Harangszó, 1917
1917-01-07 / 2. szám
10. HARANQSZÖ nak egy-egy darabot, el-elsodornak egy-egy fát, virágot. Ki tudná megmondani, győzve is mennyit vesztettünk, mennyit elrabolt tőlünk emberekben, egészségben, pénzbeli és pénzzel föl nem mérhető szellemi javakban ez a nehéz idő. Minden szív és minden család maga érzi legjobban, mennyijébe került a békesség hiánya és mit tudna adni, ha megvehetné rajta az áldott békességet. Pál azonban nemcsak külső békes- ségre gondol és nem azt tartja legfontosabbnak. Mikor például a Filip- pibelieket köszönti, magának sincs külsőleg békessége, mert levelét a római fogságból irja, amelyből élve ki sem szabadulhatott. Ezenkívül is örökös harc, fáradság, szenvedés az élete. A II. Korinthusi levél 11. és 12. részében maga mondja el, menynyit szenvedett emberektől, természeti elemektől és beteges testétől. Mégis mikor másoknak békességet kiván, úgy kívánja azt, mint aki maga annak birtokában van. A békesség tehát nem azt jelenti, hogy minden kedvünk szerint történjék, mert az uzsorásnak a tisztességtelen haszon, az irigynek mások szerencsétlensége van kedvére, de békességről náluk szó sem lehet. Különben is készen kell lennünk, hogy a szerencse szerencsétlenségre, a jókedv bánatra fordul s békességünket minduntalan megronthatja. Nem is az az igazi békesség, ha senkivel össze nem ütközünk. Sőt akárhányszor csak úgy tud lelkünk megnyugodni, ha az igazságért, a jó ügyért, az elhagyottakért keményen szembe szállunk a gonoszokkal és haragjukat, sőt gyűlöletüket is vonjuk magunkra. Nem is az a békesség, ha mentek vagyunk betegségtől. Az erős testben is lakhatik nyugtalan lelkiismeret. Az igazi békesség a léleknek békessége. Olyan belső tulajdonság, amelyet nem zavarhatnak meg a külső körülmények, ellenkezőleg a lélekből kiáradva ez diadalmaskodik a külső körülményeken. Jézus békessége ez, aki nyugodtan tud aludni, mikor a hajó már-már elmerül s amint felébresztik, békessége kiárad a tajtékzó habokra s azok csöndesen egymásra simulnak. Az ö békessége, aki mig teste a kereszten vonaglik, megbékélt szívvel imádkozik ellenségeiért és lelkét nyugodtan Isten kezébe ajánlja. Pál békessége ez, aki zúgolódás helyett dicsekedni és örülni tud a háborúságokban. Luther békessége, aki az ellenséges indulatu császár, fejedelmek és főpapok előtt bátran vallást tesz Krisztusról: »Itt állok, nem tehetek másként!« Látszik rajta az öröm, hogy vallást tehet és az elszántság, hogy kész az egész világ háborúságát magára venni, csak lelkének békessége megmaradjon Nem külső, hanem igen is mélyen fekvő belső békességről van itt szó. Valami olyan forrásról, amelyből a külsőleg ostromolt ember mindig uj, meg uj készletet merít a küzdelemre. Valami olyan rejtett menedékről, ahová a harcból vissza lehet húzódni és uj erőre kapni A tengeralattjáró hajó, ha vihar éri utol, lemerül a mélybe, ahová nem ér le a vihar ereje és csöndességben vár, mig elmúlik a veszedelem. De jó volna most, ha még a háború előtt lett volna ilyen belső békességünk, vagy legalább most tudnánk azt megszerezni, hogy abba vonulhatnánk és nyugodtan várhatnánk, mig felettünk elinalnak a viharok. De ne higyjük, hogy ez a békesség a halottnak érzéketlensége, vagy a semmitérő ember közönyössége és tétlensége. Épen Jézusról, Pálról, Lutherről