Harangszó, 1919

1919-07-13 / 28-29. szám

158.

HARANQSZÖ.

1919. július 13.

csak Izrael házának eltévelyedett juhaihoz, hogy majd utóbb nagyobb munkateret: az egész világot jelölje ki számukra.

Az apostolok után az igehirdetők, a reformátorok, a hittérítők, a bel- misszió kiváló munkásai dolgoztak, kevesen ugyan, de áldott eredménnyel a széles munkamezőn. Sok helyen bőséges aratást látunk a pogányok között is, a pogányságba visszasűlyedt keresztyének között is.

Nézzünk csak kőiül mi is. Tartsunk egy kis szemlét körülöttünk. Belátjuk, hogy az aratni való nálunk is igen sok, de a munkás igen kevés.

Bűntől, bánattól elgyötört, szere- tetlenségtől, gyülölségtől széjjelszórt, cél nélkül eltévedt, alacsony életet élő, mocsárban vergődő s abból kiszabadulni nem tudó, nem is akaró emberek mindenütt, mint az a nyáj, amelynek nincs gondviselő pásztora. Nincs, mert Jézust, az egyetlen igazi jó pásztort nem ismeri el pásztorának. Más célok, más jelszavak, más vezetők, más mezők, más boldogságok keresésében erre-arra tévelyegnek és sem az igazi vezetőt, sem az igazi utat, sem az igazi boldogságot meg nem találják. Nincs több, csak egy, aki joggal mondhatta magáról: *En vagyok az út, az igazság és az élet!«

Megesik az ember szíve a boldogtalanul bolyongó, pásztor nélkül tévelygő sokaságon, különösen mikor azt kell látnunk, hogy a néppel szíve szerint együtt érző munkás olyan szánalmasan kevés.

Tárca.

Közmondások eredete.

Minden nép nyelve tele van közmondásokkal. A közmondások elevenebbé, szebbé, erősebbé, fűszeresebbé teszik a beszédet. Nagy részük vaiami általános igazságot, hasznos tanulságot, bölcs életszabályt fejez ki röviden, velősen; sok meg valami komoly, vagy tréfás hasonlatot foglal magában.

Amazokból a nép bölcsességét és sajátos eszejárását ismerhetjük meg, emezek pedig a nép éles megfigyelő tehetségéről és tréfás kedvéről tanúskodnak.

Az utóbbiak rendesen valami megtörtént eseménytől, vagy népszokástól veszik eredetüket

A mi vidékünkön a hányi-veti emberre azt szokták mondani: »Henceg,

Másra jobban akad ember; másutt jobban megfelelnek a béresek is, de itt hű munkásokra van szükség, akik nem robotként, kelletlenül dolgoznak, hanem lelkűket viszik bele a munkába, mert itt lelkek mentéséről, lelkek megtartásáról, lelkeknek a porból égbe emeléséről van szó. Arról, hogy ne csak a bűn arasson az emberek között, hanem arasson Istenországa is.

Ez a legáldottabb munka. Ennek látta a világ legnagyobb hasznát, mert ami jó van a világon, mind az ilyen munkából eredt, ami rósz, mind az ilyen munkának hiánya miatt szakadt a világra. Ahol sok az igaz munkás s nyomában az igaz keresztyén, ott mássá lesz a világ, oda az Isten országának egy darabja száll le a földre.

Imádkozzunk tehát hűséges aratókért; buzdítsunk másokat is imádkozásra. Azután álljunk munkába magunk is, szólítsunk munkába másokat is. Ne nézzük közönyösen, hogy egy-egy gyülekezetben az igehirdetőn kívül nincs úgyszólván senki, aki munkára kötelezve érezné magát, sőt ellene dolgozik csaknem mindenki; a hitetlenek, az istentagadók, az ünneprontók, az istenkáromlók, a nyilvános bűnösök, a képmutató névleges keresztyének, sokszor még a szülői ház is, újabban az iskola is.

