Harangszó, 1917
1917-10-31 / 28. szám
1917. október 31. HARANGSZÓ. 219. előtt a halál borzalmasan tátongó kapuját, de elhomályosuló szemei p> egyszerre csak ragyogni látják azt a fényes koronát is, amelyet Luther hagyott nekünk ott Wittenberg- ben drága örökségül: az Isten kegyelmét, amelyet érdemetlenül is lenyerhet a hivő — és a haldokló katona Isten kegyelmébe ajánlván lelkét, hivő lélekkel csöndesen hajtja le fejét az utolsó álomra... Itthon meg hány nélkülöző, aggódó, vagy kétségbeesett családra ragyogott reá e nehéz időkben a mi koronánknak, az Isten kegyelmének 'a fénye, amikor bizalom, megnyugvás, vígasztalás szállott alá a zaklatott lelkekre az egekből! — Ne felejtsétek el, testvéreim, hogy ezt a fényes koronát Luther födözte föl az Istennek abban a városában, amelynek a nevét örökké hirdetni fogja egyházunknak ez a kimagasló oszlopa és ne felejtsétek el, hogy ezt a koronát csak akkor mondhatjuk a magunkénak, ha olyan erős lesz a hitünk, hogy semmiféle szenvedés és megpróbáltatás sem ragadhatja el tőlünk ezt a mi koronánkat! 1 Birodalmi gyűlés van Worms ^városában. Egész Németország feszült figyelme odatekint Wormsra, ! mert ott kell eldőlnie, Luther sor- i sának, aki olyan hatalmas föltümagával ragadóan énekelt, dalolt, az a nagy reformátor, dr. Luther Márton volt. II. Verses müveinek értéke. Már prózai műveiről azt mondják: a népies beszédformának találó és gyakran legnyersebb kifejezése mellett mindenütt oly igazi költői vonásokat és képeket mutat fel, amelyek a legmerészebb és legér- zelgőbb lírai költőre vallanak. S ha áll ez prózai műveire, mennyivel inkább költészetére. Luthernél a legszebb és legjobb költői termékeket költeményeket, énekeket, nem a költői kényszer, hanem a belső lelki ostrom szülte. Költészete valóban csupa líra. Vilmár nyilatkozatával szemben, ki Luther költészetét úgy jellemzi, hogy dalaiban csupa objektivitás jut kifejezésre, találóan jegyzi meg Nelle szerint Bartel: Luther legszebb dalainál Tündén bizonnyal nem gondolt ^követőinek, híveinek érzelmi világára. De az ő ügye annyira közügy, a közegyház ügye volt, az ő nést keltett az ő irataival. Szájról- szájra szállt a nagy kérdés: elmegy-e Luther Wormsba és visszavonja-e ott iratait! És elmegy és nem von vissza semmit! „Itt állok, máskép nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!“ Ezekben a szavakban, amelyek szinte fölszakadnak a leikéből, benne rejlik az a másik korona. amelyet Luther nekünk szintén örökül hagyott: a lelkiismeret, amelyet még a börtönnel és máglyával való fenyegetés sem tud elnémítani. .. ... Evangélikus gyülekezettől nagy távolságban néhány evangélikus család él egy falucskában. Ritkán van alkalmuk az Isten igéjét hallgatni, évenként ha egyszer-kétszer léphetik át templomuk küszöbét. Az egyik család már nem is lépi át azt egyszer sem, hanem odajár a másik egyház templomába. Miért hagytátok el hütlenül a mi tiszta vallásunkat? szól hozzájuk a komoly, szemrehányó kérdés. — „Nem tehettünk másképpen... “ Helyzetünk, a körülmények, az emberek késztettek bennünket arra, amit tettünk, — hangzik a vonakodó felelet. Ó ott Wormsban másként szóltak az igék! Ott azokban a szavakban, hogy „nem tehetek máskép“, az is benne volt: „Nem akarok máskép tenni, lelkiismeretem személyével, mások az egyház ügye annyira egybe forrt, hogy ha dalai, énekei látszólag nélkülözik is a szubjektivitást, mégis Luther lelkének legegyénibb, legszubjektivebb megnyilatkozásai. „Erős várunk“ föltétien személyi költemény, mert minden versében, nemcsak érezni, de látni is lehet Luthert s ez az éneke a népek és nemzetek közös kincse, mennyei himnusza. III. Az alap hang. Az alap hang, mely Luther hárfáján, énekeiben, dalaiban vörös fonálként végigvonul az, melyet legelső énekében 1523-ban pendített meg: „Jer örvendjünk keresztyének, jer énekeljünk vigan. “ (351) Ez a hang rezgett a dalos ajkakon a XVI-ik századon át. Ezt az alaphangot, mely oly lelket megraga- dóan jutatja kifejezésre az igaz keresztyének örömét: az ember meg- igazul Istennek kegyelméből, Jézus Krisztusban való hit által, átvitte Nikolai Fülöp 1598-ban az uj századba is. kötve van az Isten igéjéhez és nem tanácsos, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjék!“ — A másik család, amikor csak teheti, nem kerüli el azt a fagerendás templomot, amelyhez ősei is hozták valamikor a követ, otthon meg előveszi énekeskönyvét és olyan erős lélekkel zengi: „E világ minden ördöge ha elnyelni akarna, minket meg nem rémítene, mirajtunk nincs hatalma!“ Ebben a családban még szentnek tartják a lelkiismeretet. És mikor ti, testvéreim, e család tagjainak a becsületes szemébe jól beletekintetek, mintha ragyogni lát-« nátok abban egy-egy drágakövet abból a fényes koronából, amelyet Luther ott az Isten másik városában, Wormsban hagyott nekünk drága örökségül és mintha azt olvasnátok ki e család tagjainak a nyugodt tekintetéből: mi megtartjuk azt, ami nálunk vagyon és tőlünk soha senki sem fogja elvenni a mi koronánkat !... Eisenach közelében erdőkoszo- ruzta hegyen emelkedik Wartburg vára. Ott tartózkodik a wormsi birodalmi gyűlés után Luther, oda vitette őt bölcs párfogója, hogy ellenségeinek az ádáz dühe elől rejtve lehessen. Csak kénytelenkelletlen törődik bele fogságába a bátor hős, de örökké mozgékony Elmondhatjuk azért bátran, hogy Luther volt az evangélikus, másszóval az igaz keresztyén dalnak, egyházi éneknek a megteremtője, úttörője. De nemcsak úttörője, hanem bizonyos mértékben eddig még utói nem ért és utol nem érhető művelője. IV. Luther egyénisége énekeiben. Kevés költői termék van, nekünk meg még kevesebb egyházi költőnk, egyházi énekünk, melyben a költő egyénisége oly közvetlenül, oly sa- játlagosan, oly élesen s oly tiszta, mesteri vonásokban domborodnék ki, mint ezt Luther énekeiben feltaláljuk. Mindjárt legelső énekében „Jer örvendjünk keresztyének“ megrázó nyíltsággal ecseteli előttünk az utat, mely a kolostorba lépéstől, egészen a hitbeli megiga- zulás által nyert lelki békességig megtett. Belső fejlődésének, átalakulásának csodálatos tükre ez az ének. Vagy ott van „Mennyből jövök most hozzátok“ karácsonyi ének.
