bujt elő nagy nyögésekkel. — Ügy-ügy néném asszony, hozza csak azt a jó borocskát a szegény bús magyarnak 1 Biz Isten, már félév óta szinit sem láttam a bornak. — Nini! Kend tán az új levélhordó 1. . . Hát hisz ha valami jó levelet hozott, nem is mondom, hogy nem kínálom meg kendet egy pohár borral. — Hoztam bizony, kedves néném- asszony... Én vettem át a megboldogult Cseresznyés komám örökét. Elég oktondi volt a szerencsétlen, hogy itt hagyta ezt a szép mesterséget. De hát megijedt a jámbor lélek, hogy kiszorul a menyországból, ha idejében nem igyekszik oda, elfoglalja helyét a sok elesett hős. — Látom, kend még most is a régi: nem hagyja el a jókedve. — Majd bolond vagyok, hogy megváljak az egyetlen vagyonomtól, kincsemtől. Hisz ez mindennapi táplálékom : kenyerem és italom... De hát meg ne feledkezzünk a levélről, no, meg a borról sem... Tessék, leiköm anyám, bizonyosan valami jó dolog van beleírva... Most iramodtak befelé a kertalja felől Borcsa asszony és Veronka. A gyenge tüdejü kis leány kimerültén, fulladozva érkezett a pitvarba, mégis ő kezdte fennhangon olvasni a Marcitól érkezett kusza vonásokkal írt tábori lapot. S alighogy elkezdte, mindjárt meg is állott. Szemrehányón, vádlón fordult a csupafül hallgatóihoz : — Lássák, lássák I amit kértek, amiért imádkoztak, megtörtént. Marci megsebesült.... kórházból írta.... vagy tán Íratta valakivel a lapot. — Uram Istenem, segíts 1... De nem veszélyesen?! — Lábát érte a golyó... s azt írja, nem nagy a baj. Tán egy hét múlva haza is eresztik majd szabad- Í1 ságra. — Oh, szegény jó gyermekem I — sóhajtá Borcsa asszony remegő ajakkal. S ilyen az anyai szív: hetek óta ostromolta imáival az eget, hogy sebesüljön meg kicsikét a fia s most, hogy teljesült óhaja, oly zokogással borult az ágyra, hogy nem győzték
