Harangszó, 1918

1918-06-30 / 19. szám

1918. junius 30.

HARANQSZO

147.

í a 100 koronánál nagyobb névértékű kötvények is. Ettől eltérőleg az 50 koronás kötvények évi szelvényekkel v vannak ellátva, tehát egy évben egy- t- szer egy összegben kamatoznak s lf az első szelvény 1919 szeptember 1 -én esedékes. A kamatokat ott kapjuk n meg, ahol a kötvényt vásároltuk, de . bármelyik adóhivatalnál, vagy postatakarékpénztárnál is beváltják a szelvényeket.

Az áll^m a hadikötvény kamatait,

| épugy, mint felmondás esetén a hadi- ' kötvény tőkeértékét, a kötvénytulaj- il donosnak minden fenálló és a jövő- u; ben behozandó magyarországi adó, jd bélyeg és illeték levonása nélkül SÍ fizeti ki. Azonfelül a vásárolt hadiig kölcsönkötvények felhasználhatók lesz- in nek ama hadi-nyereségadók fizetésére, i, amelyeket a törvényhozás a közeljö- jv vőben fog kivetni. Az adófizetésnél j az állam az eredeti kibocsátási árat, |b azaz 92 koronát, veszi számításba.

A hadikölcsönkötvényeket az állam, n ha majd neki tetszik, felmondhatja, h ami azt jelenti, hogy a kötvény tulaj- p donosának azt az összeget, ami a pí kötvényre rá van Írva, visszafizetheti r s a kötvényt akkor beszedi. Erre a v felmondásra (visszafizetésre) azonban ! az államnak 1925 szeptember 1 -je előtti időre nincsen joga. Ebből a kötvénytulajdonos hasznára az következik, hogy kötvényeiért jóidéig

okvetlenül megkapja az öt és fél percentes szép kamatot

»Egész eddigi uralkodásom bizonyítja, mennyire tisztelem és milyen nagyra tartom én a vallást, vagyis minden embernek az ő Istenéhez való viszonyát... Aki azt mondja, hogy országomban katholikus alattvalóimnak nehézségeket okoznak vallásuk gyakorlásában, az hazudik.«

Vilmos császár.

A háború és a politikai élet eseményei.

Minden gondolatunk ezekben a véres napokban ott van a Piave partján, hol a hivatalos jelentések szerint is a magyar honvédek és a magyar ezredek halál megvetéssel küzdenek ember-emberrel szemben az áruló olasz ellen,

A Piave mentén folyó harcok jellegüket és hevességüket illetőleg teljesen megegyeznek az Isonzó mentén vívott rettenetes harcokkal. A mi részünkről a harcokat most is Boro- evics tábornagy vezeti. Az olaszok egy nem várt természetes segitséget is kaptak az utóbbi harci napokban A Piave folyó, amely közvellenül csapatainknak háta mögött van, hatalmasra dagadt. Ez nagyban megnehezítette csapataink élelmezését és munícióval való ellátását, azonban eddig nem akadályozta meg, hogy csapataink lankadatlan erővel verhessék vissza az ellenség támadásait. Az olasz haditudósítók ujjongva Írtak erről a segítőtársról. A folyómenti arcvonalon és a Montellon a véres harcok előreláthatólag még néhány napig eltartanak. Tetőfokát a küzdelem még nem érte el, de már észrevehető, hogy az olaszok erői lassankint elfogynak, mig mi bőségesen rendelkezünk tartalékokkal. A Montellon elért sikerek már most is veszélyeztetik az olaszoknak a Grappa hegycsoportján húzódó állásait. Az olaszok ezt a hegycsoportot a modern hadászati eszközök mindegyik fajtájával megerősítették, de most az a veszedelem fenyegeti az itteni állásokat, hogy hátukba kerülünk és zsákmányszerüen körülvesszük. Ha a helyzet annyira megérlelődik, hogy a Treviso —Mon- tebelluna vasútvonal irányában előrenyomulhatunk, akkor a Grappa körül van véve és alig tizenöt kilométeres nyilas kínálkozik az olaszoknak a visszavonulásra.

