Harangszó, 1917
1917-12-09 / 33. szám
268. HARANGSZO 1917. december 9. lett kívánságomat teljesítette, tőle világi életemet elválasztotta. A gyilkoló járványban megbetegedett idősebbik fia, Samu is, s rövid szenvedés után szintén meghalt. Az édesanya, ki annyira rettegett gyermekeinek a katholikus vallásban való neveltetésétől, megnyugodott az Isten végzésén. »Nagy örömöm volt azon, — irta később naplójába, hogy Isten engem ebben meghallgatott, gyermekemet magához vévén nem engedte, hogy vallásommal ellenkező vallásban növekedjék fel.« Az ilyen örömre ráillik ugyan a költő mondása: »Fájóbb öröm búnál.« Katalinnak e szavait csak az a fanatizmus érteti meg, amellyel ő a protestáns egyházhoz ragaszkodott. Az anyai érzésnél erősebb volt nála a vallásos meggyőződés Helyes volt-e, ne kutassuk, ne birálgassuk most. Annyi bizonyos, hogy ő egyedül a protestáns egyházban látta Jézus tanainak az igazi és tökéletes megvalósulását; azért a Jézusért, ki azt mondotta: »Aki inkább szereti a fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám« (Máté 10, 37.). Három évig hordozta Katalin az özvegység keresztjét, elvonultan a világtól, bánatba temetkezve; csak gyermekei és imái nyújtottak neki némi enyhülést Ekkor szive sugallatát követve a református vallásu gróf Teleki Józsefnek nyújtotta kezét, kinek első nejétől egy leánya maradt: Krisztina. Teleki oldalán boldog volt Katalin: szerették egymást. Férje az iránta való szeretetet átvitte Hallertól született gyermekeire, Pálra és Borbálára is, akiket olybá vett, mint a saját édes gyermekeit. De nem sokáig tartott a nyugalom és boldogság. Ellenségei megirigyelték tőle s ürömcseppet vegyítettek öröme közé. Első férjének testvére, Haller Gábor ugyanis a kormányszéktől egy rendeletet eszközölt ki, amely szerint a Haller nevet viselő gyermekeket anyjuktól, mint eretnektől el kell venni s őket igazhitű katholikus rokonokra bízva az egyedül üdvözitő vallásban nevelni. Katalin megrettent; de férje vigasztalta s megígérte, hogy a rendelet végrehajtását minden erejével megakadályozza. Az Isten nem is engedte azt keresztül vinni; legalább egyelőre még nem. Katalin egy éjjel azt álmodta, hogy valaki igy bátorította: »Ne félj, mert az Isten más dekrétumot küld, mely amazt elrontja.« S mintha csak az az álom isteni ujjmutatás lett volna, egy hétre rá Haller Gábor meghalt. Folytatjuk. A soproni evangélikus főiskola történetéből. Irta: Hetvényi Lajos. A főgimnázium államsegélyben részesítése; a theológia és a gimnázium elkülönülése. Újabb törekvések. Az újabb időknek követelményei, az intézetek tovább fejlesztésének szükségessége, az egyre súlyosabbá való megélhetési viszonyok az intézeteket fenntartó egyházkerület elé olyan súlyos kötelezettséget állított, aminek már a saját erejeből eleget tenni képes nem volt. Épen ebben az időben jutott az állam is annak beismerésére, hogy evangélikus egyházunknak azokért az óriási szolgálatokért, amelyeket a közművelődés terjesztése terén a múltban végzett s a jelenben is teljesít, állandó támogatással tartozik. így jutott a soproni liceum is épen a kellő időben az államsegélyhez Ugyancsak állami segítséggel vált lehetővé a régi épületnek már annyira szükséges újjáépítése 1894-ben, ami helyett bizonyára sokkal célszerűbb lett volna mindjárt teljesen uj épület eme’ése, ami már most nagyon is szükségesnek mutatkozik. Az államsegéllyel kapcsolatos állami beavatkozásnak nagyobb érvényesülése a gimnázium és a teológia egységes vezetésében változást idézett elő. Mig azelőtt egy igazgatóság alatt a két intézet, 1892-től kezdve a vezetésben elkülönült. A teológiának igazgatója Poszvék Sándor, a főgimnáziumé pedig Gombócz Miklós lett; a két intézet azért együtt alkotta a líceumot, amelynek közös ügyeit Poszvék Sándor intézte. A teológia és főgimnázium anyagi ügyeinek teljesebb elkülönítésével a főgimnázium kapta kizárólag a »liceum« nevet, a teol. intézet pedig, mely D04-ben négy évfolyamra bővült, az »egyetemes teol. akadémia« nevet viseli. A külső körülmények változása a régi szellemet a főgimn. részben sem változtatta meg; az egyházias, tiszta evangélikus szellemek ápolása folyik tovább, melynek behatóbb szolgálatára alakult 1909-ben a líceumi tanulók »Belmissiói egyesülete«, mely az intézet hagyományának megfelelően szintén megértette az idők követelményeit s az elmúlt tanévben a reformáció négyszázados évfordulójának emlékezetére a soproni evang. líceumi „Diákotthon“ alapját vetette meg. * * * A fentebbiekben csak nevezetesebb mozzanatait emeltük ki a 360 éves intézet történetének. Csak a külső, a keret az, amit kiemelhettünk; a tu- lajdonképeni tartalom az az áldás, ami onnét több mint negyedfélszáza- don át a lelki művelődésben egyházunkra, hazánkra kiáradt. A sok mellett ez alkalommal itt különösen arra az áldásos munkájára mutatok rá, amit derék evangélikus földmives osztályunk szellemi, társadalmi előbbre- vitele, sok szegény tehetséges ifjúnak az életben a maga helyére állítása terén kifejtett. Mily sok kiváló férfiút adott ez az intézet ebből a körből az egyháznak és hazának! Ezt a múltban is elismerte evangélikus gazda közönségünk. Nagyobb számmal vannak ugyanis az intézet jótékony alapítványai között olyanok, amiket földműves családok létesítettek. Egy ideig talán ennek a fentebb említett ténynek elismerése kissé szünetelt. Most legújabban azonban különösen a »Diákotthon-alap« ügyével kapcsolatban örömmel tapasztalhatjuk, — amint arról a »Harangszó« már hirt is adott — hogy egyházunknak ezek az értékes tagjai: földműveléssel foglalkozó híveink intézetünk érdekében ismét megmozdultak. Csak előre ! Folytassuk a megkezdett jó dolgot. Igyekezzünk újból a magunk erejéből a magunk szellemében a magunk számára soproni intézeteinket fejleszteni, a »Deák- otthon«-t megalkotni, felépíteni. Úgy érzem, hogy ebből a törekvésből, nemes mozgalomból egyházunkra, hazánkra, az evangélikus családokra újból nagy áldás származik I vége. A világháború eseményei. Az édes sejtelemnek, a szent várakozásnak áldott idejét éljük mi keresztyének ezekben a szép ádventi napokban. Templomainkban csügge- detlenül hangzik a szózat: közel az Ur, a békesség fejedelme. S erre a csüggedetlen, szivet-lelket felemelő ádventi szózatra most mintegy visszhangként égi adománykép köszönt bennünket az oroszokkal kötendő fegyverszünet uj életre keltő hire. íme a jóságos Isten végeden irgalmasságának, könyörületességének, szeretetének újabb bizonysága. Amikor úgy érezzük, hogy már elvisel- hetlen a nyomor, akkor van hozzánk legközelebb Isten. Amikor az utolsó kis harangot is készülnek elvenni tőlünk, hogy elnémuljanak végkép
