Harangszó, 1917
1917-10-21 / 27. szám
210. HARANQSZO. 1917. október 21. a megtartása volt egyházunknak erőssége a múltban s biztosan állítjuk: csakis a Szentirás szelleméhez való hűség, Jézus beszédeinek a megtartása képezheti egyházunk jövő fejlődésének és diadalának a zálogát. Ezt bizonyítja egyházunknak négyzázados története. Ki ne ismerné az évszá- dos küzdelmeket, hitőseink rendíthetetlen istenfélelmét, vallásos meggyőződését, áldozatkészségét, keresztyéni türelmét, alázatosságát, hősi önfeláldozását, akik azt tartották, hogy: »Istennek kell inkább engedni, hogy- nem az embernek.« (Ap. Csel. 5, 29.) Mert »akik a testet ölik meg, a lelket meg nem ölhetik.« (Máté 10, 28.) Nekik mind életükben, mind halálukban nyereségük volt a Krisztus. (Filip 1, 21.) Idézzük emlékezetünkbe a wormsi és speyeri birodalmi gyűléseket, a reformátio ügyét végromlással fenyegető támadásokat, Luthernak rendíthetetlen hitét, aki az istenfélő lélek nyugalmával így énekel: »E világ minden ördöge, ha elnyelni akarna, minket meg nem rémítene, mirajtunk nincs hatalma...« Gondoljunk a vallásháborúk szomorú történetére, melyek hitelődeink vagyona és élete ellen törtek ; gondoljunk magyarhoni evangélikus egyházunk viharos századaira, a gyászos évtized elnyomatására, a gályarabok ember- feletti szenvedéseire, hithüségére, akkor elmondhatjuk, hogy Isten volt a mi oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítségünk a nyomorúság idején. (46. zsolt. 2. v.) Kinek a szívét ne töltené el ezen tapasztalatok után az Isten iránt való mélységes hála, őseink iránt való őszinte kegyelet, akik sokszor kincsüket, életüket, nőjüket, gyermeküket veszítették el, de Jézus beszédét megtartották és az ő nevét meg nem tagadták. K1 merné ezek után bátor hittel vallani: az evangéliumhoz való rendíthetetlen hűség, a Jézus Krisztusban való szilárd hit az a diadal, amely meggyőzte és amely meg is fogja győzni a világot 1 Jelenleg szintén megróbáló időket élünk. Nemzeti létünk, egyéni sorsunk, boldogságunk, erkölcsi életünk, mind mérlegre tétetett, hogy kitűnjék, váljon van-e létjogosultságunk, van-e történeti hivatottságunk ? Jubileumi ünneplésünk is e nagy világkatasztrófa idejére esik ; a történelem ítélőszéke előtt bizonyíthatjuk be, hogy hűek akarunk-e maradni hitünk alapelveihez, a Jézus Krisztus evangéliumához, akarunk-e és tu- j dunk-e az Ő országa diadaláért dicső elődeink példájához híven tűrni, j szenvedni, lemondani, áldozatot hozni, hogy lássák az emberek a mi jócselekedeteinket és dicsőítsék a mi szerető mennyei Atyánkat? Evangéliumi I hitünk, áldozatkészségünk, alko akarásunk, egyházi világküldetésü! mind próbára tétetett és ez a prp teljes szívet, teljes lelket, teljes aki. ratot, egyszóval: teljes embert kövT tel tőlünk. Tőlünk függ, hogy súlyosát nak, vagy könnyűeknek találtatunk-e1 , Ha e vérzivataros időkben is Kris* tus megmásíthatatlan evangélium,^ nak a kősziklájára helyezkedünk, uj nincs mitől félnünk, a pokol kap* sem vehetnek rajtunk diadalma1 (Máté 16, 18 ) Ha e történelmi nagy napokba apáink erős hitbuzgósága és lelkest dése él bennünk, ha nem sajnálna érdekeiért semmi áldozatot, ha mej tartjuk az Úr béketűrésre intő beszij dét, úgy az Úr is nem feledkezik mej rólunk Azéit te áldott evangéliki. nép : »Tartsd megami nálad van, hog senki el ne vegye a te koronádat!, A reformáció megünneplés; a fronton í A 7. hadsereg evang. lelkes;^ ügyeinek vezetője Taubinger Rudo„ tábori főlelkész a hadsereg keretéti tartozó összes evang. tábori lelkészet nek körlevelet intézett, melynek röv tartalma a hövetkező: »Istennel legyen a mi üdvözlésünk az Ur Jézus Krisztustól vigaszta'ásunl;-------KSSE =—rcp> 1 517-1917.