Harangszó, 1917
1917-01-14 / 3. szám
HARANOSZÖ. 18. _________________________ e mber fiának nincs hova fejét lehajtani. J De Jézus dicsősége nem is abban áll, amije neki volt. Nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő Az ő dicsősége azon alapszik, amit másoknak szerzett. Luther Márton szerint az elveszett és elkár- hozott embert megváltotta a bűnnek, a halálnak és ördögnek hatalmától. Már pedig ennél a háromnál kegyetlenebb, félelmetesebb, pusztitóbb ellenséges hatalom nincs a földön. A kárpáti megyékben sok kárt okozott orosz és oláh, de a bűn, halál és ördög hármasszövetsége büszkén nézheti le őket, mert oroszok, oláhok csak ennek a hármasszövetségnek gyarló eszközei voltak, s mennyi minden áll még annak a hármas hatalomnak rendelkezésére! A mai evangéliomban azt olvassuk, hogy Jézus megmutató az ő dicsőségét. S az evangélista még megjegyzi azt is, hogy a dicsőségét egy jelben mutatta meg. Tehát a víznek borrá változtatása nem maga a dicsőség, hanem a dicsőségnek csak jele. Ahogyan például a magyar nemzeti dicsőség jele a korona; vagy ahogyan a katonai vitézségnek jele az ezüstérem. Ugyebár ha a korona valami módon elveszne, evvel még nem tűnne le a magyar dicsőség csillaga, valamint ha nem ragyog is a bátor és hős katona mellén az ezüstérem, bátorsága és hősiessége semmit sem vesztett nagyságából. A korona és az érem csak jelek ; ha jelentőségüket nem ismerjük, nem következtethetünk róluk sem a nemzeti nagyságra, sem a vitézségre. A korona, vagy az érem helyett választhatnánk más jelet is, és ebben az esetben más valamivel mutatnánk a dicsőséget és vitézséget. Jézus dicsősége tehát nem abban áll, hogy a vizet a kánai menyegző alkalmával borrá változtatta. A cs da csak jel volt. Ha ezt a csodát nem tette volna, ha vizet soha borrá nem változtatott volna is, akkor is csorbítatlanul meglenne Jézus dicsősége. S ha akadna más valaki, aki a vizet borrá tudná változtatni, e csodatételéből még nem következnék, hogy Jézus dicsőségében is osztozik. A gyávának mellére hiába aggatnak medáliákat, nem lesz bátrabb tőle. Az isteni gondviselés jele, midőn valami nagy életveszedelemből kiment — »elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezren; hozzád nem is közelit.« De az isteni gondviselésnek épen olyan teljes mértéke az is, ha reggel uj napon ébredhetsz és mindennapi munkádban szerencsésen eljuthatsz az estére. A jel csak mutatja azt, ami különben is mindig megvan. A jelek magyarázatához tehát érteni is keli. Azért mondja a mai evan- géliom: hívének benne az ő tanítványai. A tanítványok megértették a jelet. Meg értjük-e mi is azokat a jeleket, mellyekkel Jézus nekünk akarja megmutatni az ő dicsőségét? Nem lehetetlen, hogy a háború is jel, Jézus dicsőségének jele Ki érti meg, ki magyarázza meg? A tanítványok, a szolgák akik Krisztusnak engedelmeskednek »de a szolgák tudták, akik a vizet merítik vala«. A násznép tovább mulatott, nem vette észre, hogy Jézus jelt mutat. A bűntől, haláltól, ördögtől megszabadító Krisztusnak dicsőség jelét. Vajha miránk ne vonatkoznék Jézus szava': »Azt mondjátok este: veres az ég, szép idő lesz; ezt mondjátok regggel: veres az ég, zivatar lesz. Képmutatók, az ég ábrá- zatját meg tudjátok Ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok ? Aki Isten akaratát akarja cselekedni, az megérti a háború jelét is. « Különb nemzedéket! Hogy a mai kor nagy gazdagsága mellett is olyan szegény, sok tudása mellett is olyan balgatag, híres műveltsége mellett is olyan vademberi, régi keresztyénsége mellett is olyan pogány, ezerféle élvezete mellett is olyan boldogtalan, annak oka az, hogy Isten nélkül, sőt Isten ellenére akar gazdag, bölcs, müveit, keresztyén és boldog lenni. De az ilyen gazdagság mindig belső szegénység és alacsonyság jele; az ilyen bölcsesség előbb-utóbb bolondságnak bizonyul és szégyent vall; az ilyen műveltség csak kívülről ránk aggatott, gonosz belsőt takaró álarc; az ilyen keresztyénség világcsaló képmutatás; s az ilyen öröm gyilkos mérget és késő bánatot rejt magában. Nemcsak magunkért és korunkért, hanem a jövő nemzedékért is felelősek vagyunk, mert annak formálása és sorsa jórészt a mi kezünkben van. A magunk szomorú sorsa indítson arra, hogy ilyentől utódainkat, ameny- nyire tőlünk függ, megmentsük. Ennek egy útja van : neveljük őket magunknál különb emberekké, vagyis arra törekedjünk, hogy ők jobban Istennel együtt járjanak, éljenek, tervezzenek, munkálkodjanak, gyűjtsenek, örüljenek, mint mi. Akkor a szegénységben 1917. január 14. is gazdagabbak, kevesebb tudomány mellett is bölcsebbek, egyszerűbb viszonyok között is műveltebbek, kegyeskedés nélkül is kegyesebbek, megpróbáltatások között is boldogabbak lesznek. Akkor a gyászban is tudnak megvigasztaltak és belsőleg örvendezők lenni és a vidámságban is józanok és komolyak maradni. Erre tehetsége szerint minden szülőnek és nevelőnek hű segítő társul ajánlkozik a »Harangszó«, amely nevelve szórakoztat és szóiakoztatva nevel. Az imádkozó Luther. Egyik jó ismerője ezt Írja Lutherről Melanchton Fülöpnek: »Nem csodálhatom eléggé ezekben a fárasztó és küzdelmes időkben ennek a férfiúnak derültségét, állhatatosságát, hitét és reménységét. Az Isten igéjének igen szorgalmas tanulmányozásával állandóan táplálja ezeket a kegyes erényeket. Azonkívül egy nap sem múlik el anélkül, hogy legalább három órát ne töltene imátkozással. Egyszervéletleniil hallottam imátkozni. Jóságos Isten! Milyen lélek és mekkora hit van kifejezéseiben! Olyan mély hódolattal folyamodik Istenhez, mintha előtte állana és mégis olyan szilárd bizalommal, mintha atyjához, vagy barátjához szólna.« Aranykalászok az élő hit mezejéről. A királyi korona és a tövis korona. Most, hogy a magyar nemzet a hosszú századok hagyományos fényével, az ősi magyar pompának minden ragyogásával királya fejére tette a koronát és a szemtanuk elbeszélése szerint is a történelmi pillanatban szent megihletődés vett erőt az ifjú királyon, önkénytelenül eszünkbe jut I. Vilmos porosz király, a későbbi első német császár, kinek megkoronázta- tása 18b 1-ben októben ,8-án ment végbe Königsbergben. A koronázás után, a kihallgatás alkalmával a király és császár, udvari papjának a következőket mondotta: A hogy az oltár felé fordultam, hogy az Ur asztalán nyugvó koronát a fejemre tegyék, testem-lelkem elkezdett remegni, egész benső valómat szent félelem töltötte be. A felelősség tudata oly erővel nehezedett reám, hogy alatta csaknem összeroskadtam. Ekkor azonban, amint tekintetem Hirtelen megpihent a kereszten, erőmet
