Harangszó, 1917

1917-06-17 / 18. szám

19)7. junins 17.

HARANQSZO.

139.

látod, Isten nagy dolgok keresztülvitelénél használ még téged fel, mint az ő szolgáját.

Luther magáról: Ami engem illet, semmi jót sem tudok magamról mondani, még kevésbé magammal dicsekedni. Mint minden ember, én is bűnben, halálban születtem, az ördög alatt. Ha van bennem valami jó, nem az enyim, hanem az én jó Istenemé és megváltó Krisztusomé, akinek az adományait én nem akarom letagadni.

Evangélikus nyomda.

Ezzel a nagyfontosságu kérdéssel érdemes nemcsak a vezetők, hanem ev. népünk előtt is újból meg újból foglalkozni és az volna a helyes, ha népünk nem hagyna minden fontosabb és szélesebb körű egyházi kérdést csak a vezetőkre, hanem maga is érdeklődnék egyházi életünk, szándékaink, terveink, törekvéseink iránt és híveink maguk között is megbeszélnék, ismertetnék egymással a mindnyájunkat közösen érdeklő egyházi ügyeket. Nem is szólva arról, mennyivel nemesebb társalgás volna ez, mint mások becsületének rongálása, vagy trágár tréfákkal a fiatalok és tisztább lelküek megfertőzése: milyen fölemelő és buzdító hatása volna ennek a vezetőkre is, magukra híveinkre is. A vezetők nem volnának kénytelenek azt mondani, hogy a mi népünkkel nem lehet semmi érdemesebb, nagyobb dolgot kezdeni, magukat a híveket pedig bizonyos nemes önérzet töltené el, hogy az egyházunkat érdeklő fontos kérdések megoldásánál az ő munkájuk is közre működik, tehát ami az egész egyházé, az az övék is, mindegyiküké. Vezetők és hivek így buzdulnának és erősödnének egymás és a jó példája által.

A nagy nemtörődömséggel már oda jutottunk, hogy beteg, félig holt egyházi életünket csak úgy lehet meggyógyítani, ha mind összefogunk és a maga tehetsége szerint a legkisebb is megteszi mindazt, amit tehet. Vezérek, katonák együttes munkájából születik meg a győzelem. Orvosok, lakosok közös védekezése vet gátat a veszedelmes járványoknak. Minket a közönyösség és hitetlenség járványa annyira megviselt, hogy már azt a kérdést kell fölvetnünk : evangélikusok vagyunk-e még, evangélikusoknak merjük-e magunkat tovább is nevezni, mikor az egész világ látja, hogy az evangéliom szerint élni nemcsak nem

tudunk, de ami még szomorúbb, nem is próbálunk, nem is akarunk. Minket, akiknek az volna Istentől rendelt hivatásunk, hogy hitünkkel meggyőzzük és jóra térítsük a világot, annyira legyőzött és hatalmába kerített e világ, hogy már nem is tudunk, de ami még leverőbb és elcsüggesztőbb, nem is akarunk vele szembe szállni, hanem a világ hitetlenségének, bűneinek árjába készakarva belevetjük ellenállás nélkül sodortatjuk magunkat. Nem is tudjuk, csoda-e, vagy keserű csúfság, hogyan tudtunk éppen mi, az egész világgal szembeforduló és győző reformátoroknak utódai ennyire jutni és e világgal az árulásig megalkudni. Hogyan tudtunk ennyi szent örökséget elprédálni, annyi védő fegyvert kevésre becsülni, vagy egészen kiadni a kezünkből ?

A legfőbbek ezek között a biblia, a szószék, az iskola, a könyvsajtó! Ezekkel küzdöttek és győztek a reformátorok, ezekkel indult harcra ellenük Pázmány Péter is azzal a különbséggel, hogy ő a biblia helyett ezekhez a külső hatalmat és gazdagságot vette segítségül. Ezekkel állította talpra a mélyre sülyedt hollandi ref. egyházat a mi időnkben egy ma is élő kiváló ember: Dr. Kuyper Ábrahám, Hollandia legnagyobb egyházi tudósa és államférfia. Az ő példája mutatja, hogy azok a régi fegyverek ma sem avultak el, csak azok lehetnek ma is hathatós fegyvereink.