Azoknak a győzelmes harcoknak, amelyeket a németek nyugaton, mi pedig az olasz arcvonalon elértünk, megérlelik a hatásukat. Ellenségeink vezérférfiai mind sűrűbben nyilatkozi nesen Akszjonow felé tartva kérdezi: x kicsoda és hovávaló ? Akszjonow e sorra felel s előzékenyen kérdi, hogy R szolgálhat-e egy csésze teával ? De ií a hivatalnok tovább faggatja kérdé- t seivel: hol töltötte az utolsó éjsza- jl kát ? egyedül-e vagy egy kereske- b dővel ? Látta-e reggel a kereskedőt? £ S miért kelt útra oly korán ? — Aksz- h jonow csodálkozott rajt’, hogy miért v vallatják ennyire, azonban mindenre n megfelelt pontosan és hozzá tette:

— Mit vallatnak igy engem ? Nem v vagyok én sem tolvaj, sem rabló, k A saját üzleti dolgaimban utazom; ti kinek mi köze ahhoz, hogy hol vol- b tan>, mit tettem?

Erre a hivatalnok a katonákat e szólítva, mondá :

— Én a tartományi rendőrfőnök i vagyok s azért kérdezlek ezek felöl, r mert a kereskedőt, akivel a tegnap ij estét együtt töltötted, meggyilkolták. / Mutasd a holmidat, ti pedig, — for- b dúlt embereihez, kutassátok át!

A katonák rögtön hozzáláttak a 1 bőröndök és utizsákok fölbontásához 9 és átvizsgálásához. Egyszerre csak & a rendőrfőnök az egyik zsákból kést

húz elő s rárivall Akszjonow ra:

— Kié ez a kés?

Akszjonow odanéz és látja, hogy egy véres kés került elő az utizsák- jából ; s összerezzen.

— Mitől véres ez a kés ?

Akszjonow felelni akart, de csak

remegve tudta dadogni:

Én .nem tudom... én .a kést én a kés nem az enyém. . .

Ekkor igy szólt a rendőrfőnök :

— A kereskedőt reggel az ágyában meggyilkolva találták. Rajtad kivül más nem volt a szállóban, csak te követhetted el a tettet. A ház külömben is belülről be volt zárva s kívüled senki sem volt benn. Hozzá most meg véres kést találunk a táskádban; az arcod is elárul. Mondd, hogyan ölted meg őt és mennyi pénzt raboltál el tőle!?

Akszjonow esküdözött, hogy nem ő a tettes; hogy a kereskedőt, miután teájukat megitták, nem is látta többet; hogy csak a saját nyolcezer rubelje van nála ; s hogy a kés nem az övé. A hangja akadozott, sápadt volt és egész testében remegett a félelemtől, mint valami bűnös.

A hivatalnok megparancsolta a katonáknak, hogy kötözzék meg és tegyék föl a kocsira. A podgyászát és pénzét elvették tőle s azután elvitték a legközelebbi város fogházába. Wladimirban utánatudakozódtak, hogy kicsoda s micsoda. A wladimiri kereskedők és lakósok azt valloták felőle, hogy legénykorában könnyelmű életmódot folytatott ugyan, de azért I jóravaló, becsületes ember. A rendőrség mindamellett elitélte, hogy ő gyilkolta meg a rjasani kereskedőt és ő rabolta el a húszezer rubeljét.

Akszjonow felesége kétségbe volt esve s nem tudta mihez kezdjen. Gyermekei még kicsinyek voltak, sőt az egyik még szopott. Fogta a gyermekeket és elutazott velük abba a I városba, ahol a férje börtönben ült. Először nem bocsátották hozzá; de a börtönfelügyeló nagy könyörgésre végre mégis megengedte, hogy férjéhez vezessék. Amint rabruhában, bilincsbe verve, tolvajok közt látta a férjét, összeesett és sokáig nem tért eszméletre. Aztán pedig melléje ült gyermekeivel s elkezdett beszélni az otthoni dolgokról, és kikérdezte min-