tudjuk, hogy legérzékenyebbek voltak jó és rossz iránt és egész életük tevékeny munka, sőt .szakadatlan kemény harc volt a rossz ellen a jóért. Épen ez a békesség hajtja őket, hogy azt másokkkal is megismertessék és lelkűkbe átplántálják. Nekik a tétlenség a legnagyobb betegség. Pál azt mondja: Jaj nekem, ha nem prédikálom az evangéliomot! És minden igazi nagy embernek jaj, ha feladatát nem teljesítheti, ha lelkének nemes tartalmát, gazdag békességét mások javára ki nem öntheti. Az igazi békesség tehát nem akadálya a munkának, hanem bizonyos határozottsága, szilárd biztossága, nemes egyenessége gondolkodásnak, az érzésnek, a cselekedetnek, magaviseletnek és egész életnek. Ézt azonban, mint minden nagy dolgot nem lehet könnyen megszerezni, sőt a maga erejéből soha senkinek sem sikerül. Ez csak Isten kegyelmi ajándéka lehet. De nem egészen ingyen. Imádkozni kell érte. törekedni kell utána, tusakodni kell elnyeréséért. Isten csak igy adja meg és tőle mégis ingyen ajándék lesz, mert nem azért kapjuk, mintha érdemesek volnánk rá, hanem tiszta kegyelemből. É szerint a kegyelem nem hogy mögötte állna a békességnek, hanem előbbre való annál. Pál apostol pl 1917. január 7. tudja mit mond: »kegyelem néktek« és csak azután »békesség« és pedig Istentől, mint »Atyától«, de nemcsak tőle, hanem a »Jézus Krisztustól« is. Luther példájából érthetjük ezt meg legjobban. Akármit tett, akármennyire gyötörte magát szerzetes korában, lelke mindig nyugtalan maradt, de mikor megbizonyosodott arról, hogy ha hisz a Krisztusban, annak érdeméért Isten, mint szerető Atya kegyelmébe fogadja, attól kezdve visz- szatért lelkibékessége, nyugodt és bátor lett Isten és emberek előtt. A régi, gyötrődő, nyugtalan szerzetes biztos hitü, rettenthetetlen reformátorrá, tehát egészen uj emberré cserélődött. Isten egy újabb korban kiválasztott apostola azt mondja: »Tapasztalatból mondom, hogy az igazi keresztyénségnek ez a summája higyj a Jézus Krisztusban és üdvözölsz ; ezzel a hittel öröm és bizalom költözik az ember leikébe. Istent Atyának látjuk és a félelmet kirekesztő szeretettel együtt uj életnedv és életerő lép be lelkűnkbe, amely által Jézus Krisztusban, ami Urunkban uj teremtmények leszünk.« Nagy megnyugvás öröm és bizalom is az, ha érezzük, hogy Isten szerető Atyánk, és érjen akármi, kegyelme mindig velünk van. Velünk a jó napokban, de velünk a rósz napokban is. Sőt épen ott kezdődik az ő kegyelme, ahol a mi erőnk véget ér. Amit nem tudunk megtenni mi, véghez viszi az isteni kegyelem. Ahol gyönge a gyermek, még mindig erős lehet az atya és a gyöngeséget erővé változtathatja. Sok mindenről azt hittük a háború előtt, nem tudnánk elbírni, Isten kegyelméből mégis elbírtuk. Ismerjük el azért mindenkor: »Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok!« és ne felejtsük el, hogy a kegyelem előtte jár a békességnek. szm. A koronázás nagy napja. 1916 december 30-án lépett uralkodói jogainak és hatalmának teljességébe IV. Károly magyar király. Hosszú századok hagyományos fényével tette fel a magyar nemzet királya fejére István király koronáját és mialatt az ágyuk dörögtek, a harangok zúgtak a király esküt tett, hogy az ország alkotmányát, törvényeit, régi jó szokásait megtartja és megtartatja. Aztán a világ mind a négy tája felé
