Harangszó, 1918
1918-01-07 / 2. szám
10. HARANQSZÓ. 1918. január 7. Látásaik a müvészlelkeknek és a hívőknek vannak; más úton is járnak, mint a többi emberek. A költők, festők, szobrászok meglátják és megérzik azt is, amit mások nem látnak és nem képesek megérezni; de másként is tudnak költeményeik, képeik, szobraik útján beszélni. A hivők meglátják és megérzik Isten nyomait, tapasztalják Isten jóságát és kegyelmét ott is, ahol mások Istenből semmit sem vesznek észre, de másként is élnek, mint a hitetlenek. A legnagyobb jóságot és kegyelmet Jézus világraküldésében és értünk halálra adásában ismeri fel a hivő. Ezért vesz az élet Jézusnál új fordulatot. Zakeus azelőtt a pénznek rabja volt. Nem tekintett másokra; ha kellett, per útján is elvette a másokét. Mikor pedig Jézust házába fogadja, egész mássá lesz gondolkozása, magaviseleté. Le tud mondani a vagyonról, amely azelőtt legfontosabb volt szemében, mert megérzi, hogy Jézus sokkal nagyobb és bol- dogítóbb kinccsel ajándékozza meg. >Uram, íme minden vagyonomnak felét szegényeknek adom és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.« Azelőtt elkívánta a másét, most négyszeresen is tud adni a magáéból. De mindennél mérhetetlenül gazdagabbá teszi őt Jézus, mikor érezteti és értésére adja: »Ma lett üdvössége ennek a háznak!« Saul, az előkelő származású, nagy tudományu, vakbuzgó farizeus halálra -keresi a keresztyéneket; de mikor a damaskusi úton j megismeri Krisztust, látomásként vil- lanik meg előtte, hogy őt lelkének tisztább, jobb ösztönzései mindig Jézus felé hajtották s ő azok ellenére, azokat erővel elfojtva agyarkodott'a keresztyének ellen. Útja erre egyszerre más lett. Nem ellenségként, hanem Krisztus követőjeként érkezett Da- maszkusba s míg azelőtt Krisztus evangéliomával szemben a zsidóságot s abban elfoglalt állását akarta minden áron fentartani, mert azokat tekintette nyereségének, most mindazo kát kárnak, sőt szemétnek tartja Krisztus mellett, akiért mindent elhágy, csak őt magái megnyerhesse. Jóra irányuló belső ösztönzéseink nekünk is vannak. A legrosszabb ember életében is akadnak tisztább, emelkedetlebb pillanatok. Krisztushoz vezető csillag lehet mindegyik, ha követjük. Kövessük, hogy Jézusnál nekünk is legyenek látomásaink, bepillantásaink Isten terveibe és legyen világossá előttünk, hogy nekünk nem e világ eszközeivé, hanem Isten ügyének munkásaivá kell lennünk. Azért továbbra is e világban élünk, de ne éljünk már e világnak: továbbra is a földön járunk, de más úton keressük és érjük el igazi hazánkat. szm. Az 1848. XX. t.-c. végrehajtása, Apponyi Albert gróf miniszter törvényjavaslatai. Apponyi Albert gróf vallás- és köz- oktatásügyi miniszter a képviselőházban 1917. dec. 21 -én törvényjavaslatot nyújtott be az 1848: XX t.-c. fokozatos végrehajtásáról. Egyelőre minden megjegyzés nélkül a következőkben ismertetjük a törvényjavaslatokat: A törvényjavaslat 1 szakasza igy szól: A magyar állam az 1848. évi XX. t.-c. 3. szakaszában foglalt elvi kijelentés alapján a református, az ág. hitv. evangélikus és az unitárius egyháznak megjelölt egyházi szükségleteire az évi költségvetésekbe eddig kifejezetten az 1848. évi XX. t.-. 