Harangszó, 1918

1918-01-13 / 3. szám

1918. január 13. HAftANQSZÓ V gazdag örökségünket és kamatoztas­suk. Mutassuk meg, hogy nem va- igyunk érettek a halálra; élni, hatni sakarunk. Mi ránk vár a világnak evangéliommal való megtöltése s ezáltal ismét újjá teremtése.. Nagy • tfeladat, súlyos örökség, de el kell végeznünk, mert ettől függ megma­radásunk, további életünk. Ilyen tu­dattal és ilyen elhatározással induljunk neki a reformáció ötödik századának. szm. I ndo kolá^-az 1848. XX. t.-c fokozatos végrehaj­tásáról szóló törvényjavaslathoz. Gróf Apponyi Albert az 1848. XX. )t.-c. fokozatos végrehajtásáról szóló törvényjavaslat indokolásában többek között a következőket mondja : Mind­jobban érezhető szükséggé vált az I 1848. évi XX. t.-c. 3. §-ának korszerű, a törvény szellemének, a fennálló viszonyoknak és az állam pénzügyi ké­pességének megfelelő megvalósítása E törvényszakasz valódi célja, ter­jedelme, megvalósításának módja felől maguknak az érdekelt egyházaknak rtnézete is szétágazott. Ha tehát a ^kormány a 48-diki törvényhozás ez- lirányu rendelkezésének meg akar • felelni, határozott vezérelvet kellett nmaga elé tűzni. Ez a vezérelv pedig j Ma Isten is úgy akarja, a nyáron 0 lesz az én sziveni-párom, virágom Sej, a virág szép a legény kalapján ! Ezt dalolja minden legény, minden lány. Rózsám Laci is mindaddig dalolta, Mig kalapját a szél el nem sodorta. Pörge kalap búcsúi mondott örökre. Szivem Laci nem mehet a fölsz. gre. Nincsen kalap: mire tűzzön virágot? Kis árvácskám sirathatod a párod ! Ez a gunydal úgy elkeserítette La­cit, hogy faképnél hagyta örökre a ^szülőfaluját. Jól lehet, azért ment /városi kenyeret enni, mert sugár 'Magda is a vámosba szegődött szol­gálatra. De tudja a jó ég, hogy volt. nmint volt, nem találta helyét a vá­rosban. A szive hívta, vonzotta vissza báz édes szülőfaluba. — Jaj, csak ne csúfolnának ki ott- rihon annyira, úgy itt hagyqám a por- <] fészek városát, hogy azt is eltagad- n nám.laktam-evalahabenne! - mondta b egyik vasárnap délután Magdának, ti mikor a piaci nagy komédiás sátort ri bámulták többed magukkal — Én nem panaszkodhatok semmit r sem. Sőt soha nem volt ilyen jó dől- o gom, mióta csak eszemre emlékszem, t mint most Egy koszton vagyok az csak olyan lehetett, mely az 1848. ! XX. t.-c 3. §-a alapgondolatának, igazi céljának, a történelmi fejlődés­nek, az állam érdekének megfelelt. 1 Ez pedig nem lehet más, mint az, hogy a bevett vallásfelekezetek tör­ténelmileg fejlődött, törvényileg elis­mert autonómiáját tiszteletben kell tartani s az állam anyagi segélyezését ott és annyiban kell nyújtani az egy­házak meghallgatása mellett, ahol és amennyiben ezen egyházak állami és köztársadalmi célokat is megvalósíta­nak, mint a közoktatásügy és jóté­konyság mezején, a szorosan egyházi célok terén pedig ott, hol a hívek teherviselési képességének határa vég­ződik, vagyis ahol a reájuk nehezedő egyházi terheket anyagi összeroska- dások, erkölcsi bajok és köztehervi­selési képesség csökkenése nélkül elhordozni már nem képesek. Ezért a jelen törvényjavaslatnál alapul azok a számítási adatok szol­gáltak, melyeket a benne segélyezni szándékolt egyházak hivatalos szervei az egyházi erőforrásokból nem fedez­hető szükségletek kiszámítását illető­leg megállapítottak. Már 1907-ben, első miniszterségem idejében meggyőződtem arról, hogy a prot. egyházak egyházi szükségle­teiket csakis nagyobb állami segéllyel képesek fedezni és kielégíteni... Áthatva az 1848. évi XX. t.