Harangszó, 1918
1918-03-03 / 10. szám
1918. március 3. HARANQSZÓ 75. híveinek a száma. A felekezet újabban az államtól való elismertetését is kérelmezte, amit 1905-ben el is nyert. A baptisták (keresztelő) szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy csak föl- nőtteket keresztelnek meg és a keresztelést viz alá merítéssel végzik, amint az szokásos volt az apostolok és az őskeresztyének idejében. A gyermekek megkeresztelését azért vetik el; mert 2. a keresztségben bünbocsánatot nyer az ember, a kis gyermekek pedig még semmi bűnt sem követtek el, tehát nekik a bünbocsára szükségük nincsen; mert 3. szerintük Jézus ezen szavai alapján : »Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében,« csak azokat szabad megkeresztelni, akik kér. vallásban már alapos oktatást nyertek, ilyenek pedig a kis gyermekek nem lehetnek; mert 4. Jézus azt mondja: »Aki hiszen és megkeresz- tekedik, üdvözül, aki pedig nem hiszen, elkárhazik,« a kis gyermekeknél pedig nem lehet szó a kereszt- ségnek az elengedhetetlen föltételéről, a hitről; és végül mert 5. a gyermekek megkeresztelése az apostolak korában sem volt szokás. — A ke- resztségről szóló tanításukon kívül a baptisták az úrvacsorát csak emlékI vacsorának tekintik és elfogadják az előreelrendelés tanát. Lelkészi hivatal nincsen náluk, csak tanítóik, elöljáróik vannak, de ezeken kivül is bárki prédikálhat a gyülekezetben. Templomra /lines szerintük szükség. A baptisták jó keresztyéneknek csak magukat tartják és dicsekesznek azzal, hogy akik hozzájuk csatlakoznak, azok erkölcsileg uj emberekké lesznele: lemondanak a szeszes italról és a dohányzásról stb. Mi rendszerint az újszülött gyermekeket részesítjük a keresztségben és erre a baptistákkal szemben alapos okaink vannak. Ezek az okok a következők: 1. Igaz, a Szentirás seholsem rendeli el a gyermekek keresztségét, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy el kell vetni a gyermekkeresztséget, mert pl. templomok építését sem rendeli el a Szentirás és mégsem romboljuk le azokat. A baptistáknak a Szentirásra való hivatkozása csak akkor állhatna meg, ha ki tudnák mutatni, hogy a Szentirás a gyermekkeresztséget megtiltja, csakhogy ezt igazolni nem tudják. 2. Az az állítás sem helyes, hogy a kis gyermekeknek a keresztségben közölt bünbocsánatra szüksé- 1 gük nincsen, mert az eredendő bűnnek a súlya mindenkit terhel, terheli a kis gyermekekét is, akikben épen a velük született bűnös hajlamoknál fogva igen korán hajtani kezdenek a bűnnek a csirái. 3. Arra nézve, hogy csak a kér. vallásban való előzóleges alapos oktatás után szabad valakit a keresztségben részesíteni, szintén hiába hivatkoznak a baptisták az apostolok eljárására, mert az apostolak minden hosszas tanitgatás nélkül megkeresztelték azokat, akik Krisztust Üdvözítőjüknek elismerték és ezeknél a gyökeres megtérést épen a keresztségnek a hatásától remélték. Mi is ettől várjuk a kis gyermekeknek a megszentelt, uj életben való járását. 4. Mi is valljuk, hogy a keresztség elengedhetetlen föltétele a hit, de azt már nem fogadjuk el, hogy a kis gyermekeknél a hitről szó sem lehet, hiszen a hit alapjában véve lelki fogékonyság az isteni dolgok iránt, ez a lelki fogékonyság pedig csirájában minden bizonnyal megvan a kis gyermekekben is. Sőt ebben a tekintetben a kis gyermekek keresztsége jogosultabb, mint a fölnőtteké, mert azokban nagyobb a lelki fogékonyság, mint emezekben. A fölnőtteknek maga Krisztus mondja: »Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermekek, semmiképen nem megy be abba.« 5. Végül azzal az állítással szemben, hogy a gyermekek megkeresztelése az apostolak korában sem volt szokás, hivatkozunk Orikiilönbség csak az volt, hogy nem ; volt ott a siró édesanya, azaz ott volt, de most húzták rá a hűvös hantokat, sírjára tették az uj fakeresztet. Két sirhalom egymás mellett, két fakereszt egymás szomszédságában maradt meg a három árva számára a két szerető szülői szívből. Mindenük ott volt a temetőben, semmijök, senkijök nem maradt a régi otthonban. Otthonuk is olyan csendes volt, mint a temető. Róza a legnagyobb átértette már, mit vett el tőlük újból a temető. Most még többet, mint az édesatyja temetésekor. Most elvette otthonukat is. Milyen borzasztó is — gondolta sokszor — az a temető Apjukat elvette, azután anyjuk is addig-addig járt oda, mig azt is ott tartotta a temető. Ahányszor átlépték a temető kapuját, mindig az jutott eszébe, hogy aki sokat idejár — mint édesanyja — annak sirt ásnak itt és örökre itt kell maradnia. Milyen jó is volna, ha nem volna temető — gondolta. Ha nem volna temető, volna édesapánk, édesanyáhk. Milyen jó volna ott lakni, ahol nincsen temető. A magukra maradt árvákat a rokonok fogadták magukhoz. Róza, a legidősebb a szomszéd faluban lakó nagynénihez került. Ő férjével együtt megélemedett már, gyermektelenek voltak, azért azt vették magukhoz, akivel kevesebb vesződség lesz, aki esetleg kisebb dolgokban már segítségükre is lehet. Alig négy évig élhetett Róza zavartalanul a szerető rokonok házában. Hiába félt a temetőtől, hiába szerette volna elkerülni az odavezető utat, újból is rákellett lépnie a fájdalmas útra. Szegény árvák szülőik elvesztésével elveszítettek mindent, úgy látszott már nincs elveszteni valójuk. Mégis veszitenie kellett még Rozikának. Az újabb veszteségek szinte úgy megrázták lelkét, mint a régebbiek. Szüleit szerette legjobban, de a tiz éves gyermek mégsem érezte olyan nagyon magát szülő nélkül elhagyatottnak, mint a tizenöt éves leány. Akkor csak pillanatokra tudott erőt venni rajta a szomorúság, azután győzött benne a természetes gyermeki vidámság. De most át tudta tekinteni mindazt, a csapást, ami érte. A csapások pedig gyors egymásutánban követték egymást. A jó öreg nagynéni hirtelen elveszítette férjét. Az öreg férfi erejét megőrölte a hosszú élet. Rövid betbgség után szépen elaludt. Amilyen csendesen ő elaludt, olyan fájdalommal fogadta a nagynéni a csapást. Hosszú ideig éltek szép egyetértésben, ha magas korban jött is a halál, nehéz volt a válás nagyon. Ha a hatalmas törzsnek főágát letöri a szélvész ereje, lassan elpusztul az egész törzs is. Nem is csoda hát, hogy veszteségét elfeledni nem tudta. Együtt jártak a lemetőbe. Róza most már a második temető útját taposta, amely soktól rabolta meg életében. Tehetett-e róla, ha most megint az a gondolata támadt, mint édesanyja temetésén, hogy aki sokat jár a temetőbe, az mihamar a temető lakója lesz. Aggódva figyelte nagynénje életét. Sokszor ültek órák hosszán át szótlanul. Sokszor láthatta a hallgatás ez ünnepélyes perceiben, ha nénje tekintetét kereste lopva, hogy annak ráncos arcát gördülő könnyek
