Harangszó, 1919
1919-11-30 / 48. szám
246. HAfcANQSZO. 1919. november 60. és nem dicséri a munkátlanságot, azt könnyű kimutatni. Mindjárt a teremtés után ez a munkára hajtő parancs hangzik el: »Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá.« A földnek e a hozzátartozó víznek, levegőnek, természeti erőknek hatalmunk alá hajtása csak ásóval, kapával, ©kével, gépekkel, fejszével, irtókapával, bányászcsákánnyal, ércfuró- val, hámorral, vízre épített hajókkal, hidakkal, malmokkal, vlllamfejlesztö telepekkel, csatornákkal, szélmalmokkal, repülő gépekkel, léghajókkal és ki tudná elsorolni, ml mindennel történik, ami mind mind szakadatlan siellemi és testi munkát jelent. Azzal a sokaktól tétlenségnek képzelt ődonl boldogsággal is vele járt a munka, mert isten azért helyezte oda az embert »hogy művelje és őrezze azt.« Jézus szavai szintén a folytonos munkára utalnak: >Az én Atyám mindezidáig munkálkodik, én is munkálkodom.« »Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.« Példázataiban a dologtalanul hivalkodó munkások szemrehányást kapnak: »Miért álltak itt napestig hivalkodva?« — talentomait nem forgató szolga pedig restségéért és hűtlenségéért a legnagyobb büntetésben részesül. Tanítványait is szakadatlan munkára rendeli, mikor minden nép tanítására küldi ki őket a széles világba. Pál csak Krisztus szellemében jár el, mikor ilyen parancsot szab a keresztyénekre: »Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csöndes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássa- tak; és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek.« Tehát ismételten elrendeli és becsületbeli dolognak tekinteti a csöndes, munkás életet. Aki nem így él, nem becsületes ember. Máskor ugyancsak így ír: »Mikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek, akik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak. Az ilyeneknek azonban rendeljük és kérjük őket a mi Urunk Jézus Krisztusra, hogy csöndesen munkálkodva a maguk kenyerét egyék.« Tanításával tehát nem akadálya a keresztyénség a munkának. De talán szellemével az. A keresztyénség igazi megtestesülését a keresztyén hit legnagyobb alakjain : Jézuson, as apostolokon, a reformátorokon s más nagy hitü embereken láthatjuk. Ezek teszik magukon olvashatóvá: miben áll a keresztyénség lényege, hogyan hat a lélekre annak szelleme s mivé formálja az embernek gondolkodás módját, érzelemvilágát, szavait, tetteit, egész életét. S itt azonnal föltűnik, hogy a nagy hitü emberek mind szorgalmas munkások voltak s nagy munkát végeztek. Valamennyit a munkának lázas, szinte emésztő szeretete jellemzi. Nem is lehet ez máskép. A hivő ember tudja, hogy az ő mennyei Atyja örökké munkában van s gyermekeinek ebben is követni kell őt, ebben is törekedni kell a hozzá való hasonlóságra és tökéletességre. A hivő ember érzi és vallja Pál apostollal: »Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok.« O érzi, hogy mindent Isten kegyelmének köszönhet s ha azt átérzi, ugyancsak Pállal együtt »adósnak« érzi magát és minden vágya az lesz, hogy az isteni kegyelmet ne tegye magán hiábavalóvá, haaem a kegyelmi ajándékokat forgassa, kamatoztassa s egész élete adósság törlesztés legyen. A hivő ember tudja, hogy őt a maga helyére Isten állította s ott be kell töltenie helyét, meg kell tennie mindent, amit tehet. E világra születésében Isten küldetését látja s a küldetésnek minden idejéből igyekszik megfelelni. Igazán hivő embert nem is iátunk a tétlenül hiralkodók, ingyenélők, üres szórakozásokért, léha mulatságokért élők-halók között, hanem ott látjuk őket a komoly munka, a nemes kötelességteljesítés mezején. Jézusban volt legnagyobb hit s ő végezte a legnagyobb munkát. Tanított, gyógyított, alig volt megállása s három év alatt nagyobb bölcsességet adott a világnak, mint a föld valamennyi bőlese együttvéve. Mások egy-egy kornak adnak program mot; az övé egy örökkévalóságra szól. Azt túlhaladni, annál vallási és erkölcsi tekintetben tökéletesebbet adni soha nem tud senki. Pál apostol, a hitnek ez a nagy hőse szintén a szakadatlan munka embere. Qyönge beteges testtel csaknem szüntelen utón van. Majd a zsidók, majd a görögök, majd más népek között jelenik meg s hirdeti az igét tudósoknak, tudatlanoknak. Isten kegyelméért mindenkinek lekötelezve érzi magát; »Mind a görögöknek, miad a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.«Munkáját még római fogságában sem hagyja félbe. Több levelét ott Írja a gyülekezetekhez és munkatársaihoz s ott is hirdeti az igét fo- golytársaiaak, őreinek és akikhez csak hozzájuthat. Lutherban is hatalmas munkavágyat látunk és alig tudjuk elképzelni, egyetemi tanításaival, igehirdetéseivel, vitatkozásaival, tudományos könyveivel, vitairataival, bibliafordításával, levelezéseivel, reformátori küzdelmeivel milyen óriási munkát teljesített. Kálvin munkás életéaek jellemzésére pedig elég az ő pecsétjét megemlíteni, amelyen egy kéz lángoló szivet nyújt fölfelé s latin felirata magyarra fordítva ez: »Szivemet mintegy halálra adva ajánlom fel áldozatul az Urnák.« Igen: Isten szolgálatára lángolva áldozza magát a hivő szív. De miben állhatna ez a szolgálat és áldozat, mint a másokért való önzetlen, komoly felelősséggel végzett munkában? Németország egyik városában, Hallóban egy egéss városrészt alkotnak a Francke féle intézetek, amelyek kertjeikkel együtt több, mint tizennyolc hektárnyi területet foglalnak el. Ennek az intézetnek alapját négy tallér és tizenhat garas adományból Prancke Hermann Ágost vetette meg. A szegényeknek, árváknak szánt intézetekben az alapító halálakor a nevelőkkel együtt 274# tag talált menedéket, vagy oktatást. Mi adott as egyszerű szegény lelkészeknek ekkora munkára erőt ? Egyedül az Istenben való rendíthetetlen hit. Nem akadékul, hanem hatalmas hajtó erőül, emelő szárnyul szolgált neki a hit. Jól mondja egyik életrajzírója: »Francke hitt — azért cselekedett. Lelkében minden emberi gyarlósága dacára krisztusi indulat lakozott és azért látta meg gyülekezetében és azon kívül a kiáltó szükségeket, hiányokat és így vette fel a kicsinyek, tudatlanok, gondozatlanok dolgát. Érezte, átélte telkében az isteni megváltó szeretet nagy gazdagságát és érezte, hogy ő ezért Istenének mindenével tartozik; elméjét és páratlan alkotó képességét ez kész'L tette arra a csodálatos munkára, amelyet végzett.« Szobrán, amelyet halála után emeltek neki az intézet főbejáratánál ez a felirat olvasható: »Bizott az Istenben.« A főépület homlokzatán pedig két napba néző sas van ezzel a felirattal: »Akik az Úrban biznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselytik, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!« Az előkelő államminiszter fiának, %