A bibliát, a szószéket nem becsüljük, az iskolát is csak annyira, amennyi világi bölcsességet ád, de jóra nevelő hatását elfeledjük és nem tudjuk kellőleg értékelni. Pedig a szívnek nemesítése éppen olyan fontos és nehéz dolog, mint az észnek ismeretekkel való megtöltése. A könyvsajtót meg egészen átengedtük másoknak. Hadd forgassa ellenünk ezt a fegyvert, aki akarja. Milyen nagy a különbség a múlt és a jelen között. A 16-ik században hazánkban 29 nyomda működött s ezek közül 28 a protestánsoké volt, ma pedig nekünk evangélikusoknak egyetlen egy sincs.

Ezek előre bocsátása után beszéljük meg a következő számban : miért kell nyomdát felállítanunk, biztosítva láthatjuk-e jövőjét, hogyan akarjuk a kérdést megoldani és kikre számítunk ebben a nagyjelentőségű kérdésben ?

Szalay Mihály.

Van valakije a harctéren, vagy a sebesültek közt a kórházban ? Úgy fizessen számára elő a HARANOSZÓRA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal.

Mennyei zálog*.

Irta: Csite Károly.

II. Folytatás.

A hazai szent földet védték hon- védeink odafönt a Kárpátokban. Fent a hegytetőn 800 méteres magaslaton álltak s az oroszok négyszeres túlerővel lenn a hegy oldalában foglaltak állást.

Támadás készült. Rettenetes tüzérségi párviadal indult meg. Dörgött az ágyú, búgott a gránát, süvöltött, robbant a srapnel s a borzalmas viharban segédkezett a sziklák közt dühöngve vágtató szélvész is.

A tüzérségi harc után megindult az oroszok támadása. Tömött sorokban kúsztak fölfelé a hegyoldalom honvédeink állása felé. Megszólaltak erre ágyúink, gépfegyvereink, széles útakat téptek az előnyomuló, vadul ordító sorokba, de mind hiába, újabb tömegek rohantak előre felfelé.

Dús aratása volt a zordon, kegyetlen kaszásnak. Ezrek, meg ezrek estek el... . Golyósüvités, zakatolás, jajkiáltás, halálhörgés- ' keveredett, borzalmas .zűrzavaros hanggá.

Az orosz tömeg elérte már a drótsövényt. Ollóik hihetetlen gyorsasággal működtek s a tömeg nyomult előre.

— Rohamra! — hangzott most a parancs, mire megrendült a föld : vasizmu lábak dobogtak a hegyoldalon. Szikrázó, égő szemekkel, harci üvöltéssel, szuronyt szegezve vágtatott a roham-oszlop az ellenségre. Villogó szemmel, emberfölötti lázban égve rohant századával a kis hadnagy: Boldog László s mellette, nyomon követi Gábor.

— Csak vigyázni tessék, hadnagy úr !. . . Ejnye no, mi az ? Mi történt ? ! — torpant meg az öreg népfölkelő.

— Előre, fiuk! — kiáltja még a kis hadnagy, a következő pillanatban már a szivéhez kap: »Jaj végem van!< — szól hördülve, elfehéredett arccal s Gábor karjaiba esik. — Mondja meg, Gábor édesanyámnak — susogja elhaló hangon, de már több szó nem hagyja el ajakát, elszállt ifjú rajongó lelke a többi elesett hősök után.

Gábor szinte eszméletlen lázban, viharzó, kebellel fekteti le halottját a hegyoldalra. Egyik elesett hős puskáját kézbe kapja s rohan tovább a roham oszloppal az ellenségre. Puskatussal tízszeres, húszszoros halált oszt azért az egyért... a kis gazdájáért s hasonlókép végzi munkáját a többi hős honvéd.