Kérjük, szívből kérjük az aratás urát, küldjön munkásokat az ő aratásába és álljunk meg néha egy-egy percre a rohanásban és kérdezzük

mint a Vili kecskéje.« Ez a közmondás mintegy húsz esztendővel ezelőtt a mi falunkban, a mi utcánkban született.

Egy Qold Vili nevű szegény házalónak volt egy kecskéje. Ez a kecske vasárnap délután vidám kedvvel ugrált, hányta-vetette magát a krumpli között. Az utcán beszélgető emberek közül egyik megjegyzi: »hogyan henceg az a kecske!« s ettől kezdve ahhoz hasonlítják az olyan embert, aki hányi-vetésével feltűnik és nevetségessé teszi magát

Ez a mondás a faluból elterjedt a vidékre. A kecske már nem, de még a gazdája is él s aki mondja, többnyire ismeri az eredetét is. Idővel azonban csak a közmondás maradt életben, de aki használja, nem tudja, hogy Vili a maga kecskéjével együtt hol, mikor élt, vagy élt-e egyáltalán és miért rukkoltak be a közmondások ármádiájába, hogy ott holmeg: vájjon ez a szó, ez a lecke, ez az áldás, ez a csapás, ez az öröm, vagy üröm nem az Úr szava volt-e hozzánk, amellyel munkába akart bennünket állítani? Ha valami nemes szándékot, belső indítást, tiszta ger- jedést érzünk, ne hallgattassuk el, ne fojtsuk el, mert az Úr szava beszél akkor mindig velünk, az Úr akar akkor mindig valamit velünk, az Úr hív akkor mindig munkára bennünket.

örüljünk ilyenkor és mondjuk alázattal: Szólj Uram, mert hallja, szívesen hallgatja a te szolgád és- kívánságod szerint készséggel szolgálatodra áll.

így hívta meg az Isten az újabb időnek egyik legnagyobb keresztyén munkását: Bodelschwing Frigyest,

akinek az atyja porosz állam-miniszter, maga meg Frigyes császárnak gyermekkori játszótársa volt.

Bodelschwing, mint ifjúv többször érzett szívbeli indítást az Úr szolgálatára, míg végül nyíltan megértette a hívó szót és követte azt.

Mint fiatal gazdatiszt, egyik vasárnap a szomszéd faluba lovagolt, hogy aratókat fogadjon. Épen az Istentisztelet idején ért oda. Lovát egy fához kötve, belépett a zsúfolásig telt templomba, amelyen éppen missziói vasárnapot ünnepeltek és a lelkész alapigéje Máté IX. rész 36. vers volt A beszéd végén a lelkész azzal a kérdéssel fordult a gyülekezethez; nincs-e valaki ebben a nagy gyülekezetben, aki nemcsak imádkozik munkások kiküldéséért, hanem maga

tűk után is nemzedékről nemzedékre éljenek. A közmondás szerzőjét meg még előbb elfelejtik.

Ilyen formán keletkezik sok közmondás, de idővel az az esemény, vagy szokás, amelyhez fűződnek, feledésbe merül. Használjuk őket, de eredetüket nem ismerjük.

Igen sokszor halljuk valami rossz cserénél: »Eben gubát cserél.« Hát az egyszeri ember csakugyan azt cserélt. Ebkölykeket vitt zsákban s! vásárra s olyan ember mellé került, akinek a zsákja száraz gubaccsal, vagy gubával volt tele. Megkérdezik egymást: Mit árul, földi ?

Választási malacokat. És maga, földi? Én meg diót. Tudja mit? Cseréljünk látatlanba; zsák a zsákért. Jó. Itt a kezem, kész a vásár.

Mindegyik örült, hogy a másikat becsapta; de mikor a zsákot kibontották, kisült, hogy egyik sem nyert, hanem eben gubát cserélt: hitvány-