Harangszó, 1917
1917-12-09 / 33. szám
1917. december 9. HARANGSZÓ. 269. harangjaink, szólal meg az orosz pusztaságokon a béke harangja. Ez a harang a háború folyamán az orosz mezőkön több ízben szólalt meg már, de mindannyiszor elnémította a vi- lágőriilet. Többször született meg és élt már ez a hir, de mint a csenevész csecsemőt a józanság hamar lelökte a Tarpéji szikláról. Ez a mostani nem hagyja magát. A béke virága bimbózni kezd. A békesség fejedelme ki az ajtó előtt áll és kopogtat, úgy látszik nyílt kapukra talál. Senki sem tudja, mit hoz a jövő, de annyi bizonyos, amióta háború van oly igaz békés hangok nem kondultak meg, a politikai világ lelkiismeretét sem rázták meg ennyire, mint most. Óh áldott, áldott, aki jő az Urnák nevében. Isten, ki vagy a magasságban, légy segítségül a Dávid fiának. Vezérkarunk főnöke a dec. 3-diki kelettel jelenti, hogy az orosz arcvonalon fegyverszünet létesült. Egyik orosz hadsereg pedig a szövetségeseknek hadbanálló parancsnokságaival formaszerü fegyverszünetet kötött. Bejelenti továbbá, hogy egy orosz küldöttség tárgyalásokba bocsátkozott az egész orosz frontra vonatkozó fegyverszünet érdekében. Az első hivatalos jelentés ez, amely hiteles adatokat közöl a világháború e döntő eseményeiről. A fegyverszünetre vonatkozó tárgyalások külsőségeire jelentik, hogy az orosz és német meghatalmazottak dec. 2-án találkoztak a dünaburg- vilnai vasút mentén, Kakuziski falutól nyugatra. Kakuziskiből különvonat vitte a két fél meghatalmazottait Bresztlitovszkba a német főhadiszállásra. Amig a német főhadiszálláson a fegyverszünet megkötéséről folynak tárgyalások, Oroszország belsejében tovább folyik a bolsevikiek tisztitó munkája. Az orosz hadsereg főhadiszállását, Mohilevet, a bolsevikiek elfoglalták és kezükben tartják. Du- chonin, a volt főparancsnok híveivel s az antánt katonai misszióihoz tartozó tisztekkel elmenekült. Másik hir arról szól, hogy Kerenszkit, aki eddig álruhában bujkált, Vladimírban letartóztatták. Az orosz arcvonalon csönd van. A fegyverek zaja elhallgatott és az orosz hadsereg katonái a bolsevikiek békét hirdető programmjához csatlakozva várják, hogy végérvényesen befejezést nyerjen a három és fél éve dúló háború. Egyes csapattestek már el is vonultak a harctérről. Több oldalról érkező hírek szerint az ukrajnaiak visszavonták csapataikat a frontról Kievbe. A megüresedett arc- vonalrészeket már nem is töltötték be. Az elvonulás az ukrainai köztársasági tanács parancsára történt, amely különben felszólította az ukrán csapatok kötelékében szolgáló nem ukrainai tiszteket és külföldi oktatókat, hogy hagyják el Ukraina területét. A tisztek és az angol oktatók már el is utaztak. Amig igy a helyzet megérlelődik és a fegyverszünet tény- nyé válik, az antánt vezető állama, Anglia azzal fárasztja magát, hogy tiltakozásokkal tegye meg nem történtté a fegyverszünetet, Természetes, ez a tiltakozás mit sem jelent és a helyzet úgy fog fejlődni, amint azt az orosz kormány és a központi hatalmak kívánják. A nyugati harctéren a németek egy ellentámadással visszavették az angoloktól a múlt héten jelzett elvesztett területeket. Sok foglyot ejtettek. Az olasz frontról a hivatalos jelentések különösebb híreket nem hoznak. Visszaemlékezés. i. Londont, Párist hogy bejártam, El-elnéztem, megcsodáltam. Láttam ott sok szépet, nagyot. De más kép is megragadott. Az utcán is fut az angol: Csak üzletre — mire gondol. S Páris léha, festett arccal Lebzsel, mulat éjjel-nappal. Már akkor is úgy éreztem, Nem minden gyöngy igaz itten, Hol csak üzlet és mulatság: Vézna ott a lelki nagyság. Az üzletnek nincsen szive, Csak a csápja ér messzire. A léha sem tekint körül, Más kárán is habzsol, örül. Ha most mindezt fölidézem, Nem csodálom, jól megértem: Hogy ők mire szövetkeztek S jó békének mit neveznek. II. Nem láttam annyi pompás templomot, Mint Páris bűnös városában, A nagy romlottság otthonában. Csillogva, büszkén fölmerednek, De mig sorban bejártam őke , Hozzám bús érzések szegődtek. Mit ér a templom, bármi fényes ? Ha nem tud az életre hatni, Holt kőtömeg fog az maradni. SZALAY MIHÁLY. A kötelesség útja. Elbeszélés, irta: Kap! Béla. Tizennyolcadik fejezet. Vihar után. Folyt. 46. Nincs rettenetesebb, mint a hajnalhasadás nélküli éjszaka. Már régen megviradt. A napfény aranyos verőfénybe öltöztet mindent, erdők mélyéről, hegyek ormáról rászál a csendes völgyre az ébredés. A tanitó-la- kásban mégis pislákolva ég a lámpa. Kinn diadalmasan emeli fejét ébredő uj élet, napsugárból fonódik aranykoronája, ragyogó ha» matcseppekből formálódnak ékkövei, felüdült, bársonyos szövetből, virágokkal tele hintett selyemből szövődik királyi palástja. Benn a lefüggönyözött szobában karra hajtott fejjel, letörve, összegör- nyesztve húzódik az asztal-szélre egy ember-roncs. És a szobában csend, valami rettenetes, erőt zsibbasztó halálos dermedés. Még a lélegzet vétel nesze sem halatszik. Csak egy szék zörren, mikor a szoba sarkában megmozdul egy meghajolt asszony. — Felhúzom a függönyt, fiam. — Ne bántsa, édes anyám. így jobb. Jó a sötétség, a világosság bánt. — Feküdjél le, fiam, pihenj egyet!... — Anyám sem aludt egy szemhu- nyást sem !. . . A lámpabél zizegve mondja búcsúszavát, azután utolsót sercenik s belenősz a félhomályba Lassan felkelnek, szétnyitják az ablaktáblát. Üde szellő csapódik be, nincsen egyetlen ép ablaküveg az egész házon. A kapu is félig bedöntve, rettenetes erővel ostromolták az éjszaka. Sárosy végig simít a homlokán. Ha kezükbe kerül, bizony nem menekül élve. Az asszony üveges szemekkel kitekint az ablakon, kezével kifenyeget a csupasz ablakrámán, azután odamegy fiához s szótlan zokogással ráborul. De hamar összeszedi magát. Letörli könyeit, végig simítja kuszáit haját, megigazítja gyűrött ruháját. Teste megrázkódik, szeme tűzben lángol. — Fiam, mondd igaz lelkedre ártatlan vagy ?. . . Nem fordítottad magadra a rád bízott pénzt ?. . . A tanító nyugodtan emeli fel fejét. Sápadt arcát befutja a felháborodás delejes árama, de csak egy pillanatra. Mikor válaszol, hangja fásultan hangzik, nyelve nehezen mozog kiszáradt szájában — Nyugodt lehet anyám !. .. — Hát akkor meg is veri őket az