- •- ===CjS335n5H =IEP Bora Katalin. Luther családi élete. Irta : KISS SAMU. 1546 elején a Mansfeld grófok holmi vagyonjogi kérdések fölött viszályba keveredvén, Luthert kérték föl pörös ügyüknek a lebonyolítására. Január 23-án télvíz idején indult el Luther békéltető útjára, Eis- lebenbe. Szegény Katalin-nak majd a szíve szakadt meg, midőn tél derekán útra kelt jó ura. Mintha csak érezte volna, hogy arról az útról nem fog többé élve visszatérni! Luther a pörös ügyben neki szánt szerepnek eredményesen megfelelt. A békét sikerült helyreállítania a viszálykodó testvérek között. Feladatát elvégezvén haza készül szeretteihez. Február 14-ikéről azt írja „Kedves Katicájának,“ hogy „még ezen a héten haza érkezik, ha Isten akarja.“ De már másnap azt mondja: „Eislebenben születtem, úgy látszik, Eislebenben is kell meghalnom.“ Február 17-én este nagy és heves fájdalmakat érez mellében. Tíz órakor már a halál sejtelmei borulnak lelkére s buzgón imádkozik. Majd háromszor egymás után így kiált föl: „Atyám a te kezeidbe ajánlom lelkemet. Te megváltottál engem, irgalmas Isten.“ Azután elcsönde- sült. Csak mikor Justus Jónás fen- hangon így szólt hozzá: „Tisztelendő atyánk, kész úgy-e a Krisztusban és abban a tudományban, amelyet prédikáltál, meghalni? — felelt hangos, érthető igennel. Azzal mély lélegzetet véve hátrahanyat- lott s csöndesen elhunyt 63 éves korában. Mikor február 18-ikára felvirradt a hajnal, a nagy lélek már megtért az ő Urához. Otthon pedig Katalin asszony Luthernek február 14-iki levelét olvasgatván, csak várja-várja haza szeretett férjét. Számlálgatja a napokat és órákat, amikorra haza kell érnie; ki-kinéz az ablakon, jön-e már. Egyszer csak nyílik az ajtó. Levelet hoznak. Idegen a hajtása, ismeretlen az Írása. Reszketve bontja föl, a betűk összefutna-, szemei előtt: Luther halálhíre vau benne... , Katalin tehát özvegyen marac1 Alig 47 éves korában. j Ettől kezdve az élete nem egyt, tengődésénél és szánalmas márt, romságnál. Mélységes bánatára neij, lelt sehol és semmiben vígasztalát: Hetek, hónapok múlva is csak szülj, télén zokog és kesereg. Elég félj, jének egy-egy könyvére vagy ruhíj, darabjára tekintenie, hogy patfy konként omoljon alá szemeiből j, köny. Minden tárgy a megboldi gultat juttatja eszébe, minden tárJf' az ő elhagyatottságáról, özvegysí; géről beszél. Fájdalmának nagysí | ságát és mélységét elég híven tiili rözi vissza az a levél, melyet a t(f metés után hat hétre írt testvért}, nek, Bora Krisztinának. I „Hogy te szeretett, ked.ves test vérem, őszinte részvéttel vagy iráni tam és gyermekeim iránt, szívesei, elhiszem. Mert ki ne gyászol«; egy olyan drága lényt, mint anr lyen az én szegény jó uram voll) aki nemcsak egy városnak vag]e