-c.-ben | urakkal s aztán milyen jó mindenki hozzám! A tekintetes asszony még kötésre is tanít. Azt mondhatom, hogy nem is dolog az, amit most kell vé­geznem, ahoz képest, mit otthon a faluban dolgoztam, — mondta Magda. — Hát iszen nekem sem az a ba­jom. hogy megkellene szakadnom a dologban, hanem a rabos, kifordított állapotot nem tudom megszokni s irtózom a nyik-nyuk városi koszttól 1 Teremtő Atyám, mit adnék azért, ha még egyszer jól lakhatnám igazi tu- I rós csuszával, avagy rétessel! — No, várj csak, majd sütök, fő­zök én neked jobbat is annál, mint a falun ettél! mondta Magda sze­mérmes mosolygással. — Haj, tudnék hát csak odahaza egy kis hajlékra szert tenni, hogy abban főznél holtunk napjáig nekem, mint hites uradnak ! Én lennék akkor a világ legboldogabb embere! — mondta sóvárgó szívvel a legény. A falu rajongó fia addig-addig sírta vissza a pacsirtadalos, búzavirággal hi- ines, aranykalászos mezőnek és a tün­dérmeséket susogó, madárdaltól zengő erdőnek bűbájos világát mig, egyszer 19. foglalt elvek igazától, külön törvény­ben alayitványszerüleg kívánom biz­tosítani az egyházak e jogigényét az állammal szemben, nehogy az egy­házak ezen legelsőrendü érdekeinek kielégítése a váltakozó kormányok irányzatainak alávetve legyen . . Arról is biztosítani kell az érdekelt egyházakat, hogy azon segélyeket, melyeket eddig különös törvények létesítettek, vagy amelyek szerződésen alapulnak, vagy amelyek költségvetési törvényben eddig is meg voltak sza­vazva : azok élvezetében az érdekelt egyházak tovább a is meghagyatnak, illetve ezek a segélyek a jövőben le nem szállíthatók, mert ellenk'ező eset­ben az állam úgy tűnnék fel, hogy elveszi az egyik kezével, amit a má­sikkal adott. Ázt sem zárja ki e törvényjavaslat, hogy amennyiben a jövőben igazol­nának a szóbanforgó egyházak oly szorosabb egyházi célokat, melyek viselésére a hívek anyagi terhe elég­telennek bizonyulna, s melyek egyházi szempontból okvetlenül szükségesek ; az állam törvényhozása, a segélyezés jogosságának, mértékének és az állam pénzügyi helyzetének gondos mérle­gelése után ily további segélyezést megállapíthasson Ä legfelsőbb felügyeleti jog érvényes gyakorolhatása érdekében, illetve az 1897. XX. t.-c. rendelkezései értel­bucsuzóra jelent meg Magda előtt. — Isten veled, Magda! Egy kis ideig nem látsz s híremet sem hallod ! — Vissza mégy a faluba"?! — kérdezte Magda némi ijedtséggel. — Oda készülök, de előbb egy kis kitérésem lesz. Elmegyek előbb Ame­rikába, Katiform i tartományba, ara­nyat ásni s egy év, avagy kettő múlva haza jövök, kinccsel megrakodtan. Megveszem akkor a legszebb fundust a faluban : tűzfalas, zöld zsalugáteres házat építtetek rá s abba repítelek téged, mint édes feleségemet! — Ne menj el, Laci! Nem hiszek én a Katiforma ország kincsében ! — marasztalta Magda esdő szívvel. — Elmegyek, Magdám, mert be­láttam, hogy nem jó szegénynek lenni! Tudod, mily kevésre, semmire be­csülik a szegény ember gyerekét?! így egész életünkön át csak a mások kutyája lennénk . . Vársz-e rám, Magda lelkem, mig haza kerülök ? — Várok, Laci, de én jobban sze­retném, ha itthon maradnál! — Vársz-e rám két évig? — Várok ötig, akár tizig is, de azért maradj csak itthon ! . . Folytatjuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom