Harangszó, 1917
1917-02-25 / 9. szám
66. jak, hogy a háború ellenségeink bűne, azt hiszik, csak azoknak volna szükségük megtérésre. Még többen mikor azt hallják, vagy maguk is mondják, hogy nem csoda, ha ilyen nehéz idő jött ránk, mert olyan rosszak az emberek, mindig csak más emberekre gondolnak. Eszükbe sem jut, hogy magukat is okozzák a háború kitöréséért és ilyen hosszú elhuzódozá- sáért. Pedig a háborút nemcsak a másokon, hanem a rajtunk is eláradó bűn okozta. Igaz, hogy mi nem akartunk más országból hódítani, de jórészt magunknak köszönhetjük, hogy mások a mi megrablásunkra mertek vetemedni. A háború előtt az az átkos magyar betegség: a pártoskodás akkorára nőtt, hogy az ellenség azt következtethette belőle, hogy itt egy bomlásnak indult nemzet éli utolsó napjait. Mert a történelem tanúsága szerint a nemzetek bukását rendesen féktelen pártoskodás szokta megelőzni. Emlékezhetünk, hogyan lett az országháza is nem érett törvényhozókhoz, hanem rakoncátlan gyermekekhez illő botrányok színhelyévé. És sokszor fájdalommal kellett látnunk, hogy az ilyen formán volt az egész országban. Nálunk a gyűléseket többnyire gyűlölködéseknek lehetne nevezni, mert törvénytisztelet és mások meggyőződésének megbecsülése helyett mindenki maga akar magának is, másoknak is törvényt szabni. A másik nagy bajunk és bününk volt, hogy csak a jelennek élve a jövővel nem törődtünk. Nem adtuk meg a hadseregnek, amire szüksége lett volna; nem készültünk kellőleg hazánk védelmére s most ezerszeresen meg kell ezt fizetnünk pénzben, vérben, könnyben, szenvedésben. Ne okozzuk csak azokat a rövidlátó törvényhozókat, akik kormányunk ebbeli törekvését minduntalan meghiúsították, hanem gondoljunk arra, hogy olyanoknak tapsoltunk és olyanokat küldtünk képviselőkül, akik állam és egyéb terheink leszállítását ígérték. Kaptunk a jelen könnyebbségén s e mellett feledtük a jövő nehézségeit és súlyos feladatait. A következő nagy, valamennyi között legnagyobb és legrettenetesebb bününk a magunk fajunk pusztítása. Amire még a vadállat sem vetemedik, nálunk arra vetemedtek az édes anyák: maguk ölték meg gyermekeiket még világra jövetelük előtt. A megvetett eb is fájdalmasan nyöszörögve keresi elvesztett kölykeit, a magyar anyák meg örültek, hogy megHARANQSZÓ. szabadulhattak gyermekeiktől. Csak egyet, legföljebb kettőt tekintettek áldásnak és most az ilyenek is kegyetlennek merik mondani a háborút, pedig kell-e nagyobb kegyetlenebbség mikor valaki a maga testéből való testet, a maga leikével rokon lelket öli meg. Az ilyenek is panaszkodnak a háború miatt, pedig a háború csak azt a gyilkolást folytatja tovább, amit ők anyagi kézzel nem átallották elkezdeni. Mintha csak azt mondták volna: az én fajom, az én családom olyan megvetni való hitvány, hogy ebből kár volna több a világra. Pedig, ha azzal a pár millió magyarral többen volnánk, amit az utolsó 30—40 év alatt elpusztítottak, talán az ellenség is jobban meggondolta volna, hogy ellenünk jöjjön-e s annyival többen volnánk a harctéren is, itthon a munkában is. Sokszor ha'ljuk azt a panaszt: miért van nálunk annyi más nyelvű ember? Azért mert a magyar nem szaporodik úgy, mint kellene, nem tudja betölteni hazáját, hanem átengedi a helyét más népfajoknak, akiknél az anyák nem állnak be gyilkosoknak. A gyilkosok ne panaszkodjanak a sok veszteség miatt, mert ők lassanként sokkal több magyar lelket elpusziitottak, mint ez a borzalmas háború. Panasz helyett vádolják önmagukat és ne bocsássanak meg soha maguknak, mert az ő vétkük már igazán a szentlélek ellen való bűn, mert bizonyosan jobb meggyőződésük, anyagi lelkűk ellenére, tehát Isten lelkének szavát megátalkodottan elfojtva hajtották végre bűnüket. És örök gyalázat éppen reánk protestánsokra, hogy ez a bűn köztünk van legjobban elterjedve. Más felekezetbeliek előtt ez a legnagyobb szégyenfolt rajtunk s méltán kérdezhetik: hát igazán jobb vallás volna az a protestáns vallás, amelynél még az anyák is kivetkőznek anyai mivoltukból ? Magunk is kérdezhetjük magunktól: hát ezért kellett a reformáció, hogy a lelki szabadságot arra használjuk, hogy a legrettenetesebb bűnt szabadon kövessük és tovább plántáljuk ? De az ilyenekre azt mondhatjuk : Csak közöttünk élnek, de nem közi- bénk valók. Nem keresztyének, csak keresztyén nevű pogányok. Konkolyszálak a tiszta búza között, amelyet a Sátán vetett közénk. További bününk a magunkénak meg nem becsülése. Könnyelmű pa- , zarló élettel mennyi birtok jutott Erdélyben is, másutt is idegen kézre. Láttuk ezt, látnunk kellett, de üres 1917. február 25. sopánkodásnál egyebet nem tettünk. Hányszor hallottuk azt is, hogy azért kell a mieinknek Amerikába menniök, j mert nincs itthon számukra elég hely és elég kereseti forrás. Helyüket és a megélhetési alkalmat más fajoknak engedték át. Akié a föld, azé az ország. Úgy veszitgessük földünket, hogy vele hazánk is el ne vesszen. Ha a nemzetiségi vidékeken a magyar volna nagy többségben, mert volna-e Szerbia és Románia arra gondolni, hogy szerb és román testvéreink felszabadítása ürügyén egy-egy darabot raboljon el tőlünk ? Hát arra az általános romlottságra, megbízhatatlanságra nem számitha- tott-e az ellenség, amely nálunk mindenütt csal, lop a közügy rovására és mindenütt a magunk erejét gyöngíti s amely most, hogy több az alkalom még nagyobb mértékben szül hadseregcsalókat, gabonarejte- getöket, árdrágítókat, akiknek hazájuk romlása árán is csak minél több tisztességtelen vagyon kell. Itt csak egy-két különösen feltűnő nemzeti bűnünket említettük; de mennyire lehetne még a sort folytatni a magyar káromkodással, a magyar pereskedéssel, a magyar hányi-veti- séggel, a magyar sallangot, parádét szerető könnyelműséggel, ételben-ital- ban való pazarlással, könnyüvérü- séggel és a többi bűnökkel. Hát arra a sok egyéb bűnre gondolunk-e, amit elsorolni is lehetetlen, csak az ellenségben látunk meg, magunknak nem rovunk fel biinül. Nem vettük eszünkbe azelőtt, amelyek javunkra és békességünkre szolgáltak volna, most meg nem akarjuk eszünkbe venni és okolásunkra fordítani mostani meglátogatásunknak szomorú idejét. Csak sírunk, kesergünk, de megtérni még most sem akarunk. Mikor szentelünk már igazi böjtöt ? Mikor fogadjuk meg a sürgető szót: »Térjetek meg az Úrhoz teljes szivetek szerint, mert könyörülő és irgalmas 0; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű és bánkódik a gonosz miatt. Ki tudja, hátha visszatér és megbánja és áldást hoz maga után.« szm. Mit tehetek a Harangszóért? előfizetek rá; előfizetőket gyűjtök; megírom azok címeit, kik talán előfizetnek rá; tehetségem szerint adakozom a lap terjesztésére.
