Harangszó, 1918

1918-06-16 / 18. szám

1918. junius 16.

HARANQSZÓ.

141.

Tulajdonképen csak három csoport van. A bramánok, a szudrák és a kaszton kivüii páriák. Ezek azonban számtalan alosztályra oszlanak, úgy hogy szinte megszámlálhatatlan a kasztok tömege. Minden foglalkozásnak megvan a maga kasztja. Még a tolvajok is külön kasztot alkotnak. Egyik kasztból a másikba senki át nem léphet. A bramán s minden leszármazottja bramán marad. A selyemszövő nem mozdulhat el szövőszéke mellől. A földmives minden ivadékával együtt a földet kénytelen művelni. A kasztok össze nem házasodnak ; egy kasztbeli még halálos veszedelemben sem megy segítségére a másik kasztbelinek, olyan ür tátong közöttük, amelyen át csak a keresz- tyénség verhet hidat.

Ziegenbalg és Plütschau még teljes megtöretlenségében láthatta az indiai pogányságot. Az utolsó 200 év alatt nagy diadalokat vívott ki Indiában a keresztyénség. Ma már csak a múlt borzalmai közé tartozik az özvegyek elégetése. Akkor, amikor Krisztus első követei megérkeztek Indiába, még mindennapos eset volt, hogy megrakták a máglyát s megadással, tán még örvendeztetéssel is jött az özvegy, engedte magát megkötöztetni, engedte, hogy száraz falombbal eltakarják, olajat öntsenek reá s lángra lobbant- sák S mig halálos vergődés közepeit jajgatott a szerencsétlen, addig a néptömeg ujjongott és tombolt körülötte. Hiszen a férj meghalt s igy az asszonynak nincs joga élnie. A férj halálának az asszony az oka, bűnhődjék érte.

A két misszionárius szivét a Krisztus szerelme szorongatta. Ezért engedelmeskedtek az Ur missziói parancsának. Ezért jöttek el Indiába A pogányság vigasztalanságának, fortéimességének és nyomorúságának láttára milyen hatalmas lángra lobbanhatott szivükben ez a szeretet, milyen erős vágy ragadhatta meg lelkűket, hogy ennek a szerencsétlen népnek Krisztus békességet adó, megtisztító, boldogító kegyelmét hirdethessék. Folytatjuk.

.4 világ legnagyobb árvaházának alapitója, Francke H. Ágost a hitről i és a szeretetröl: »Egy szemernyi élő hitet többre kell becsülni egv mtizsányi i puszta történeti tudásnál és egy csöpp i igaz szeretet magasabb értékű, mint i a minden titkok tudományának egész \ tengere.«

Mariska.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

Egyik őszi reggelen beállított a kis Cser Mariska édesanyjával az uj helyére. Jóságos tekintetű, szives, csinos, fiatal úrnő fogadta őket.

— Csakhogy megjött már, kis szívem. Nagyobbik leánykám, az Edilke már igen várja ám . Hanem hogyan is hívják magát, lelkem? Mert hát cselédleányunknak is Mariska a neve, mint magának. Valami megkülönböztetést kell kettőjük között tennünk . .

— Mariska, Mariska ! Jöjjön be!

— szólt ki az úrnő az ajtón a konyhába, honnét egy tenyeres — talpas, haragos tekintetű, idősebb leányzó dugta ki a boglyas fejét.

— Nézze csak, a kis uj dajkánknak is Mariska a neve Azt gondoltam, hogy magát ezután Marcsának hívjuk megkülönböztetésül.

A haragos leányzó még jobban összehúzta sürü szemöldökét, vállát vonította S; visszahúzódott a konyhába.

Később, mikor négyszemközt került a kis dajkával, vállonragadta s megrázta kegyetlenül.

— Te, tolvaj, te! Azzal léptél be ide először, hogy elraboltad az én becsületes, szép nevemet!. .

— Ne haragudjék, Mariska, hisz én mindig így fogom magát nevezni!

— kérlelte a kis dajka

— Ne is próbáld máskép, mert kirázom a lelkedet a rozoga testedből. . .

Szegény kis Mariskának ez a har- pia természetű Marcsa leányzó keserítette meg az életét az uj helyén. Máskülönben oly boldog lett volna, mint a messze idegenből haza tért, eresz alatt csicsergő fecskemadár. Szerette a házban mindenki a szorgalmáért, ügyességéért, nyiltszívüsé- géért és a vidám jo kedélyéért. A gondjaira bízott kicsiségek annyira ragaszkodtak hozzá, akárcsak az édes anyjukhoz.

A nehezebb és piszkosabb munkákat Marcsa mind a kis dajkára akarta tolni. Eolyton parancsolgatott neki, mintha csak az ó cseléde lett volna. Mariska, amennyire lehette, készségesen segédkezett a munkájában, de neki nappal a kis gyermekekkel kellett foglalatoskodni.

Esténkint azonban, mikor elaludtak a kicsiségek s Mariska kikerült a konyhába : Marcsa annyi tisztogatási munkát bízott reá (amit tulajdonkép neki kellett volna nappal elvégezni), hogy szegényke többnyire éjfélre tudott velük végezni. Az álomszuszék vén leány azalatt hangos horkolással aludt

S folyton követelőbb, zsarnokabb lett Marcsa, mígnem a kis dajka megtagadta neki az engedelmességet.

— Mit mondtál?! Nem teszed meg, amit parancsolok ? !

— Nem végzem el többé a maga dolgát, — állt merészen szembe vele a kis dajka. — Megmondta a nagyságos asszony, hogy maga nekem nem parancsolhat. Nem is engedi meg nekem, hogy piszkos munkát végezzek, mert a gyermekek mellett mindig tiszta ruhában kell lennem . . Aztán nem úgy bánik maga velem, hogy megérdemelné a sok segítségemet

— Mit mondtál, te kócos csirke?!

— Hallhatta, elég hangosan mondtam.

— Nesze hát, ezt meghallod te is ! . És jegyezd meg jól, hogy egy hét múltán már nem leszel ebben a házban .

Szegény kis Mariska a falnak esett, úgy arcul ütötte a megvadult fúria. Kiment az udvarra, ott sirt keservesen a kötőjébe temetve arcát.

A kis dajka sírásának viszhangja támadt az udvaron : mintha a föld alól hangzott volna valami kétség- beesett állati sirás. Megdöbbenve tekingetett Mariska hol erre, hol arra s keserűségét, sírását mintha csak elfujta volna a szellő. De hiába kereste a sirót. nem találta sehol.

Egvszercsak észbe kapott Mariska, az udvar közepén levő csigáskuthoz szaladt s amint a mélységbe tekintett, ott látta a mély vízben kétségbeesetten vergődni a kis házőrző kutyát, a Vitézt.

— Jaj, hogyan segítsek rajtad, kis kutyuskám ! — töf rengett a kis dajka, de csak pár másodpercig, amikor gyorsan leeresztette a vedért a viz felszínéig, amibe aztán a Vitéz megkapaszkodott, belehelyezkedett s Mariska felhajtotta.

így került a kis Vitéz a szép napvilágra, megmentve a vizbefulástól.

— Látod, kutyus, látod, miért ugrálsz mindig a szegény kis madarak után ! Ugy-e, majdnem p vizbe fulladtál miatta! — simogatta meg

j Mariska a trüszköló Vitéz fejét, vi- I szont a kutya megnyalta, azaz meg-