Harangszó, 1917
1917-10-31 / 28. szám
222. HARANGSZÓ. 1917. október 31. reformátió odavezet minket az egyedüli üdvözítő forráshoz: Isten kegyelméhez, amely a Jézus Krisztusban ingyen adatik az igaz hívőnek. Krisztus keresztjéhez teljes lélekkel, igaz alázattal, tiszta hittel és az üdv igaz reménységében tehát csupán az igazi evangéliumi értelemben hivő embernek van joga és oka odazarándokolni, mert a Krisztus igazi teljes értelemben vett megváltottjának csak az tekinthető, aki papok, pápák, szentek és Máriák minden közbenjárása nélkül önmagában, belső hitvilágában, szivében, lelkiismeretében éli át a Krisztus engesztelő halálába rejlő váltságot. Erre pedig csak az igaz evangéliomi hivő képes... A többi mind vagy pogányos, vagy zsidós, vagy farizeusi, vagy hivalkodó, de nem igazi Krisztusi keresztyén... Vallási szempontból tehát saját hitünknek üdvszerző erejét és ennek boldogító tudatát köszönhetjük első sorban is a reformátiónak. Művelődéstörténeti szempontból a lelkiismeret, a tudományos kutatás, a meggyőződés, a gondolat és a sajtó szabadságának kivívásával a reformátió többet végzett az emberiség szellemi fejlődésében, gazdagodásában, az újabb kor technikai csodáinak létrehozásában, a mai szociális viszonyok emberies fejlődésmenetében, mint bármely más szellemi mozgalon; mert megtörte a tekintély elvét, amelyet a egészséges evangélikus egyházi élet kifejlődésében az egyházi éneknek igen fontos szerepet tulajdonított. A dalban szárnyat öltött egyházi éneket az egyházi élet fokmérőjének tartotta. Ahol az egyházi ének a gyülekezetnek énekes szájában, dalos lelkében, erőteljesen visszhangzik : ott van erős egyházi élet, ott van élet, ott nem szegték szárnyát a létnek. Nem mindjárt ténykedésének kezdetén gondolhatott Luther az egyházi énekre. Nem mindjárt a tavasz kezdetén az első meleg napsugárral énekel a fülemüle. Amikor 1517-ben elhangzottak a kalapácsütések s a kürt harsonájával hangzottak szét az egész világon, megrázták mindenfelé Jerichónak falait, amikor ajkáról elhangzott szózata visszhangot keltett mindenfelé, mint zugó mennydörgés és gyújtott mint cikkázó villám, akkor még nem volt az éneklésre alkalmas idő. Ebben a zivatarban, mely a keresztyénség uj élettavaszát hirdette, még hallgatott a „fülemüle.“ Mielőtt valóra válhatott volna énekeljetek uj énehatalom vasbilincsekkel igyekezett reá- szoritani a lelkiismeretre, a meggyőződésre és e helyett uralomra segítette az igazság elvét, amely amannál egyaránt Krisztusibb, evangéliumibb, emberibb; letörte a középkor szabadságfojtó hatalmát és kaput nyitott az újkori emberies művelődésnek. Nemzeti szempontból a magyar reformátió ikertestvére a magyar nemzeti alkotmányosságnak, a nemzet igazi szabadságvágyának, ősi alkotmányának, ősi szabadsága vérrel megoltalmazásának. Ahol igaz magyar érzés lüktet a lelkekben, ott a magyar reformátióról csak a legnagyobb tisztelet, hála és elismerés hangján lehet megemlékezni. A magyar iskolaügy, a magyar nemzeti irodalom, a magyar nemzeti alkotmány- és tudomány-fejlődés terén a reformátió áldásai kifejezhetetlenül gazdagok. És szólhatnék még a reformátió áldásairól sok mindenféle szempontból: a hitélet, az erkölcsi élet, a politikai élet, az állami élet stb., stb. szempontjából, amelyeket mindmind jótékonyan