3. szakasza értelmében beállított évenkénti segélyezési rendszer helyébe: 200 millió örök alapítványt létesít. Ez az alapítványi tőke a nevezett egyházak között a következően oszlik meg: A református egyházat illeti 126, 600 000 koiona. A magyarországi ág. hitv. egyházat 54,600.000 korona. Az unitárius egyházat 6,800.000 korona. Tárca. Csalódások. Sokszor elmondtam vigasztalásképp m: Majd el fog jönni gyorsan, észrevétlen . . . Hányszor hazudjam el még önmagámnak, Az otthon édes gyönyörűségét; Hányszor hazudjam el még a békét, Mikor nem jön, csak az évek múlnak, Tovasuhannak, viszik a sok álmot, A sokat ígérő, csókos ifjúságot. Kínnal telítve a lét nagy serlege, Lelkemet még hányszor fürösszem bele. Hányszor hazudjam el suttogva, halkan, Puha kezek lágy simogatását, A kandallónk téli tüzparázsát, Mikor nem tudok hinni a szavamban! S nem tudom hinni jötiödet, te drága Arany szabadság színes ködvilága. Hányszor nevessek, mikor sírni vágyom, Mikor súlyos kereszt nyomja a vállom. Hányszor hazudjam tele a lelkemet, Csendes örömmel, szelíd sugárral, Világünneppel, harangzúgással; Mikor a jelek kétségbe ejtenek. A lelketlenek rendeznek vad lármát, Hogy tulharsogják a józan ész szavát! Pokoli lárma, örült kavarodás, Nem hallik a jajszó, nem a sirás! Hányszor hazudjam el: majd talán holnap Csendet sugárzó reggelre ébredek; És elnémulnak mind a fegyverek. Minek hazudjam el, — úgyis tovább folynak Az elkeseredett heves, bősz csaták, S pergőtüzeket hoznak az éjszakák! Sokszor elmondtam s még hányszor mond- Hogy a béke közel van már, közel, [jani el, Hányszor hazudjam, hogy közel a távol, S hogyan hazudjam vissza a szépet, . A régi dalt, a régi létet; Előre félek már a csalódástól! És nem tudom elhinni a szavamat . . . Hát hogyan csaljam meg mostan magamat ? Román harctér. GYŰRIK GYÖRGY. A hála virága. Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. — I. Régi a történet: szegény árva legény szeretett szegény árva leányt. Szolgálatban álltak mind a kelten. Szabados Laci az alszegi Kis Qál Péterék, Sugár Magda pedig a fölszegi Nagy Qál Pálék becsülettel megszolgált kenyerét ette. A fölszeg az alszegtől nem messze esik, de eshetett volna bármily messze, azért Szabados Laci dolga végeztével mégis minden este végigfütyöré- szett volna az utcán de csakis a fölszegi részen. Hej, mily csodaszépen tudott az árva Laci fütyölni! A szép fölszegi lányok elmerengve hallgatták a rigófüttynél is szebben hangzó, szívükbe lopózó, szomorú s víg magyar dalokat. Pedig csak egy leánynak, a leg- szebbik fölszegi virágszálnak, Sugár Magdának, Árva Magdának hívták ugyan a faluban, de akadtak irigyei között többen, kik koldus Magdának csúfolták, szólt a szép legény füttye. Magdát kívánta csak látni, vele szeretett volna csak pár szót szólni, de vajmi *ritkán akadt hozzá szerencséje, mert az örökké zsörtölődő, kapzsi s zsugori Nagy Qálné annyi munkával terhelte meg mindennapon Magdát, hogy a szegény leány mindig csak éjfélre tudott a dolgával végezni. Sem vasárnap, sem hétköznap nem szabadulhatott ki Magda máskép az utcára, mint mikor vízért ment a kútra. S akkor sem tudott soha oly gyorsan hazaérkezni, hogy korholás- ban n£ részesült volna Nagy Qálné asszony részéről.
