Harangszó, 1917
1917-09-23 / 25. szám
196 Mind bólogatva és hangosan helyeselve : Béke kell a szenvedő és vérét hullató népnek! Három éve vérzlink, itt az ideje, hogy magunk teremtsünk békét! (A nép hangos zúgolódással szét*- oszlik. A fiatalság még összesereglik a fenyők alatt s mélabus dallal köszönti a búcsúzó alkonyt, mintha csak e dal a cári uralom temetési zsolozsmája volna). Nikolaj (Jusszupovhoz lemondólag): Mint senki más, én is kívánom a békét, ha meg lesz azután majd beszélhetünk az ország egyébb dolgairól... De nézd, itt e magyar fogolynak egy levele van, olvasd el, vájjon mi van benne. (Lajos átadja Jusszupovnak a lapot.) Jusszupov (olvassa): Kedves férjem ! Kívánom, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak. Miattunk ne aggódjál, egészségben vagyunk; a gazdálkodásban sincs fennakadás, a termés is türhetőnek Ígérkezik, apám uram és magam is igyekezettel fáradozunk. A gyermekek miatt is nyugodt lehetsz, anyai szeretettel viselem gondjukat. Van egy hűséges fiatal orosz foglyunk, Karcsmarov Iván, ki akárcsak családunk tagja volna, becsületes szorgalmatossággal segédkezik minden teendőnkben. Nehezen várjuk a viszontlátás édes óráját. Addig is vezéreljen a mindenható Először is irt érdekükben az udvari prédikátornak, Spalatinnak: „Egy sereg szegény apáca jött hozzám fáradtan, éhesen, akiket tisztes polgárok kisértek idáig, úgyhogy jó hírnevükhöz semmi kétség nem fér, hogy segítsek rajtuk. Én megszántam őket s elhatároztam, hogy megmentem szegényeket. Ön kérdezi tőlem, hogy mit csinálok velük ? Előbb Írni fogok a szüleiknek és rokonaiknak, hogy fogadják vissza őket a családi kötelékbe. Ha pedig nem fogadnák vissza, akkor egyeseknél fogom őket elhelyezni. Már sokan megígérték támogatásukat. Némelyeket még ki is házasítok. Kétségtelen, hogy nagy szükségük van a segedelemre és ez által csak Istennek tetsző dolgot cselekszünk. Azért kérem önt is, hogy tegyen valamit az érdekükben. Kolduljon össze egy kis pénzt a gazdag ismerősei, különösen az udvari emberek között, hogy élelemmel elláthassam a szegény leányokat addig is, mig őket vagy családjaik körébe juttatom, vagy azokhoz, akik szívesen fölveszik gondjaikat.“ HARANQSZÖ Isten az ő. atyai kegyelmével, igaz szeretettel ölelünk és csókolunk valamennyien, hűséges hitvesed mind a sirig: Mohosné Eszter. (Lajos megérti hitvestársa gondolatait s a jó tanító ur írását s arcán meglátszik a megnyugvás érzése. A nehézfejü orosz azonban még egy kis ideig tűnődik, mig végre megérti, hogy fia, Iván akárcsak mint valami cseregyermek Mohoséknál talált barátságos otthont). Nikolaj (kitörő örömmel): Iván, a mi Ivánunk hála Isten jó helyen van! Isten maradjon minden jó emberekkel! (Ha fél lába megengedné, Nikolaj még táncra is perdülne nagy örömében, Katerina asszony meg nem fogy ki a becéző édes szóból, mivel Lajosnak kedveskedik.) Közben egészen bealkonyodik. Csilingelő, bégető juhsereg érkezik a kapu elé. Lajos kaput nyit előtte. Kopogó mankójával Nikolaj és utána a többiek is a házba térnek. Messze, messze Szibériában édes, boldog álom borult ez éjszaka egy szegény magyar fogolyra és Nikolaj egész házanépére. (Vége.) Van valakije a harctéren, vagy a sebesültek közt a kórházban ? Úgy fizessen számára elő a HARANQSZÓRA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal. Azután a leányok szüleinek is irt Luther s felszólította őket, hogy ne kényszerítsék gyermekeiket isten és maguk akarata ellenére a zárdái életre. Voltak, akik engedtek a figyelmeztetésnek és leányaikat visz- szafogadták; de voltak olyanok is, akik kérlelhetetlenek maradtak. Mig a megszökött apácák egy része tehát igy ismét nyájas és szerető otthonra talált, addig mások előtt örökre becsukódott a szülői és rokon szivekkel együtt a családi hajlék is. El lehet képszelni, mit érezhették e szegény, kitagadott teremtések, akik a szeretet melegére vágytak s akiktől akkor vonták meg vallási rajongásban szenvedő hozzátartozóik e szeretetet, mikor leginkább szükségük lett volna arra. Pedig összes bűnük csak az volt, hogy Istennek akartak engedni inkább, mintsem az embereknek; vagyis: Istennek az ember termé szetébe beoltott helyes és józan törvényét akarták inkább követni, mintsem hogy az emberek találmányának, a kolostori életnek örökös rabszolgáivá, fonnyadó virágaivá legyenek. A mi postánkról. „Jó reggelt kívánok, kisasszonyka lel[kem! Irt-e már a fiam, az egyetlen szentem ? Éjjelem, nappalom gyötrelem, aggódás, Tessék csak megnézni, van e tőle Írás?“ Előttem sok levél, rózsaszínű kártya. Keresem, melyik Is a János irása. Itt van, ni, vegye csak, jó nénike tőlem, — Boldogság tündökllk az anya szemében Szivéhez szoritja a fia levelét. A leikébe zárja minden kis betűjét, Majd sóhajtva mondja: hála neked Isten, Csakhogy él s azt Írja, semmi baja nin[csen. HUDY ILONA. 1917 szeptember 23. Apróságok. Egy japán prédikációból. A japánok, mint a keleti népek általában, igen szeretik a képies beszédet s mindenféle hasonlatot természetesnek találnak. Egy sajátságos hasonlatot olvásunk egy japán prédikációban a következőkben : »Tegnap az ablaknál nézdelődtem és két vizimadarat, pillantottam meg; az egyik állandóan a víz alá bukdácsolt, hogy ott magának a sáros fenéken eledelt szerezzen, a másik nyugodtan úszkált a víznek tiszta tükörén. A bukdácsoló gyakran merült a viz alá s többször sokáig II. Hogy lett Bora Katalin Luther hitvese. Luther közbenjárására egyes wittenbergi polgárok készséggel nyitották meg házaikat a szülőik és rokonaik részéről megtagadott apácák előtt. Maga Bora Katalin a wittenbergi polgármester, Reichenbach Fülöp házához került. Ebben a tisztes családi körben élt Katalin két évig. Boldog volt, hogy megszabadulhatott a zárda testkínzó és lélekhervasztó nyűgétől. Itt ismerkedett meg vele egy gazdag és előkelő nürnbergi családnak a fia, bizonyos Baumgärtner Jeremiás, aki Lutherrel és Melanchtonnal is benső viszonyban volt. Ez nagyon megszerette az üde és vig kedélyű leányt. Úgy látszott, hogy Katalin sem idegenkedett az ifjútól. Luther is egymásnak szánta őket. Azonban mikor a fiatal ember tanulmányainak a befejeztével elkerült Witten- bergből, a már szövődni kezdett ismeretség kettészakadt.