termékenyített meg a reformátió szelleme. Ámde ha mindezekről, vagy csak az előbbi szempontokról is bővebben nyilatkoznám, nagyon hosszúra nyúlnék nyilatkozatom. Azért mindent röviden összefoglalva, én lelkem mélyéből csak hálát és imádatos köszönetét rebegek az két, előbb meg kelletett nyitni a szomjuhozók részére magát az örök forrást, melyből a dal fakad: a bibliát. Csak 1522-ben szeptember havában, mikor a német ujtesta- mentom előszavában, már örömteli dalra fakad Luther lelke, megszólal Luther hárfája. De előbb az Isten igéje, azután az ének, a dal. Előbb a biblia, azután az énekeskönyv. Hogy Luther lelke szent énekekkel volt telve, mutatja az ujtestamen- tumhoz irt előszava. Csak kivülrül egy kis erőfeszítés kellett s Luther lelke dalolni kezd. Ez a külső erőfeszítés 1523. julius elsején következett be. Ekkor Belgiumban két ágostonbeli barátot hitvallása miatt megégettek. Történetüket Luther megénekelte. A róluk való ének leirhatatlan hatást keltett egész Németországban. Rövid idő múlva ezen költemény megjelenése után azután Luther lelke dalban szárnyat öltött s megajándékozta híveit azzal a két hatalmas énekkel, melyek közül az egyik a keresztyéni élet titkát tárja fel elibénk, a bünboUrnak, hogy a keresztyénséget, a lánglelkü Luther és az ö reformátor társai fellépésével a beléje csúszott, benne elhatalmasodott pogányos és zsidós elemektől megtisztította és engem e megtisztított egyház egyik szerény tagjának és munkásának tett meg. Az Ur lelke vezérelje jubiláló evangélikus anyaszentegyházunkat, hogy még századokon és évezredeken át, mind e világ végezetéig, teremhesse Isten dicsőségére^ az ö szent országa felvirágozására, az emberi nem igaz boldogitására a reformátió igaz áldásait. Nyíregyháza Geduly Henrik a tiszai egyházkerület püspöke. * Négy évszázad óta épülő templom!.. Négy évszázaddal ennekelötte a felejtés homokjából kiemelték az örökkévaló megingatlan fundámentumot s a Krisztus megmásithatlan tanítására reá helyezték anyaszentegyházunk épülő temlomának első köveit. Azóta négy évszázad küzdelme építgette az egymásfölé illeszkedő kösorokat. Hitért szenvedők könnye, hitvallók kihulló vére, az egyházért élő, áldozatkész hívek verejtéke volt a köveket összetartó erő. És négy évszázad elmúltával még mindig épül a templom. Vájjon lehet-e az igazság temploma ez, mely négy évszázad elmúltával még mindig épül ? csánatról szól: „Bűnösök hozzá^ kiáltunk“ (349) a másik pedig a hitről „Jer örvendjünk keresztyén nek“ (351). Különösen az utóbb1 villámgyorsan terjedt el Németországban. A hitbeli megigazulás ténye Pál apostol óta, nem lett találóbban kifejezve, mint ezekkel a szavakkal, melyeket énekében Luther a megváltó szájába ád: (7. vers). . . . tarts énvelem, Ne félj baj már nem érhet, Megvéd az én erős kezem, . Majd küzdők én teérted. Tied vagyok s te az enyém. Bízzál majd megsegiüek én. Ki árthatna tenéked! Tied vagyok te az enyém, ez a jellegzetes szólam lett az evang. egyházi éneknek azóta igazi témája. Az énekeket illetőleg, a legtermékenyebb esztendő az 1524-iki volt. Erről három énekes könyvnek a megjelenése tanúskodik a legkézzelfoghatóbban.. 1525-ben és 1526-ban ugylátszik Luther nem irt énekeket. Csak 1527-ben kapunk megint egyet tőle, de ekkor az énekek énekét, az „Erős várunkat,“
