Harangszó, 1918

1918-12-15 / 33. szám

IX. évfolyam. 1918. december 15. 33 szám. VALLÁSOS NÉPLAP. Felelős szerkesztő és kiadó : Szalay Mihály Lovászpatona (Veszprém m.) Társszerkesztök: Czipott Géza, Németh Károly és Zongor Béla. Clőftzet«al ara 80 számra közvetlen küldéssel 4 K 60 t, csoportos küldéssel 4 K. Kéziratok LOVÁSZPATONÁ-ra (Veszprém megye), elő­fizetési dijak, reklamációk a HARANQ8ZÓ kiadóhivatalának KÖRMEND-re, küldendők. Előfizetést elfogad minden ev. lelkész és tanító. ,,Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok...“ Es. 45—22. TARTALOM: Htss Ferenc: Anyámhoz. (Vers.) — Balogh István: Hova menjünk? hivás. — Hírek. Szomorú Advent. — Előfizetési fel­Anyámnak.*) Édes öreg szülém, drága Anyámasszony, Úgy sejtem, úgy érzem, hogy többé nem látom; Áldott puha kezét nem csókolom többet, Nem sírók el keblén egy-két forró könnyet. Idegen ez a nép, idegen az ország, Napról-napra jobban elgyötör a honvágy: Csak még egyszer látni jó Apám s Anyámat, Még egyszer ölelni három kis hugámat. Ha én itt meghalnék, édes Anyám, lelkem : Értem ne gyászoljon s egy könnyet se ejtsen! De ha emléki közt néha majd kutatgat, Oh, csak akkor jusson nekem egy pillanat. Csak egy röpke percet szenteljen majd ne- Sóhaja se halljék, könnye se peregjen, [kém, Annyit mondjon halkan, nehogy más meg­hallja : — Az én szegény fiam orosz föld takarja... Huss Ferenc. *) 1917. november 26-án indult el Blaged&rnoéból és most kaptuk meg. Hova menjünk? Ján. VI. 67—69. A ránk nézve,;sok tekintetben szo­morú végétéért? világháború nemcsak az emberek külső életviszonyait rázta meg és forgatta fel sok esetben fene­kestül ; hanem — tagadhatatlanul — alapjában megrázta a hitet is. Az a magábaszállás. az a bün- bánat, az az imádkozó hangulat, mely az embereket a háború kezdetén ha­talmában tartotta és templomba haj­totta, a háború folyamán fokozatosan megcsökkent. A háború borzalmai és szenvedései alatt az emberi szívek elfásultak, közönyössé, sőt elkesere­detté lettek. Mivel az ember minden bajában bűnbakot szokott keresni, hogy rajta keserűségét, haragját ki­tölthesse, a háború szenvedéseiért sokan az Istent tették felelőssé: meg- káromolták, megtagadták és elhagyták a Jézussal való közösséget is felbon­tották. Idők folyamán be fog bizo­nyulni, hogy az emberek vesztett csatáknál is nagyobbat veszítettek mikor szívükből kiesni engedték leg­értékesebb kincsüket: Istenüket és Megváltójukat. Mivel az ember min­den jóhoz, minden igazán értékeshez szenvedések árán jut, ezt a nagy veszteségét is majd nagy szenvedések árán fogja belátni. Most az emberek nagyon nehéz, nagyon válságos időket élnek. Ilyen nehéz, válságos időket éltek át Jézus tanítványai is abban az idő­ben, melyben Jézus és Péter között a fent jelzett evangéliomi szakasz párbeszéde végbement. Ez a párbeszéd pedig akkor történt, mikor Jézust galileai működésének tetőpontján, különösen a kapernaumi zsinagógában mondott kemény beszé­deiért az előbb lelkesedő sokaság kezdte elhagyogatni »kezdőnek tőle hátraállani«. Jézus a ragaszkodásnak, a lelkesedésnek ezt a megfogyatko­zását, visszaesését nemcsak hogy el nem titkolja, hanem világosan és élesen kifejezésre is jutattja, mikor a 12 tanítványhoz így szól: „Nemde el akartok e ti is menni?“ A Genezareth tavának nyugoti partján, egy lakatlan hegyvidéken történt, hogy Jézus ötezer éhező em­bert öt árpakenyérrel és két halacs­kával csodálatos módon megelégített. Az a sokaság, melynek lelkére Jé­zusnak beszédje is mély benyomást tett, ezen csodálatos esemény által fellelkesítve, Jézust királlyá akarja

Next

/
Oldalképek
Tartalom