Harangszó, 1918
1918-01-20 / 4. szám
28. HARANGSZÓ. 1918. január 20. Lelke számára valóságos megváltás volt, hogy Luther, Melanchton. Zwingli és Kálvin tiszta és világos iratait olvashatta, melyek teljesen össze- hangzásban voltak az első keresz- tyénség tanitásaival. Teljes erejével és különös buzgalommal rászánta magát, hogy az újonnan nyert ismeretet mennél szélesebb rétegekben elterjessze. Paleario-nak már a természettől fogva bátor volt a lelke; ehhez társult most testvérnek : hitbeli bátorsága. Nem takargatta el meggyőződését sem leveleiben, sem beszéd közben környezete előtt, sem előadásaiban tanítványai előtt. Barátai aggódtak is emiatt érette és figyelmeztették őt a veszélyre, melynek nyíltságával kiteszi magát. De igazságszeretete oly erős volt, hogy nem törődött a világgal és az emberekkel. Öt az igazság befolyásolta csak, nem az emberek róla való — és egyéb közvéleménye. Ostorozta tovább is mindenütt a rosszat balgaságot, tévhitet. Ellenségei pedig mint ragadozó oroszlánok, már álltak a lesben . . Paleario a szerzője annak az ő korában hires és még ma is szívesen olvasott iratnak, melynek ciine: »A megfeszitett Krisztusnak jótéteményéről.« Az inkvizíció ezt a munkáját elkobozta és megsemmisítette, de az előző évszázad kezdetén egy példányt adta át nekem, hogy sokat küzdött, ' még többet csalódott, szenvedett, de mindig s mindenütt csak a kisasz- szonyra gondolt. Hálája jeléül, amiért annyi ideig várt reá, mert az ő szíve folyton azt súgta neki s éreztet hogy | Sugár Magdolna még mindig vár reá, — ezt a soha nem hervadó virágot küldi. — Virágot küldött nekem az édes jó lélek ? ! . . . — Igen, ezt az örökké élő, csoda virágot küldi, mely nagyon ritkán, minden huszonöt évben egyszer hoz egy tündöklő virágot. S az a legenda róla, hogy amikor kinyílik a virága, nagy öröm éri a tulajdonosát. — Köszönöm, kedves bácsi, szívességét, jóságát, hogy elhozta az én örök jegyesem utolsó üzenetét s drága ajándékát! — rebegte Magda viharzó szívvel s csókot lehelt, forró könnyet hullatott a különös virágra, melynek pálma szerű levelei egyetlen nagy virágbimbót fogtak körül. — Óh miért nem láthattam meg mégegyszer a szegény Lacimat is! Vagy hát csak egy arcképét hozta volna el! belőle mégis fölfedeztek és kiadtak. Ez a Krisztusról való igaz bizonyság- tétel 1542-ben Toskanaban és 1543- ban Velencében kerüli ki a sajtóból. Nemcsak Olaszországban keltett nagy feltűnést, hanem más országokban is, midőn idegen nyelvekre lefordították. Ezen irat igen hamar elterjedt 1543 -1549-ig Velencében 40,000 példányt nyomtak és adtak el belőle. Nem csoda hát, ha az igazság ellenségei is megismerték és mindent elkövettek arra nézve, hogy elnyomják és Íróját elveszejtsék. Eretnekség vádjával léptek föl ellene. Nemsokára már bírái előtt állott, kik halálos ellenségei voltak neki. De a hivő bátorságával és emelt fővel lépett eléjük. »Vannak olyan szívtelen és kötekedő emberek mondotta védő beszédjében — kik a legartatlanabb dolgokat is bűnnek akarják bélyegezni, úgy hogy nem szabad megpróbálni az embernek, hogy előttük Krisztusnak fönségét és őt, a minden üdv fórrá- j sát, minden nemzet és nép királyát, büntetlenül magasztalja. Mivel ebben az évben egy könyvet Írtam, melyben azokról a jótéteményekről szólok, melyekben az emberiség Krisztus halála által részesedett, most ebből kifolyólag bűnvádi eljárást indítanak ellenem. Lehet ennél gyűlöltebb dolgot kitalálni?« Miután röviden kifejtette hitének alapját és beszélt reménységéről, igy folytatta tovább, miután a barátok és bírák méltónak találták a tüzha- lálra : > Ha iratomért, mely hitemnek vallástétele, ezt a büntetést kell elszenvednem, akkor uraim, velem nem történhetett volna nagyobb szerencse. Olyan időben mint a mienk, véleményem szerint egyetlen keresztyénnek sem volna szabad ágyban meghalnia. Bevádolva, bebörtönözve, megostorozva, fölakasztva, zsákba varrva, vadállatok elé dobva vagy lángokban megsütve lenni, ugyan’mit árt az? Különösen ha az ilyen halál által az igazság egyre jobban és jobban napfényre kerül!* Azután vádolói felé fordult és föltárta a gyűlöletes barátok és papok gonoszságát, erkölcsi romlottságát és életmódjukat. Azután azt a boldogságot ecsetelte, hogy könyvei között élhet, »Amire szükségem van, az egy pad, melyen ülök, egy gyapjú takaró a hideg ellen, egy vászon leszáritani homlokomról az izzadságot, egy ágy, hogy kipihenjem magamat.« Amint ezeket mondotta, összekulcsolta kezeit és könyörgött a Krisztushoz, hogy ajándékozza meg hitét az ő erényeivel, hogy kedves lehessen ő előtte. A vádolt beszédje igen mély hatást gyakorolt a bírákra. Fel is mentették í a vád alól. De az ő gyűlölettől el— Hoztam egyet! - szólt a ván- | dór mély szomorúsággal s az ő szeméből is könny szivárgott. — Igazán?! Mutassa.édesbácsikám! — Ne kívánja látni, mert nem ismer benne rá, úgy megviselte szeren- i csétlent a sors keze ! • — Én meg ismerem, bármilyen változáson ment is át. Mutassa, édes jó uram hadd csókoljam meg a drága képet. — Nem csókolja meg azt a képet, mert olyan eltorzult arcot mutat, hogy megrémül tőle, ha meglátja. — Akit én szerettem, akit én szeretek nem tud oly rut lenni, hogy az én szivem elidegenedjék tőle. Tehát bátran megmutathatja ! Az idegen kiegyenesedett s az arca is mintha szemlátomást fiatalodott volna, oly boldog derűt ölte fel: — Tessék hát megnézni, ime itt a kép! — Hol van?! — tekintett Magda mohón a messze földről jött idegenre. — Tessék jól megnézni, hisz már mutatom ! — Nem értem . vagy, oh, teremtő Atyám ! hisz maga az . . te vagy az édes Laci! — tört fel Magda kebléből egy halk sikoly. — Én voltam a Laci s itt az ijesztő rém-képe! Ugy-e nem csókolni való?! — Akit én szerettem, azt örökké szeretem ! — rebegte Magda hullámzó kebellel . s ime abban a pilanatban felpattant a csoda virág egyetlen bimbója : tündöklő fényben ragyogott a szivárvány színeivel ponpázó, liliomhoz hasonló szirma Üdvözültek mosolyával állt a kincskereső Magda előtt, kezét keblén összekulcsolva : — Hála néked édes mennyei Atyám, hogy megengedted ezt a boldog találkozás napját érnem ! Elfelejteti velem mindazt a sok szenvedést, melyen húsz év leforgása óta átmentem. . — Hát megtalálta 1-e azt, amit kerestél, amiért húsz esztendő elveszet életedből? Leltél e sok aranyra? — kérdezte Magda fájó emlékezéssel — Találtam ! — Sokat? — Sokat, azaz nagyot, a világ legnagyobb, legszebb, legjobb, legbol- dogitóbb aranyát: téged, te jóság ! . . Folytatjuk. _____________
